Békés Megyei Népújság, 1984. november (39. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

NÉPÚJSÁG 1981. november 7., szerda Mementó 1917 Amikor lapunk mai szá­mát terveztük, természetes­nek tűnt az a javaslat, hogy ezen az oldalon szólaltas­sunk mea- olyan embereket, akik részt vettek a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalomban és az azt követő vérzivataros polgárháború­ban. Köztudott, hogy több mint százezer magyar har­colt a Vörös Hadsereg sorai­ban az első proletárállam megteremtéséért és fennma­radásáért, a nemzetközi im­perializmus támadásaival szemben. Ezek között igen sokan voltak Békés megyei­ek. A nagy forradalomról történő megemlékezés méltó része ez is — gondoltuk. Csak egy lényeges körül­ményről feledkeztünk meg. amelyre aztán a végrehajtás során rá kellett döbben­nünk: (17 éve történt a nagy esemény, s azok a volt ma­gyar hadifoglyok, akik részt vettek ebben a világot meg­változtató harcban, legalább 20—25 évesek lehettek ak­kor. ma pedig csaknem hét évtized múltán a kilencve­nedik évüket tapossák. Is­mereteink szerint sajnos ma már senki sincs életben kö­zülük Békés megyében. A napok egymást követő forgásában vannak dolgok, amelyekről azt hisszük, hogy változatlanul fennmaradnak. S amikor szembe kell néz­nünk a bennünket is kopta­tó idővel, belefájdul az em­berbe, hogy mennyi mindent elmulasztunk: a napi aktuá­lis teendők elvonják figyel­münket értékeink, , vissza nem hozható ismeretek meg­őrzésétől. Szerencsére. az évekkel ezelőtt elindult és egyre te­rebélyesebbé váló helytörté­neti kutatás a magyar inter­nacionalistákat sem hagyta figyelmen kívül. Aztán a Szovjetunió fennállásának 60. évfordulóján a szovjet állam kitüntetésben részesít­ve a még fellelhető volt in­ternacionalistákat, felada­tunkká is vált összeírásuk. 1967-ben. amikor a Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsa ál­tal e kitüntetésekre sor ke­rült. már' mindössze négyen kaphatták meg a Vörös Zászló, kelten a Vörös Csil­lag és hetvenötén a Harci Érdemekért Érdemrendeket. Ezt követően még tíz inter­nacionalista került elő a ku­tatások során. Ám a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalomban és a polgárháborúban a vörösök oldalán harcoló Békés me­gyeiek száma az említett ki- lencvenegy főnél sokkalta több volt. Számukat ma már pontosan megállapítani nem lehet, de nem sokat téved­hetünk, ha tízezer körülire becsüljük. Milyen tények szólnak állításunk mellett? Már 1914 őszén a megye lakóinak tíz százalékát, 35 ezer férfit mozgósítottak a frontokra Békés megyéből. De a háború, négy éve alatt nem ez-volt az egyedüli moz­gósítás, hiszen már 1915 őszén a 43—50 éves korosz­tályokat is behívták. Igaz, hogy ezeknek csak egy része került az orosz frontra, so­kan elestek közülük a har­cok során, a megmaradók­nak is csak egv része vált hadifogollyá. Aztán a hadi­fogságba kerültek közül is sokan meghaltak a mostoha fogolytábori viszonyok kö­zött. A forradalmat és a pol­gárháborút megélt hadifog­lyok száma így is igen je­lentős. Abban, hogy már száz volt internacionalista nevét, adatait sem vagyunk képe­sek felsorolni, közrejátszik az is, hogy sokan elestek a polgárháború harcai során, gyakran névtelenül, szét­szórva a mai Szovjetunió egész területén: