Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
NÉPÚJSÁG 1984. november 7., szerda o Velemir Hlebnyikov: A szabadság elé Majd eljön a pőre szabadság, virágba borít sziveket. Követve szilaj hadi-marsát, tegezzük a tiszta eget. Lépünk, szigorún, dübörögve, pajzs kondul az öklök alatt. A nép legyen úr ma örökre, hatalmas, végre szabad! Most, lányok, nyíljon az ablak, zengjen hidakról az ének. szövetségéről a Napnak, országlásáról a népnek! Hab Zsuzsa fordítása Dondok Ulzütujev szovjet-burját költő: Mi lesz ebből? Bővizű Kizsinga partján reszketett a rezgőnyárfa, mit jelent ez? Szivem mélyén bánat támadt, megmarkolta, mit jelent ez? Felnyergelem jó lovamat, elügetek Sibertujba, mi lesz ebből? Megyek egyenest Dalmához, „Gyere hozzám!" mondom néki. Mi lesz ebből? Szokolay Károly fordítása Görgényl Tamás: Munkás Hornyok András: Kozsik és Barta Hogy nem állhatják egymást, azt mindenki tudta ... Mikor a veteránságot tanúsító érdemrend átvételére a Parlamentbe voltak hivatalosak, a Pestre utazást megszervezők gondosan ügyeltek rá, hogy ők ketten véletlenül se kerüljenek egy autóba. „Még képesek kiszállni az indulás előtt, ha, megtudják, ki, az útitárs . . Barta, mint fiatal szocdem, úgy 1927 tájékán hallott először Kozsikról. A munkásotthon vezetősége hozott egy határozatot, hogy nyolc vasast. köztük Kozsikot is. mint „szélsőségest" kitiltják az otthon rendezvényeiről. Ö is megszavazta ... A döntést pedig egy népes műsoros est előtt hirdették ki, mikor tele volt az otthon emberekkel. A kitiltottak körül sűrű lett a levegő, a hátuk mögött pedig összesúgott a közönség: „Komcsik . . . nem lehet miattuk az otthon működését kockára tenni . . ." (S hogy a kitiltottak kommunisták voltak. bizonyossá lett, mert a rendőrség nyomban le is tartóztatta mind a nyolcat.) Kozsik arca akkor ivódott bele Barta emlékezetébe. A kitiltottak ugyanis villogó szemmel. szótlan daccal vették tudomásul a határozatot. Kozsik azonban a döbbent csendben^ történt eltávozáskor a közönség nyitotta folyosón egyszer csak megfordult. és a vezetőséghez vágta: ..Munkásárulók!" Barta volt a vezetőség leg- fiatalabbja, de köztük volt. Ellentétük Kozsikkal talán innen származott. Egyszer, egy munkás sakkversenyen a sors egy táblához rendelte őket. Akkor a kitiltás esete mindkettőjüknek eszébe villant. Kozsik egy pillanatra előre lépett, már-már úgy tűnt, Bartára borítja a táblát, aztán mégiscsak megállt, és leült játszani. Ügy döntött: „Egy fölényes győzelemmel még jobban a pofájába vághatom a megvetésem, mintha itt botrányt csinálok." Az első partit azonban Barta nyerte, a másodikat Kozsik. De így már nem volt igazi az öröme. „Majd még találkozunk ...” — morogta a döntetlen verseny végén. Egész idő alatt ennyi is volt csak minden társalgás közöttük, no, meg időnként az, hogy „sakk!”. Valamikor a harmincas években aztán egy másik versenyen ismét találkoztak, de i)em kerülték össze. A verseny után Kozsik odament Barta asztalához, s azt mondta: „Van egy eldöntetlen ügyünk”..