Békés Megyei Népújság, 1984. október (39. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
NÉPÚJSÁG 1984. október 13„ szombat A szakszervezetek részvétele az ország újjáépítésében Ezzel a címmel tartott szerdán emlékülést a Szakszervezetek Békés megyei Tanácsa hazánk felszabadításának 40. évfordulója tiszteletére. Az indító előadást dr. Karsai Elek feldolgozásában — betegsége miatt — dr. Tamáska Péter tartotta meg. Ehhez négy korreferátum hangzott el. Dr. Szabó Ferenc: A szakszervezeti mozgalom újjászervezésének néhány vonása Békés megyében, Molnár Pálné: Az MKP szerepe a szakszervezetek újjászervezésében, dr. Tóth Béláné: A szakmaközi bizottságok megalakulása, szerepe Békés megyében a felszabadulás után, és dr. Lovász György: A szakszervezeti mozgalom kialakulása Szarvason, 1944—45-ben. Ezen az oldalon néhány hete évfordulós megyei eseményekkel kapcsolatos írásokat közlünk, elsősorban visszaemlékezéseket. Most mégis eltérünk ettől a gyakorlattól: a szakszervezeti mozgalom kezdeteiről, ennek országos tapasztalatairól adunk ez esetben tudósítást, az elhangzott előadás alapján. Ezí az indokolja, amit dr. Szabó Ferenc korreferátuma végén megfogalmazott: szemelvényszerű előadása nemcsak az ilyen jellegű kutatásainak befejezetlenségére utal, hanem egyben ösztönzés is akar lenni az eddig kevésbé érintett szakszervezeti témakörök helytörténeti feldolgozására. No.-, mi is azzal a céllal adjuk közre kivonatosan dr. Karsai Elek előadását, országos jellegű következtetéseit, hogy elősegítsük és ösztönözzük a szakszervezetek helyi, megyei történetének kutatását, feltárását. Amikor 1944. szeptember 23-án a Vörös Hadsereg egységei elérték Magyarország 1920. június 4-i békeszerződésben megvont délkeleti határát, és megkezdték a Viharsarok falvainak és városainak felszabadítását, a magyar szakszervezeti mozgalom teljesen új helyzet elé került. Ez mindenekelőtt abból adódott, hogy az új I élet, néhány kivételt nem számítva, katonai akciók, idegen — szovjet, román, bolgár — hadseregek harci tevékenységei révén indulhatott meg. Azonkívül az ország keleti és középső részén a gazdasági és politikai hatalomban űr keletkezett: a nagybirtokosok és nagytőkések döntő hányada, az ellen- forradalmi rendszerben jelentős szerepet játszott vagy a németekkel együttműködő állami, városi, megyei főtisztviselők elmenekültek. S így a nagybirtokok, az ipari üzemek, a vállalatok, de nem utolsósorban a köz- igazgatás vezetés nélkül maradt. Az pedig csak fokozta a gondokat, hogy az ország területe nem egyszerre, s megrendítő személyi és anyagi áldozatokkal, pusztulással járó harcok után szabadult fel. Jelentős mennyiségű nyersanyagot, gépi berendezést, közlekedési eszközt és készterméket szállítottak el az országból a visszavonuló német és magyar katonai és polgári szervek, hatóságok. A mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem és a közlekedés a bombázások miatt is súlyos károkat szenvedett. Ezen túl a németek a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazták Magyarországon. A szakszervezeti mozgalom újjáéledése, fejlődése értékelésénél nem elhanyagolható tényező: a felszabadulás sora úgy alakult, hogy elsőként — 1944 őszén — nem az ország fővárosa és ipari centrumai szabadultak fel, hanem Délkelet-Magyar- ország, a Viharsarok, majd Szeged, Debrecen. Azt is figyelembe kell venni, hogy a front közvetlen közelében levő felszabadított területek egyik alapvető feladata