Kijeviül Csitáig, Murmanszktól Sza- markandig. Aztán, a haza­tértek még a családi körben is ritkán meséltek kint vi­selt dolgaikról, hiszen haza­tértük első percétől — már a csóti szűrőtáborban, vagy a gyakran évekig tartó rend­őri felügyeletből — tapasz­talhatták a Horthy-éra anti- bolsevista magatartását. E rendszer 25 éve alatt is so­kan meghaltak közülük, s a leszármazottak később nem hivatkoztak arra, hogy ap­juk mit csinált Oroszország­ban. A felszabadulás utáni első évek légköre sem ked­vezett ennek. Az idő vastörvénye, hogy a felszabadulást megélők meggyérült száma is tovább ritkult. A felszabadulásunk negyvenedik évfordulóját ünnepelve mi is azt tapasz­taljuk, hogy az akkor volt fiatal emberek, ma már zömmel ősz hajú nyugdíja­sok. A hatvanhét év pedig nemcsak huszonhét évvel több a negyvennél. hanem több az embert egyre gyor­sabban koptató időszakkal is. A nagy forradalomban a magyarok részvételére emlé­kezve nem az orosz nép em­bert próbáló, kegyetlenül ne­héz küzdelmének a fényéből akarunk valamit is elorozni. Azt sem akarjuk állítani, hogy a magyarok részvétele nélkül nem történt volna meg mindaz, ami megtör­tént. Nem erről van szó. Mindössze annak igazolásá­ra szólunk erről, hogy egyet­len forradalom, rendszervál­tás sem következhet be meg­felelő történelmi előzmények nélkül. Az, ami nálunk 1944 után történt, az törvénysze­rű, annak megvannak a szá­zadfordulóig, sőt, még ko­rábbra visszanyúló történel­mi gyökerei. S ebbe a fo­lyamatba ágyazva az ese­ményeket, nem véletlen az sem, hogy a hadifogoly ma­gyarok szinte kivétel nélkül a vörösök oldalára álltak Nem hiábavaló szólni erről, mert nemzeti önbecsülé­sünknek alkotó eleme — amelyre e zajló világban a helytállás érdekében nagy szükség van, anélkül, hogy az bárkit is sértene. * * * Jó] tudjuk — ez is a rea­litáshoz tartozik —, hogy az Oroszországban harcolt ma­gyar internacionalisták — köztük a Békés megyeiek is — nem voltak mindannyian öntudatos forradalmárok. Sőt. kisebb részükre mond­ható ez csak el. Sokan kö­zülük úgy látták a hazajutás gyorsabb lehetőségét, ha a bolsevikok harcát segítik. De nyomtalanul egyikükben sem múlt el az időszak. Itt­hon nagy részük kapcsolatba került a baloldali mozgal­makkal. de legalábbis szim­patizánsként viselkedett. Ke­vesen voltak olyanok, akik hátat fordítottak lélekben is a forradalom alatt viselt dolgaiknak. Az a progressziót jelképe­ző láncolat, amely végig hú­zódik a Horthy-időszakon is. összekötve a Tanácsköztár­saságot a felszabadulással, nélkülük nehezen volna el­képzelhető. A felszabaduláskor, külö­nösen az ország e keleti ré­szén, az élet újra kezdésében élre álltak között nagyon is figyelemre méltó arányban kértek és kaptak részt a voll magyar internacionalisták. Szervezték és alapító tagjai voltak a pártnak, tevéke­nyen részt vettek a földosztó­bizottságokban. Kerüli közü­lük az Ideiglenes Nemzet- gyűlés sorába is. Előfordult, hogy szélsősé­ges nézeteket vallók is akad­tak soraikban. Kétségtelenül volt közöttük olyan, aki a felszabadulás után a Magyar Tanácsköztársaság gyors megismétlését szerette volna látni. De nem lehetünk meg­győződve arról, hogy a po­litikai élet teréről történő fo­kozatos visszaszorításuk szükségszerű volt. Nélkülük szegényebb len­ne a