-. „Lehet” — felelte Barta, aki ekkor már az építők szakszervezetének helyi titkára volt. Állta Kozsik tekintetét. Játszani kezdték. A jelenlevők egy darabig kibiceltek, aztán lassan mindenki magukra hagyta őket, mert váltva nyertek. Az istennek sem akart eldőlni, melyik a jobb. Végül Barta unta meg és felállt ... Évek teltek el, de újabb perdöntő játszmára nem került sor. Kozsik a háború kitörése után illegalitásba kényszerült, s nemsokára ez lett Barta sorsa is. A szociáldemokrata párt betiltását követően egy fáskamrábán bujkált hónapokig. A háború után. mikor a munkásotthon ismét működni kezdett, találkoztak. Kozsik az otthon nagytermének beszakadt vastraverzeit hegesztette, Barta pedig néhány kőművessel egy lövedék szakította rést falazott be. Csak biccentettek egymásnak. Barta. amikor készen lettek, a söntésben odaszólt Kozsiknak: „Ideje lenne már egy kis sakkozásnak . . .” Kozsik nem tudta, mit feleljen. „Pancserekkel. meg ... — s azt akarta mondani — árulókkal nem ját- ' szom!" De nem mondta ki. Valamiért megakadt, pedig eszébe jutott rendőrségi megkínzatása, meg az is. hogy egyszer még megfizet a rohadt opportunistáknak, akkor megfogadta, s tudta, eljön még az idő. Ehelyett szón nélkül leült a söntésben levő asztalhoz, és kikérte a sakkot. Nyert. Egyszer, kétszer, háromszor is. Nagyon koncentrált, hogy ne hagyjon Bartának egyet se nyerni. De eközben nem tudta kigondolni, mit vág majd a fejéhez, ha felállnak a partiból. így elég sután sikerült: „Na mi van, ha Horthy rendőrsége nem segít, akkor már nem megy a dolog?!" Csak később, otthon jutott eszébe, hogy ezt mégsem kellett volna. így ez nem is volt igaz. A régi, feltornyosult düh mondatta vele . . . Valamiféle bűntudatot is érzett emiatt, csak azért nem rohant be a titkárságra tiltakozni a két párt egyesítésekor. Pedig lehetett volna lármázni, hogy „már ilyen régi munkásárulókat is magunk közé engedünk?". Hallgatott. Beszélt viszont, járatta a száját pár év múlva. Ahhoz volt szokva, hogy ő mindent kimond. Egy taggyűlésen, egy valahonnan „fentről jött ókos” azt mondta, „a dolgozók ellátása mind hús, mind zsír, s egyéb tekintetében megfelelő”. Hát ő leisten- kedte, „mert elég baj az nekünk magában is, hogy a mészárszék üres, minek kell erre még hazudni is?!” Mikor emiatt Kistarcsára került, volt is mit füstölögnie. „Most aztán röhöghet rajtam Barta . . . a hozzá hasonlóak denunciálása nélkül is a követ töröm”. Hamar rájött, hogy Barta nem röhög a dolgon. Együtt törik a követ... Beszélni azonban nem beszéltek továbbra sem, sakk meg nem volt, hogy ellenszenvüknek teret adjanak. Szabadulás után ismét elsodorta őket egymástól az élet. Régi ellentétük is már- már feledésbe ment. A veteránkitüntetéskor ugyan látták egymást, de úgy tettek, mintha a másik nem lett volna ott . . . Aztán évekig semmi .. . Mikor a hetvenes években Kozsikék lakónegyedében megépült a járda, Kozsik egy hosszabb betegeskedés után rendszeres délutáni sétára szánta el magát. A második alkalommal botjára támaszkodva Barta jött szembe vele. „Jó napot, szaki. Maga is ide költözött?" Mondta már-már megörülve, de aztán eszébe jutottak a régi dolgok, és gondolta: valamit az orra alá kéne dörgölni! „Ha valamiben segíthetek, akkor szóljon ... A fiam országgyűlési képviselő . . ." Barta, akinek a látása megromlott, inkább