Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
o 1984. november 7., szerda NÉPÚJSÁG / Takács Zoltán rajxa Mátyás Ferenc: A Néva partján Megyek a Néva -partján, miként ha valakit keresnék, a hegyes lzsák-templom harangkondulisa hozza az estét, a felszáradó könnyzáporok párája ködük az angol kerten át, alatta névtelen civilek, elesett katonák csontjait ropogtatja az idő. A téren tulipánok vereslenek, olyanok, mint a levágott gyerekfejek, Leningrád mégse temető. Százezrek reménye porlad lábad alatt, amerre jársz, s amerre ismét állnak a Nagy Péter építette paloták, s hol a fölkelés hősei annyiszor végigjárták a Golgotát. Ezerkilencszáznegyvenkettőben sem adta az idő alább, mégis legyőzték a halált. A sétányon a költő szobra áll, e bronzba öntött hideg jelkép cseréli versről versre lelkét nemzedékeken át. ö volt a hó alatt alvó szabadság, a hatalom, erkölcs, s derűs ég, akit nem teríthetett le a golyó, se a sortüzekkel felgyújtott keserűség. Mennék tovább a Néva partján, de a kőszobor rámkiált: Lábujjhegyen járj, itt hősök alszanak, e kőtáblákról szemek néznek reád, névtelen nevek aránylanak. Lábujjhegyen járj, — súgja a Néva is, mint halk imát a balladába vonult nyolcéves karabélyos kislány tetteiről a legendát, az ellenállást, és az éhhalált... miközben németek fényképezik az Ermitázsban Van Gogh napraforgó csendéletét, és Cézanne-t. Bartóki József: Udvar A VlZ A folyó egy darabig követte a holtágat, aztán egy váratlan kanyarral magára hagyta. A holtág, mint az elbitangolt jószág, tétován kereste a visszautat, de rövidesen belátta, hogy hiába. Lassan megnyugodott. A víz alig mozdult. Néhanapján tavasszal, amikor a megduzzadt anyafolyó ' átáramoltatott valamelyes vizet, akkor az elhagyott holtág, nyugtalanul hányta-ve- tette magát, mintha emlékezne. Legtöbbször azonban kiegyensúlyozott volt, hacsak a fák közé betévedt szél fel nem borzolta felszínét. A part két oldalán fűzfák guggoltak, vagy kissé előrehajolva álldogáltak, mintha örökké a víz titkát kutatnák. Olyanok voltak ezek a fák, mint az emberek, különösen nyesés után, amikor megfosztották őket felesleges ágaiktól. Messziről néha úgy látszott, mintha összebújva, egymás fülébe sugdosnának, de legtöbbször elmélyülten nézték a madarakat, ahogy !e-lecsapva a vízre, kiemelnek egy halat. A víz visz- szatükrözte, és elégedetten ringatta a halászok ladikjait. A túlparton, ahol a part lankásan belesimult a vízbe, ketten üldögéltek. — Milyen régen ülnek azok ott ketten — mondta a halász a többieknek. — Tegnap is ott voltak — mondta a miisik. — Nem beszélgetnek — mondta kis idő múlva az előző, aki a ladik végén ült. — Csak a vizet nézik — mondta emez. — Nem tudom mit néznek? — Egymást — mondta a ladik végében ülő. Csak ketten beszélgettek, az, aki a ladik végén ült. meg az, aki középen. A másik kettő hallgatott. — Ügy ülnek ott napok óta, mint mögöttük a két összenőtt fa. — Nem sokat beszélhetnek, mert különben a víz idehozná a hangokat. — Vigyázz te! — mondta a ladik végén ülő, amikor a középső felállt, hogy jobban átnézhessen a másik oldalra. — Szerelmesek — mondta a középső, mintha avval, hogy állva átnézett a túloldalra, megbizonyosodott volna róla. — Szomorú szerelmesek — mondta a másik. — Miért volnának szomorú szerelmesek? A