magyar történelem, vé­konyabb a magyar progresz- szió olyan évtizedekben, ami­kor ezért csak meghurcolta­tás, büntetés, hivatalos kikö­zösítés járt. Létükkel, tevé­kenységükkel, a titkolt vá­gyak és remények életben tartásával hozzájárultak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom internacionalista kiteljesedéséhez. * * * Jó tíz éve jártam Barnaul- ban és környékén. Moszkvá­tól odáig alig hat óráig tartó az út, természetesen repülő­géppel. Emlékszem, az Ural felett szállt a gépem, ami-' kor átvillant bennem a gon­dolat, hogy mennyi gyötre­lemmel kellett ezt a távol­ságot megtenniük az egykor volt hadifoglyoknak, meny­nyien hullatták vérüket vagy találták meg itt örökös lak­helyüket Európától Vlagyi­vosztokig a polgárháború vérzivataros éveiben. Vajon gondol-e rájuk a ma élő nemzedék? Tudom, gondo­latban is szónoki volt ez a kérdés, hiszen a napok egy­másra torlódó sora mindig kiszorítja a korábbi emléke­ket. Nem is hittem volna ak­kor, hogy az élet milyen rsattanós választ ad néhány napon belül ki nem mondott kérdésemre. Ez akkor kö­vetkezett be, amikor Barna- ulból Altaj-Gornojszk felé repültem egy kis kétfedelű repülőgéppel a végtelennek tűnő nyírfaerdők felelt. Bijszk város határában akar­tunk átszállni gépkocsira. A repülőtér jóval a városon kí­vül, az erdő egyik kis tisz­tásán volt. Egy nagyobb fa­házból állt az egész repülő­téri irányítóközpont, váróte­rem. Megérkezésemkor arra kért az ismeretlen rádiós- lány, aki fogadta a néhány érkező utast, hogy én ne menjek még tovább: pár perc múlva megérkezik ide Bijszk város párttitkára és tanácselnöke. Nagyon értet­lenül nézhettem rá, mert el­magyarázta, hogy a pilótától rádión tudta meg, hogy a gépen vagyok, s elmondta ezt a városiaknak, akikkel véletlenül beszélt telefonon. Ök mondták, hogy szeretné­nek velem találkozni, ha csak egy percre is. Tartson vissza minden áron. Alig vá­rakoztam valamennyit, tény­leg megjöttek. Jövetelük cél­jától majdnem könnybe lá­badt a szemem. Lényege en­nek az volt, hogy nagyon- • nagyon régen járt erre ma­gyar, s csak a kezemet meg­szorítani jöttek, hiszen na­gyon sokan áldoztak itt éle­tüket a magyarok közül egy emberöltővel ezelőtt a for­radalomért. Az elesett ma­gyar vörös katonák emlék­műve, melyet már nagyon régen állítottak és minden esztendőben a hála koszo­rúival ékesítenek, városuk egyik dísze. Kötelességüknek tartották, hogy mindezt el­mondják nekem, s rajtam keresztül honfitársaimnak: nem felejtették el őket. A torkomban támadt „gombócoktól” alig tudtam szólni. Azt gondolná az em­ber. hogy ott a mongol, kí­nai határ közelében talán azt sem tudják, hogy létezünk, pedig apáink, nagyapáink megbecsült emlékét, akiknek csontjai olt porladnak az Ob folyó partján, emlékrrtűvel, friss virágokkal őrzik. S hoz­zá kell mindehhez tennem, hogy nem ez az egyedüli ilyen hely. Megyénkből sokan jár­lak már Penzában: a ma­gyar internacionalisták em­lékét ott is mementó őrzi. Enyedi G. Sándor Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke 1964-ben kitüntetése­ket adott át az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt tagjainak, köz­tük (képünkön) Nagy Imre Békés megyei internacionalis­tának Életutak Tiszta szívvel hajtom álomra a fejem — Az idén februárban ünnepeltem