Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-29 / 229. szám

NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 29., szombat Sokan úgy hitték negyven éve, hogy minden összeomlott. Az emberek több­sége nem hitte el első szóra, hogy a szovjet hadsereg nem leigázni jött, ha­nem a szabad, független, demokratikus Magyarország megteremtését segítik elő. Az, hogy hogyan alakul majd az élet Magyarországon, az nem tőlük, ha­nem rajtunk múlik. Nem az igazságot állítanánk, ha kijelentenénk, hogy min­denki úgy fogadta negyven éve a szov­jet hadsereg katonáit, mint felszabadítókat. A Horthy- éra propagandája bizony sok-sok embert megfertőzött. A legtöbb emberben a kiszolgáltatottság érzése élt. Mi lesz majd velünk? Ahhoz nemcsak szó, hanem tettek is kellettek, hogy ennek ellenkezőjéről meggyőződjenek az emberek. A fegyveres erők napja alkalmával — e négy évtized év­fordulója kapcsán — talán nem méltatlan idézni a történel­mi folyamat általános érvényű törvényszerűsége illusztrálá­sára egy éppen nem ennek nevezhető visszaemlékezést. Nem is annyira a történelmi jelentősége, mint inkább az akkori közhangulatot tükröző volta miatt. Mint, ahogyan cseppben a tenger... adja a kor hangulatát, első tétova lépéseit s azt a felszabadult szándékot, amely emberek tetteit formálta, alakította. Mutatja a jó érzésű emberek vállalását azért a nagyobb közösségért, amelyet magyar hazának nevezünk, s amely érzést — a másokat bántó szándékok nélkül — a re­vizionista időszak sem volt képes kiölni az emberekből. Az ma már csak szomorú történelmi körülmény, hogy hosszú évekig úgy igyekeztek egyesek beállítani a magyar körülményeket, hogy nemzeti önérzésünk félreseprésével csak a szégyen, a bűnbánat, a megalázottság motívumát erő­sítsék: utolsó csatlós nemzet, bűnös nép vagyunk, keresni­valónk is alig van ezen a földön. Nem arról van szó, hogy büszkélkedhetünk a második vi­lágháborúban viselt dolgainkkal, ezekkel tényleg nem. Az is makacs tény, hogy a haladás erőivel szemben fogtunk fegy­vert, hogy gyakran olyan tetteket követtünk cl, amely sem múltunkhoz, sem jövőnkhöz nem illeszthető. De mi tudjuk, hogy ez nem a nép szándéka, akarata volt, hanem a nem­zetvesztő úri politika következménye. Mert, ha ez nem így lett volna, mivel magyarázható az az elemi erejű, spontá­nul létrejövő népi mozgalom, amely a felszabadítást követő napokban községről községre tapasztalható volt? Miben gyö­kerezhetett volna nemcsak a kommunista pártok helyi szer­vezeteinek megalakulása, hanem a demokratikus helyi köz- igazgatás megteremtése, még ha itt-ott túlburjánzott is, mint például a vésztői köztársaságban, ha nem azokban a hagyo­mányokban, amelyeket ugyan okleveleken nyugvó történel­mi kutatással nem is lehet dokumentálni, de a Rákóczi-féle, a ’48-as szabadságharc, az agrárszocialista mozgalom, a Ta­nácsköztársaság küzdelmeiben írásos dokumentációk hiánya ellenében is a napnál világosabban kimutatható. A munkáshatalom megteremtése — több éves belpolitikai küzdelem után — nem választási csalással, hanem a nép szándékával egyezően jött létre. S hogy idáig jutottunk —- tévedések és sajnálatos kanyarok után, amelyeket aztán ké­pesek voltunk átlépni — arra egyértelműen büszkék lehe­tünk. Nem másokat lebecsülő büszkeség mondatja ezt: má­sok is képesek voltak hasonló tettekre. Népünk alkotóerejé­ben vetett hit és meggyőződés az alapja. Aki ugyanis ön­maga becsülésére képtelen, az a mások sikereire is az. Hz első határőrök M a is még sokan emlé­keznek Gyulán Kiss István tanítóra, is­kolaigazgatóra. Csavaros eszejárása, kiszólásai, csen­des humora, és sokszor megcsodált kézügyessége valóban felejthetetlenné teszi — sajnos már csak emlékét. Erdélyből származó szé­kely ember volt. Tizenöt éve írt visszaemlékezése most, és véletlenül került kezem­be: Orosházán a határőr­laktanyában berendezett kis múzeumban. Tizenhárom oldalas emlékirata azt a negyven évvel ezelőtti idő­szakot idézi, amikor és aho­gyan megalakult Gyulán a demokratikus hadsereg, il­letve az első határőrség. Történelemkönyvekből, ta­nulmányokból ismerjük a demokratikus hadseregünk megalakulásának körülmé­nyeit. Ezek száraz logikával, tényt tényékhez kapcsolva ismertetik a körülményeket, a folyamatokat. De a való­ság sokszínűségét áz ilyen visszaemlékezések jobban szemünk elé