többiek ránéztek. — Egyszer ezen a részen, talán húsz éve is annak, ugyanígy üldögélt két ember. Egy fiú és egy lány. A lánynak hosszú, vállára omló haja volt, és tiszta szeme,, mint itt ez a víz. Azok se szóltak semmit, vagy nagyon keveset. Egy reggel aztán senki nem látta őket ott ülni azon a helyen. Helyettük az a két fa maradt összeölelkezve. Azóta egy halász mindennap ezen a vízen halászik. — Szemben a két fával •— mondta a középső. A többiek mereven a vízre néztek. — Menni kéne — mondta a halász. A többiek nem szóltak, csak ránéztek, és fogták az evezőket, ési belemerítették a vízbe. A CSÖND A halász ült a parton, és várta, hogy megmozduljon valamelyik úszó a víz színén, jelezve. hogy kapás van. A két legnagyobb botot fenekesnek használta, a kisebbet közepesre állította. Ma nem számított nagy fogásra, mert a szél erősen fodrozta a vizet, és ilyenkor nem mindig veszi észre, ha harap a hal. Nézte a vizet, és közben arra gondolt, hogy ha nem változik az idő, estére ki kell rakni a varsákat. Bizony, mostanában nem nagyon dicsekedhetett szerencsével. Ha fogott is valamennyit, jobbára olyan kicsik voltak, amiket nem lehetett eladni. így hát maga eszegette meg. Tegnap is • • A Magyar Írók Szövetsége Kelet-magyarországi Csoportja Békés megyei tagozata, az Üj Aurora és a Békés megyei Népújság Szerkesztősége által meghirdetett novellapályázat n. díjjal jutalmazott novellája. Ocsovszky László: A halász szerelmei vagy tizenöt, tenyérnyi keszeget sütött meg. A szél egyre erősödött, de az a csöndet alig zavarta. Ezen a részen csak egyedül volt, a túloldalon is alig valaki. Hamar elmúlt a nyár. Az utolsó nyaraló tegnap köszönt el. Sokat ismert közülük. Némelyik egyszer-egyszer halat is vett. Az arcokra alig emlékezett. Csak egy maradt meg emlékezetében, egy lány, akit visszavárt. Ha nagyon erősen nézte a vizet, szinte úgy látta, mintha tükörből nézne rá. Akkor is kint ült a halász a megszokott helyén, amikor odajött hozzá a lány. Köszönt, leült, és szótlanul nézte a vizet, meg az úszókat. A víznek az a jó tulajdonsága, hogy szereti a csöndet. Ügy tud hallgatni, mintha beszélne. így hát ők se sokat beszéltek. Hacsak annyit nem, amennyit a nagy titokból elmondott. Azt ugyanis, hogy milyen szomorú dolog, hogy éppen a szerelmesét próbálja az ember csalétekkel megfogni. Mert hát a víz, a halász, meg a halak, titokban igazán szerelmesek. Ezért is van. hogy alkonyaikor, meg hajnalban vannak együtt legtöbbet. A csönd a hálószobájuk. Egész nap ezekre az órákra várnak türelmetlenül. Beszélni se muszáj. Itt mindenki el van foglalva saját gondolataival, amik nagyjából ugyanazok, mint a másiké, csak oda kell figyelni. Legtöbbször az a baj, hogy úgy elmerülnek a hallgatásba, hogy megfeledkeznek a másikról. A víz nem figyelmezteti a halakat, a halak nem veszik észre a horgot, és ő utána sajnálja csak őket. így van ez mindig. Nincs aki időben figyelmeztesse az embert a veszélyre. És akkor jött a lány, és nézte a vizet, beleballagott a csöndbe, és észrevétlenül benne volt gondolataiban. Alkonyaikor együtt mentek ki, és együtt indultak vissza. Ha nem ment a lány, nyugtalan volt. így várt akkor alkonyatkor is, bár nagyon esett az eső. és nem sok értelme lett volna kimenni a vízhez: Mire megjött a lány, bőrig