volt az ország felszabadításáért harcoló hadseregek segítése; mindenekelőtt munkával. Továbbá súlyos terheket jelentett a harcoló csapatok élelmiszerrel való ellátása is. Vagyis az elpusztított, romba döntött országban az élet megindítására, a romok eltakarítására, az újjáépítésre úgy kellett mozgósítani a lakosságot, a munkavállalókat és a munkáltatókat, hogy menet közben kellett megértetni: a megmaradt vagy az újonnan megtermelt javak egy része, egyes helyeken a helyreállított termelőeszközök egésze, a szövetséges erők ellátására és a jóvátételre szolgálnak. A szakszervezetek talpra- állását, működésük megkezdését nem kismértékben ezen külső tárgyi és személyi tényezők adta keretek határozták meg. Valamint az a körülmény, hogy a polgári átalakulás hívei megelégedéssel állapíthatták meg 1944 őszén és 1945-ben, hogy a Vörös Hadsereg bevonulását nem követte sehol az 1919-es proletárdiktatúra új kiadása: — a régi államapparátus szervezetét nem változtatták meg; — nem történt meg az üzemek, iparvállalatok kisajátítása, nem esett szó az 1919-es szocializálás feltámasztásáról, sőt, 1945 februárjától az üzemi bizottsági rendelet kiadásától fokozatosan szűkítették az üzemi bizottságok hatáskörét; — a kommunista párt, a többi párt vezetőinek meglepetésére, nem kívánt monopol helyzetbe kerülni; — a társadalmi rendszer radikális átalakulása irányába mindössze egy esemény mutatott: a földbirtokreform-rendelet; — az is a társadalmi megnyugvást szo'gálta, hogy a két munkáspártnak, valamint e pártok politikáját támogató szakszervezeteknek sikerült megakadályozni a népítéleteket; a háborús bűnösöket kormányrendelet alapján működő népbíróság vonta felelősségre. A szakszervezeti mozgalom történetét érinti, hogy elsőnek álltak talpra a termelésben és a politikai életben az ipari munkásság, valamint a földmunkásság régi szervezett emberei. Az ipari munkásság azonnal hozzálátott az üzemekben a romok eltakarításához, az épen maradt és megmentett gépeknek, nyersanyagoknak a termelésben való fel- használásához, a Vörös Hadsereg szükségleteinek kielégítéséhez, a közlekedés megindításához. Segített a parasztságnak a földreformrendelet megalkotásában, végrehajtásában. A politikai hatalom birtokosának tartotta és tarthatta magát az ideiglenes nemzetgyűlésben, a nemzeti bizottságokban, a népbíróságokban, az igazoló bizottságokban elfoglalt helye és működése alapján. Nem kisebb szerepet vállalt az újrakezdésben a parasztság: túl a kötelező beszolgáltatáson és a meglehetősen terhes közmunkán, a spontán, minden felülről jövő sugalmazás nélkül megalakított népi szervekben — az ötös tanácsokban, a falusi tanácsokban, a nemzeti bizottságokban — kezébe vette a falvak sorsának intézését. És ami az ország jövendője szempontjából legalább olyan fontos volt: a harcok elükével betakarította a termést és mit sem törődve a fel nem robbant aknákkal, felszántotta és bevetette a földet. Magyarországon 1944- ben és 1945-bgn senki sem halt éhen. Ha ezt az általános képet részeire bontjuk, a szakszervezeti mozgalomnak következő lényeges vonásait emelhetjük ki: a) kontinuitás (folyamatosság), b) a szervezeti keretek bővülése, c) minőségileg új feladatok vállalása, e) a decentralizáció. A kontinuitás megőrzése Hazánk német megszállása után a szakszervezeteket — ellentétben a pártokkal — nem oszlatták fel. A Sztójay- kormánynak feltehetően az volt a szándéka, hogy a szakszervezeteket befogja a maga szekerébe, elsődlegesen a termelés nyugalmának biztosítása céljából. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy a vezetők a legalitás megőrzése érdekében elutasítottak mindenfajta illegális akciót, *beleértve a Magyar Frontban való részvételt is. A történelmi szakirodalom keményen ítéli el a szak- szervezeteknek ezt a legalitásra való törekvését. De talán méltányos lenne és jobban megfelelne a történelmi igazságnak, ha különbséget tennénk a legalitást tűzönvízen át, minden kompromisszum elfogadásával megőrizni akaró szakszervezeti vezetők — és a szakszervezeti bélyegeket a pad alatt, titokban — még 1944. október 15-e után is — átadó szakszervezeti bizalmi között vagy olyan szakszervezeti funkcionárius között, aki élete kockáztatásával vitte be a pesti gettóba 1944 decemberében szaktársának a segélyt. Nyilvánvaló, hogy a szervezett munkások igyekeztek megőrizni szakszervezetük szervezeti kereteit, létezett a bizalmi hálózat, beszedték a tagdíjakat, és ha gyakorlatilag nem számított túl sokat az egyes szakszervezetek központi helyiségeinek folyamatos, meg nem szakadó nyitva tartása, eszmeileg le nem becsülhető tényezőt jelentett a szervezett és nem szervezett munkások számára. A szervezeti keretek változása, bővülése A felszabadulás előtt a szakszervezetek számtalan szállal össze voltak kötve a szociáldemokrata pártttal, mely párt a szakszervezeti mozgalomban így monopolhelyzetet élvezett. A felszabadulás után a szakszervezetek önállókká lettek, s az 1944. október 10-i megegyezésnek megfelelően sem az MKP, sem az SZDP nem kívánt, de nem is követelhetett magának monopolhelyzetet. A szakszervezeteken belül a két munkáspárt tagjai egységesen léptek fel az ország újjáépítéséért, továbbá a reakció gazdasági és politikai hatalmi állásainak korlátozásáért, majd megszüntetéséért. Jóllehet, az 1944. október 10-i megállapodás a két munkáspárt meghatalmazott képviselői között Budapesten, az illegalitás körülményei között jött létre, és a háborús helyzet miatt országosan nem volt tudatosítható, mégis 1944 végén a Tiszántúlon a szakszervezeti mozgalom újjászervezésénél egységes szakszervezetek jöttek létre: egyszerűen azért, mert az ország adott helyzetében a fel- emelkedés csak a munkavállalók egységes fellépésével látszott lehetségesnek. A szervezeti problémákhoz tartozik, hogy amíg 1944. szeptember 23-a előtt szervezeti téren a szakszervezetek nagyjában és egészében az ipari munkásságra és a földmunkásságra építettek, addig a felszabadulási után olyan szakmák, foglalkozási ágák dolgozóit is szakszervezetekbe tömörítették, akik körében az ellenforradalom alatt nem folyt szakszervezeti szervezés. De miközben szaporodtak a szakmák szakszervezetei, állást kellett foglalni a fasiszta elven alapuló korporációs szervezkedési próbálkozások ellen. Ilyen volt például az, amikor a mezőgazdaságban a reakció a bérlőket, a kulákokat, a kisparasz- tokat és a mezőgazdasági munkásokat egy egységes szervezetbe akarta tömöríteni, és e szervezetnek szak- szervezeti jogállást óhajtott biztosítani. A szervezeti kérdések közé tartozott annak eldöntése is, hogy kövessék-e az 1944. szeptember 23-a előtt általánosan elfogadott hagyományos szakmai szervezkedési formát, vagy térjenek-e át a sokak által hatékonyabbnak tartott üzemi szervezkedésire, azaz egy-egy üzem dolgozói ugyanazon szakszervezethez tartozzanak, tekintet nélkül szakmai hozatartozásuk- ra. Sajátos helyzet, hogy