csak a hangjáról ismerte fel Kozsikot. Hát ez a vén forrófejű még mindig él? — tűnődött. — És még az országgyűlési képviselő fiával henceg! „Köszönöm!" — vágta visz- sza sértődötten. ,,,Az enyém meg vezérigazgató. Gondoskodik mendenről, ami kell!" „Hát ha nem, akkor nem...” — mondta Kozsik és továbbment. Másnap újra találkoztak. „Hát sakkozni még mindig nem tanult meg?" — kérdezte Kozsik köszönés helyett. „Ügy, ahogy maga játszik, már máskoromban is játszottam a sakkot!" — felelte Barta. De erre már Kozsik is paprikás lett. „Akkor mondja meg, mit lép az én kedvenc világos megnyitásomra!” „Majd meggondolom” ... kopogott tovább Barta, és másnap hozta a választ. Kozsik hazament, meglépte otthoni tábláján, s napestig gondolkodott, mit válaszoljon. Barta is. Nyár lett, aztán ősz, és a délutáni sétán egymás mellett elhaladva hol egyik szólt, hol a másik. Köszönés helyett, csak egy lépést: „Vezér g7- re”, vagy „Futó üt a C2 gyalogra”, meg ilyeneket. Késő őszre járt, és a táblán már alig volt néhány figura. Kozsik tudta, hogy ez egy nagyon fontos játszma kettőjük között. Néha már reggelitől ebédig, s azután a sétáig is csak a tábla előtt ült. Egy nap úgy érezte, néhány lépés után mattot tud adni. Jól meggondolta és kimondta. Barta tudomásul vette és hazakopogott. Holnap hozza a választ. Kozsik odahaza elégedetten dörzsölte a kezét. „Vén szocdem. Azt hitte, revansot adhat nekem. Pedig ezt a játszmát már nem javíthatja ki!" — gondolta, és hosszan gyönyörködött az állásban. Ekkor azonban beléhasított. Elhibázott valamit. Egy kombinációt kifelejtett. „Hű a szentségit! Pedig azt hittem, ebből a helyzetből már nem menekülhet. S nemcsak hogy van kiútja, de e lépés, ha rájön. matthoz is vezet. Nézzük csak! Ha ide lép. akkor nem, de ha ide, a futárral a G8-ra. az számomra két lépés után menthetetlenül matt. Ki tudok-e bújni?" Ideges lett. Egész éjjel letel járt a szobában és megoldást keresett. De sajnos, semmi megoldás nem kínálkozott. Legfeljebb, ha Barta elhibázza. Márpedig, ha csak nem bolond, ezt a megoldást Barta megkeresi. „Futár GH... Futár G8„ Ezt az egyet nem lépheti! Futár G8... FG8...” — mondogatta szinte delejezve, hipnotizálva a táblát. Igen, az FG8-at nem szabad megtalálnia. A fene egye meg azt a futárt... Végre eljött a séta másnapi ideje. Szinte remegve nézte az utcát, jön-e Barta gúnyos, diadalmas mosolyával, s kimondja-e a Futár G8-at. De nem látta jönni. Amikor Barta lépcsőháza elé ért, néhány ember csődülete állította meg. A temetkezési vállalat autója állt a járda szélén. Koporsó mögött zárták be éppen a fekete ajtót. A lakók halkan súgtak-búg- tak. Döbbenten tudta meg, hogy Barta meghalt. „Hm...” — morgott meg- indultan maga elé. A szemében még valami nedvességet is érzett. Hosszan nézett a távolodó gyászos autó után. A kocsi rendszáma: FG—8... és még három nulla volt. Bódi Tóth Elemér: Csehov verandája Terjeng — végtelen mocsár — az alkony, békanyál lepi, zaj elül, mozgás megáll, Iszaak Levitan képei kinyílnak, mint az álmok, virágcserépben ing a csend, talán csodára várok s lassan a hintaszék kileng. Csányi Béla: Inségmunkán a 20-as években Cs. Pataj Mihály: Virágok