ázott. A lány szó nélkül elindult vele a visszafelé vezető úton. Megszárítkoztak, és ez volt az első nap, első alkonyat, hogy nem ment ki a vízre. Azóta, akkor sem marad otthon, ha esik. A csönd azóta üres szoba. A SÁRGA VIRÁG A füvön még látszott a fölszáradt harmat nyoma, amikor a halász lehevere- dett. A folyó felől áramló levegő és nyújtózkodó nap elbágyasztotta. Éjszaka kint volt a vízen, hát elfáradt. Ilyenkor délelőtt a félszigeten minden csöndes, csak a madarak hangja hallatszik, azt meg megszokta. Kényelmesen elhelyezkedett, egyik karját a feje alá tette, és egy ideig nézte a feje fölött elrepülő sirályokat. „Halásznak" — gondolta, mielőtt elaludt. A fák közül egy lány lépett a tisztásra. Megtorpant, amint meglátta az alvót. Könnyű, virágos ruhában volt, és hajfonatában egy apró sárga virág. „Alszik” — gondolta a lány. — „Nem zavarom”. Mégis közelebb lépett, hogy megnézze. Elmosolyodott, amikor megismerte a halászt. Óvatosan leguggolt az alvó mellé, úgy, hogy ne vessen rá árnyékot. „Fáradt lehet — gondolta —. nem kéne felébresztenem”. Nézte az alvót, szinte mozdulatlanul, mintha most nőtt volna mellé illatos virágként. A lány érezte a friss levegő si- mogatását, hallotta a madarakat, látta a virágokat, és lehajolt az alvó halász arcához és megcsókolta. A halász megmozdult, de nem ébredt fel. A lány kivette hajából a sárga virágot, és könnyedén megérintette vele a halász szakállát. Az alvó a kezével, amelyik eddig a füvön pihent, odanyúlt, mintha egy bogarat hessen- tene el. A lány várt egy kicsit, majd újra, de most már erősebben megcsiklandozta az alvót. A halász felnyitotta a szemét. Amikor elaludt, rövidesen azt álmodta, hogy az egyik hal, amit éjszaka fogott, átváltozott lánnyá, akit ismert, és eljött utána, hogy megkérje, engedje vissza a vízbe. Amikor ő nem akarta, a lány simogatni kezdte az arcát. Már-már engedni akart, amikor felébredt. ' V. Ádász Katalin: Öreg A halász hunyorgott a naptól, aztán meglátta a lányt és felült. —- Te vagy? — csodálkozott a halász. — Én — mondta a lány. — Hogy kerülsz ide? — Sétáltam és megláttalak. — Gyönyörű az idő, mintha nem is lett volna éjszaka — mondta a halász, és végtelen szeretetet érzett az erdő iránt, hasonlóképpen a folyót is magáénak érezte. — Gyere, megmutatom mit fogtam! — és menet közben elmesélte mit álmodott. — Engedd vissza! — kérte a lány. Amikor visszamentek a tisztásra, a ' halász büszkén körbe mutatott. — Ez itt az én birodalmam. És benne a szerelmeim. A madarak, a fák. a víz és a nap. Néha még beszélgetünk is. Tegnap például, ahogy itt heverésztem, ide repült egy szitakötő. Azt mondta nekem: „Idefigyelj, te halász — mert így szólítanak —, segíts nekem! Elvesztettem a páromat”. „Az hogy lehet?” — kérdeztem. „Megmondom" — szólt a szitakötő. — „Rárepültünk egy illatos virágkehelyre, mert ott a legjobb megpihenni szeretkezés után, és egyszerre csak bezáródott a kehely, és elragadta a páro- mot. Most nem tudom, mit csináljak.” „Vezess oda!” — mondtam a szitakötőnek. Aztán óvatosan kibontottam a kelyhei, és szabadon engedtem a párját., — De furcsákat beszélsz! — mondta a lány. —' Látod, ilyen furcsán szép itt minden — mondta a halász. A halász úgy érezte, megtelt a szíve az ő gyönyörű birodalmával. Kezével