egyesek — vasutas, postás, közalkalmazottak — így kezdték újra szakszervezetük felépítését. Nem alakult ki egységes állásfoglalási kezdetben abban a kérdésben sem, hogy a szakszervezeti tagság önkéntes, vagy kötelező legyen. A Szaktanács kezdettől fogva az önkéntesség elvét fogadta el, amit a szakszervezetek megszervezésében újonnan feltüntetett „szabad” jelzővel is alátámasztott. Ma már érdekességnek tűnik, de a történetiség szempontjából mégsem elhanyagolható kérdési volt, hogy vajon a tanító lelkészeket, és a kórházakban, egészségügyi intézményekben gyógyító tevékenységet végző apácákat be lehet-e szervezni valamelyik szakszervezetbe? A Szakszervezeti Tanács a legalább heti 20 órát tanító lelkészeknek lehetővé tette, hogy felvételüket kérjék a Pedagógusok Szakszervezetébe, míg az apácák szak- szervezeti tagságát nem fogadta el. Itt vetődik fel az a kérdés is, mennyi volt — lehetett — a szakszervezetek taglétszáma a felszabadulás idején, 1944. késő őszén? A fővárosban és közvetlen környékén mintegy 10—12 ezer szak- szervezeti taggal lehet számolni, a vidéki szakszervezeti tagok számát pedig 6—8 ezerre becsülhetjük, összesen tehát 16—20 ezer szak- szervezeti tagra hárult a régi szakszervezetek talpra állításának, az új szakszervezetek, továbbá nem egy üzemben az üzemi bizottság létrehozásának ési működtetésének feladata. Figyelembe kell azt is venni, hogy az adott helyzet szükségleteiből adódóan a régi szervezett munkásoknak más, fontos feladatok ellátását isi magukra kellett vállalniuk. Természetesen őket találjuk a két munkáspárt ki- szélesedett felső és középső apparátusában éppúgy, mint a gazdasági élet, az újjászerveződő közigazgatás, a rendőrség, a hadsereg fontos posztjain. Ha még tekintetbe vesz- szük azokat a súlyos személyi veszteségeket, amelyek a háború és a német megszállás következményei voltak, akkor világosabban kirajzolódik az a különlegesen nehéz személyi helyzet, amelyben a szakszervezetek munkájukat 1944 utolsó hónapjaiban a Tiszántúlon, a Duna—Tisiza-közén és a Dél-Dunántúlon, majd 1945 elején Budapesten és környékén megkezdték. Minőségileg új feladatok vállalása A felszabadulás előtt a szakszervezetek az ellenforradalmi Magyarország államhatalmával álltak szemben, amely kénytelen-kelletlen eltűrte tevékenységüket. A felszabadulási után a szak- szervezetek szerves részévé lettek az államhatalomnak. Külön képviseletet kaptak a magyar Nemzetiségi Függetlenségi Frontban, az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, szavazati joggal vettek részt a népbírósági tárgyalásokon, az igazolási eljárásokban, a nemzeti bizottságokban. (A szakszervezetek külön nemzeti bizottsági képviseletének ellenzése a politikai reakció első jelentkezése volt.) A felszabadulás után át kellett alakítani a szakszervezetek ellenzéki szerepét. A szakszervezetek orsizágépítő, konstruktív szerepet kaptak, állást kellett foglalniuk rendeletek, törvényjavaslatok előkészítésénél, vagy éppenséggel kezdeményezőként kellett fellépniük. Továbbá az üzemi bizottságok, a szakszervezeti bizalmiak részt kértek és kaptak az üzemek, a vállalatok irányításából, változó mértékben és hatékonysággal ellenőrizték azok tevékenységét, ugyanakkor mennyiségben és minőségben megnövekedett érdekvédelmi tevékenységet kellett kifejteniük. Itt az „érdekvédelem” tartalmánál jelentkeztek a legsúlyosabb problémák, hiszen a felszabadulás után a szak- szervezeteknek tekintettel kellett