a 16. születésnapomat. Nem, nem. Nem nyelv­botlás. Február 29-én születtem, 1920-ban. Apám a pelsőci cellulózgyár munkása volt. Alig múltam kilenc, amikor meghalt. Édes­anyám a papírgyár igazgatójának család­fára főzött, ebből járatott bennünket, en­gem, meg az öcsémet iskolába, öt osztályt \ égeztem Pelsőcön az elemiben, hármat a polgáriban Csetneken. Alaposan megtanul­tam a szlovák nyelvet. Magyar család volt a mienk, ez jutott sorsunkul. Pelsőc az új határ mellett feküdt, vele szemben Aggte­lek a másik oldalon. Huszonegy éves voltam, amikor külön engedéllyel önálló üzletet nyitottam. Nagy dolog volt az akkor, örömmel néztem a cégtáblán a feliratot: Barna Sándor. Az életem ekkor jegyeztem el a kereskedelem­mel. Családfenntartó lettem, nem hívtak lse katonának, édesanyámat sem enged­tem többet főzni járni. Volt egy unokabátyám. 14 évvel idő­sebb nálam, villanyszerelőként dolgozott a papírgyárban, szervezett munkás lett. Tőle nagyon sokat tanultam. A felszabadulás után gyárigazgatónak nevezték ki. Azt mondják, aki szökőnapon születik, szerencsés ember lesz. Amikor negyven- kettő végén a nyolchetes kiképzés után kivittek a Donhoz, elátkoztam a szerencsé­mét. De nem volt igazam, élve kerültem haza a doni áttörésből. Le is szereltek. A front negyvennégy decemberében ér­te el Pelsőcöt. öcsémet a Tungsramba vitték leventének, bennünket, ötvenünket. hadviselteket a környékről két tábori csendőr meg egy honvéd kíséretében Ga- tántáról kiképzőtáborba irányítottak. Ott hamarosan bevagoníroztunk, és irány Győr. Nyílt pólyán vesztegeltünk Győr előtt, akkor egy miskolci fiú; Valent Zoli, a barátom azt mondta: húzódjunk le, a nagybátyám állomásfőnök Lébényben. Lébényben azzal fogadtak bennünket, hogy azonnal pucoljunk, mert az állomás tele van németekkel. Ide-oda utazgattunk, lopakodva, lehervonatokkal. Kapuváron jelentkeztünk a katonai parancsnokságon. Kiküldtek bennünket szállást keresni. Végigeaplattunk Kapuváron, a város vé­gén, egy csendes utcácskában lila pongyo- lás fiatal nőt pillantottunk meg egy ka­puban. Ö lett a feleségem. Szegedről me­nekült á szüleivel, katonabátyját keresték. Két vasutas is csatlakozott hozzánk. Felső- Ausztriában ért bennünket a háború vé­ge. Elindultunk hazafelé, de föltartóztattak bennünket. Akkor bemutattam, hogy én csehszlovák állampolgár vagyok. Kaptam papírokat, lovat szereztem, ko­csit, és nekivágtunk az útnak. Előtte egy református katonai pap egy görögkeleti templomban összeadott bennünket. Én re­formátus. voltam, a feleségem katolikus. Szegedre mentünk. írtam az öcsémnek, hogy élek. Visszaírt, hogy ő is, és hogy kinyitotta a boltot. Szegeden fölcsaptam fuvarosnak. Ami­kor a megfelelő összeg összejött, odaad­tam apósomnak a kocsit, lovat, hogy men­jen haza Dombegyházára, mert egyébként odavaló a feleségem családja, és jelent­kezzen a Földosztó Bizottságnál. Mi ket­ten meg Pelsőcre utaztunk. Ott kaptam meg az értesítést, hogy kijelöltek kitelepí­tésre. Eladtuk az . üzletet, elosztoztunk az öcsémmel, s a feleségemmel hét csomag­gal negyvenhat november elsején Domb­egyházára indultunk. Gondoltam. hogy megállapodunk, magam után hozom mind a;, enyéimet, de leállították a kitelepítése­ket, így anyámék ott maradtak Pelsőcön. ölvenig „földesztergályos” voltam. Ak­kor írtam egy levelet Bugár János makói párttitkárnak! hogy a Balku-telepen Dombegyházán szeretnék egy egyes típusú csoportot alakítani, akkor a Petőfi Tsz mar működött ott, annak az elnöke, Fülöp Jó­zsef átcsalt bennünket a III-as típusba. Októberben már együtt vetettünk. A hónap végén megkeresett a helyi I MSZ elnöke, egy boltos kellene neki, no­vember elsejével átléptem. Itt, és ezzel kezdődött az én „áfészes" életem. Elküld­ték egy háromhónapos szövetkezeti tan­folyamra, utána Orosházára akartak ten­ni ágazatvezetőnek. Nem vállaltam. Min­dennap bejárni Dombegyházáról Oroshá­zára? Visszamentem a boltba, azután is a faluban dolgoztam két évig. ágazatvezetö- ként. Addig győzködtek, addig győzködtek, hogy végül csak bementem a földműves- szövetkezetek járási központjába, ötven­hat áprilisában közölték velem, hogy én vagyok a járási központ elnöke. Ézt a tisztséget töltöttem, be 1963-ig. Akkor jött az. hogy a hat község — Kovácsháza mel­lett Reformátuskovácsháza, Kaszaper. Nagy bánhegyes, Magyarbánhegyes és Vég­egyháza — szövetkezeteit egyesíteni kell. Én kaptam a feladatot az összevonás előkészítésére. Akkor még nem tudtam, hogy a lelkiismeretes munkával magam­nak teszek jót. Sosem szerettem a fél megoldásokat, pedig ebben az időben még tanultam is, hogy megszerezzem a meg­felelő képesítést. Nem volt könnyű ennyi mindennek eleget tenni, de nem adtam alább. A sors szeszélye, hogy amit megszervez­tem. annak az irányítása lett a felada­tom. 1963-ban megválasztottak a Mezőko- vácsháza és Vidéke ÁFÉSZ igazgatósága elnökének. Innen mentem nyugdíjba, 1980 februárjában. Közben 1975-ben Mezőhegyes és Kun- ágota is hozzánk jött. Tíz község ellátásá­éit voltunk felelősek, és 1970-től '80-ig, amit a munkaversenyben el lehetett nyer­ni. azt mi elnyertük. Kiváló címeket, ván­dorzászlót. jubileumi zászlót. Azt a három évtizedet, amit én ebben a mozgalomban töltöttem, nyugdíjba vonulá­somkor a Szocialista Magyarország Ér­demrenddel ismerték el. Tizenkét évig voltam a Fogyasztási Szövetkezetek Orszá­gos Tanácsának, a FOTK-nak társadalmi elnöke. Szerencsés embernek kellene mondanom magam, és az is vagyok, ha nem ér az a tragédia, hogy kisebbik lányomat 28 éves Korában, viraga teljeben el kell veszíte­nem. Unokáim felejtetik a bánatom. Csa­ládom. meg az emberek, akik jó szívvel emlékeznek rám. Igyekszem hasznossá tenni magam. Be­járok az irodába, az irattár anyagait ren­dezem, s közben fölidézem az eltelt 30 évet. Jó érzés tudni, hogy becsülettel meg­lettem, amit szűkebb és tágabb környeze­temben a becsületes emberek elvártak tő­lem. Jó érzés, hogy tiszta szívvel hajtha­tom nyugdíjasán is nap mint nap álomta a fejem. Nem unatkozom. Ma is tagja vagyok az ÁFÉSZ-ünk igazgatóságának, a MÉSZÖV felügyelő bizottságának, a FOTK-nak, a mezőkovácsházi járási jogú nagyközségi pártbizottságnak, s ezenkívül négy kertet is művelek: a nagylányom ház melletti Kertjét, meg a zártkerti részét, s ugyanúgy a saját két kertemet. Programom, mun­kám volna, akár az ezredfordulóig. Egye­lőre az erőmből is futja . .. Kőváry E. Péter Harci Érdemekért Érdem­érem, amellyel a volt inter­nacionalistákat 1967-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsa kitüntette

Next

/
Oldalképek
Tartalom