végisimított a lány haján, mintha a szirmot bontogatná. Magához húzta és megcsókolta. Érezték, hogy a föld megforrósodott alattuk, és a füvek ringatják őket. — Mennem kell — sóhajtott a lány. — Majd várni foglak — mondta a halász, és visz- szatűzte a lány hajába a sárga virágot. A fűben még sokáig látszott a két test egyetlen nyoma. AZ ESTE — Szép a hajad, mint hajnalban a folyó — mondta a halász. A lány nem válaszolt. — A kezed, mint a kerge- tőző bogarak — mondta a halász. A lány nem válaszolt. — A bőröd, mint a legfinomabb háló — mondta a halász. A lány nem válaszolt. — Szeretem a melled, mint a melegedő madarakat — mondta a halász. A lány nem válaszolt. — Hasad kerekebb a napnál — mondta a halász. A lány nem válaszolt. — Combod, mint a titokzatos fűzfák ürege — mondta a halász. A lány nem válaszolt. Álmában közelebb bújt a halászhoz. A HANG A halász álmából riadt, mintha szólította volna valaki. „Képzelődöm” — nyugtatta magát, de nem tudott újra elaludni. Fölkelt és kiült a ház elé. arccal arrafelé, ahonnan felbukkan a nap. „Mi történt velem?” — faggatta önmagát. — „Napok óta nem alszom. Mindig ugyanebben az órában felébreszt valami, mintha hozzám beszélne valaki, mintha hívna. Fáradt vagyok. Talán ettől van az egész.” Kezével átkulcsolta térdeit és ráhajtotta a fejét. „Igen, igen lehet, hogy fáradt vagyok, de azok a hangok ismerősek nekem.” Felemelte a fejét és nézte a vö- rösödő ég alját. Amikor a nap elérte az utolsó fűzfa tetejét, úgy érezte indulnia kell. Alig hagyta el az útszéli keresztet, amikor újra rátört a nyugtalanság. Olyan erővel, hogy megijedt tőle. „Na, csak nem a szívemmel van baj?” — riadt meg, és megállt egy pillanatra. Amikor úgy’ vélte csillapodott valamelyest, ismét nekiindult, de most már gyorsabban, tempósabban. A nap már jó magasan fönn járt az égen. A halász kitartóan, egyenletesen futott. Hamarosan rájött; ha az orrán keresztül veszi a levegőt, akkor nem kell kapkodnia. Minden két lépés után beszívta, minden második után kiengedte a levegőt. „Milyen furcsa — gondolta —, sohase hittem, hogy ennyit tudok futni. Csak rá kell jönni mindenre.” Nem érzett fáradtságot, sőt elmúlt a furcsa érzés is, csak azt tudta, hogy jó futni, és hogy kell. Egy pillanatig sem tétovázott, ha ketté vált az út, átvágott mindkettőn, és egy harmadikat jelölt ki magának, át a mezőn. Jó ideje futott, amikor érezte, hogy éhes. „Dél felé járhat, a nap is oda mutat”. De nem csökkentette az iramot. Nézte a mellette elhaladó tájat, közben megtörölte inge uj- jával izzadt homlokát, és örült, amikor bejutott az erdőbe. Még mindig nem érzett semmi fáradtságot. Most, hogy a fák eltakarták a napot, és csak itt-ott csapott rá fény, mint a vércse a galambra, valamicskét lassított, hogy kiélvezhesse az árnyékot. Az erdőszélen újra meggyorsította a futást. „Mintha fáradnék” — gondolta. Kiszáradt ajkát sűrűn nyalogatta nyelvével. „Szomjas vagyok, egyre szomjasabb.” És akkor váratlanul felbukkant előtte a ház. Falai úgy fehérlettek, mint a. hó. Az udvaron lépésre váltott, amikor meglátta az ajtóban álló lányt. „Az ő hangja volt”. Megállt a lány előtt. — Megjöttél? — szólította, a lány. — Visszajöttem — mondta a halász. — Megjöttél — mondta a lány, és megfogta a halász kezét, és bevezette a házba.