lenniük az ország teherbíró képességére, elméletileg kellett alátámasztani a mérsékelt bérpolitika elvét. Aztán: korábban a munkásságnak nem állott érdekében a termelés fokozása, a felszabadulás után a szak- szervezetekre hárult az a feladat, hogy kidolgozzák a munkaverseny elméleti problémáit, irányítsák azt a gyakorlatban. („Nem a tőkéseknek, magunknak építjük az országot”.) A decentralizáció Amíg az ország területének tekintélyes része hadszíntér, vagy hadműveleti terület volt, az egyes országrészek között az érintkezés, normális közúti ési vasúti közlekedés hiányában, szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött. így alakult ki az a helyzet, hogy minden országrész, vagy nagyobb város szakszervezeti mozgalma a maga elgondolása alapján alakította ki a mozgalom cél-' jait, szervezeti kereteit. Általában a sízétszakítottság, a helyi központok kialakulása következtében a szakszervezetek tevékenysége a. felszabadulás időszakában rendkívül szerteágazó, sokrétű volt. Nyilvánvaló, hogy ilyen feltételek és körülmények között a felszabadulás időszakában egységes szakszervezeti mozgalomról nem lehet beszélni, másfelől a decentralizációból következő magára utaltság a helyi szak- szervezeti szervekben erősítette az önálló cselekvés szükségességét, kiindulópontja lett a helyi demokratikus erők fejlődésének. A háborús károk számbavétele során kitűnt, hogy elpusztult a nemzeti vagyon 40,1 százaléka, Magyarország 1938. évi nemzeti jövedelmének ötszöröse. 1945—46-ban a nemzeti jövedelem az 1938— 39. évinek, a háború előtti utolsó béke éveinek csak mintegy a felét tette ki. Végül 1945—46-ban a nemzetközi kötelezettségek — a fegyverszüneti egyezményben foglalt jóvátételi szállítások, valamint a szövetséges fegyveres erők pénzügyi és egyéb anyagi szükségleteinek teljesítése a nemzeti jövedelem közel 10 százalékát vették igénybe. Ilyen helyzetben, ilyen nehéz körülmények között egyszerre kellett kialakítani a szakszervezeteknek általános, az egész társadalmat érintő, és a sajátságos, egyedi érdekvédelmi politikájukat. A vasas szakszervezet csepeli helyi csoportja1 1945. március 21-i ülésén leszögezték: „Megalkottuk a gyári üzemi bizottságot, amelynek ellenőrzése és irányítása alatt dolgozunk. De ez nem elég, meg kell teremtenünk az ország minden területére kiterjedő üzemi alkotmányt. Ne ellenőre, nézője legyen ezután a munkás, a dolgozó a gazdasági életnek, hanem felelős öntudatos része az irányításnak. Anélkül, hogy a dolgozók tömegei ne szólnának bele a termelés és az elosztás kérdéseibe, a jövedelem-elosztási óriási különbségeivel nem lehet és nem is lesz igazi demokrácia a földön”. A szakszervezetek „kettős” érdekvédelmi tevékenysége, melyet először Lenin fogalmazott meg, a magyar sízak- szervezetek 1945-ös tevékenységének vezérlő elvévé lett. Az előadás több más egyéb kérdések mellett a magyar szakszervezeti mozgalom nemzetközi tevékenységéről is szólt. Végezetül hangsúlyozta, hogy az előadásban felvázolt képet sok részletproblémával ki lehet, és ki kell egészíteni. Elengedhetetlenül szükséges, hogy történészeink egyrészt behatóan, színvonalasan foglalkozzanak egy-egy szakma történetének feldolgozásával, másrészt fokozottabb mértékben készüljenek helytörténeti, illetve olyan üzemtörténeti munkák, amelyekben megfelelő helyet kapnak a szakszervezetek. Enyedi G. Sándor Békés megye már szabad, de a szomszédban még harcok folynak FÉKOSZ-tagsági igazolvány