vetítik, ahogyan egy cseppben is az egész tükröződik. Emlékiratából néhány legérdekesebb és jellemző részt ezért adunk itt közre. .......Bár az 1944. év szep­tember vége táján (20-tól) az arcvonal előretolódott a város pereméig (Gyuláról van szó. — a szerk.), a belö- vések is sűrűbbé váltak, ak­na és sztálinorgona beveté­sével, a város nagyobb kár­tételek nélkül október 6-án a reggeli órákban került a felszabadító szovjet csapa­tok kezére. Az itt harcoló, főleg népfelkelőkből álló 13. gyalogezred (miskolci) elvo­nult Gerlán át Békés irányá­ba. A zömmel gyulai és kör­nyékéről származó határpor- tyázó század és őrsök tiszt- helyettesei és legénysége (a zlj. már szeptember elején Mátraverebélyesre távozott teljes felszerelésével) — ott­h onába távozott, ahol átöl­tözve békés civilekké vál­tak. Szerencsétlenségemre, de később beigazolódott, hogy a rosszból is származ­hat jó, elkapott az utcán Asztalos tábornok (a doni frontról ismertem), s be kellett vonulnom szeptem­ber 26-án. Bakos Zoltálj őrgy. segédtisztjeként osz­tottak be. Ö akkor város- parancsnokként működött... Mire sor kerülhetett az új, demokratikus honvédség talpra állítására, már elég­gé konszolidált állapotok alakultak ki a városban. Február végén szállingó hírek keringtek, hogy ... egy valóban új alapokra fekte­tendő demokratikus hon­védség fog megszerveztetni, ami rövidesen valósággá is vált. 1945. február 28-án Szege­den örley ezredes parancs­noksága alatt megalakult az V. honv. kerületi pság. Ek­kortájt kapott megbízást Körmendi százados a békés­csabai kiég. pkság felállítá­sára. 1945. március 4-én levelet kaptam a városi polgármes­teri hivataltól, hogy a Gyu­lán felállítandó 573. bevo­nulási központ megszerve­zésére rám gondoltak ... Hi­vatásos tiszt ugyan egy-ket­tő lapult a városban, de ezek számba nem jöhettek, így az itthon maradt tartalé­kos, nagyjából pedagógus tiszteket illesztettük be a ke­retbe. Visszatérve arra, hogy 5-én délután már egyenru­hában mutatkoztam a város­házán, olyan feltűnést kel­tett, hogy leírni is alig le­het. Mi az, magyarok?! Hát újra élünk, nem vesztünk el?! Valóság ez? Létezik ma­gyar honvédség?! Futótűz­ként szaladt a hír a város alvégétől a felvégéig, ki a tanyákra, s a környező köz­ségekbe. Az lett az eredmé­nye, hogy rá harmadnap es­tefelé népes embercsoport nyomódott be Mátyás király utca 19. sz. alatti lakásomba. Legnagyobb örömömre majd­nem mind régi ismerős baj­társ. A gyulai volt határpor- tyázó őrsök parancsnokai, helyettesei és beosztott al­tisztjei. Voltak vagy tizen­öten. Előadták, hogy ők, mint hivatásos altiszti állo­mánynak, felajánlják szol­gálataikat egy szívvel-lélek- kel, ha erre sor kerül, a le­génység is megvan 80—90 százalékban. Ruha van, fegy­ver is akad. Ezekre a jó fi­úkra bizton támaszkodhat­tam ... 1945. március 15-én meg kellett szerveznem a 15/III. zlj.-t, amely a németek ellen lett volna bevetve ... Éh­nek a zászlóaljnak a megye területéről próbáltunk le­génységet toborozni, ami nem járt elég eredménnyel. Ez is megoldódott, a feltöltést a szovjet parancsnokság biz­tosította az átállt és a fog­ságból még e hónapban ha­zaszállított, mintegy kilenc- száz főnyi emberanyaggal. Fogadásukra a vasútállomás­ra a város apraja-nagyja kivonult, és lelkesedéssel kí­sérte be a huszárlaktanyai szállás körletébe ... — Közben raktárunk örven­detesen telítődött fel elha­gyott, megmentett, s vall­juk be, lopott kincstári anya­gokkal. Az ócskapiacon volt ezeknek nagy keletje (kb. 50 kerékpár, motorkerékpárok, lovak, kocsik, pokrócok, le­pedők, csizmák, bakancsok stb.) ... Közben értesültem, hogy rövidesen a határportyázó őrsöket ismét fel kell állíta­ni, mert a csempészet igen nagy mértéket öltött. Utólag bevallva teljesen nem is volt káros a város szempontjából, mert só, élesztő, gyufa, petróleum (benzin) rettenetes hiány­cikk volt itt, bár a városi tanács óriási erőfeszítéseket tett ezek enyhítésére, Arad­ról szovjet segítséggel, még­is feketézésre adott alkal­mat, nem is beszélve a „magyarádi kisüsti” pálin­káról ... Az első határügyi megbe­széléseket a román pikéten a sorompónál tartottuk. Je­len volt román részről Odo- iean vámfőnök, Debija őr­nagy, zlj.-parancsnok, egy hadnagy, a varsándi őrspa­rancsnok .. . Cserelátogatásra többször áthívta'k bennünket — fő­leg Debija őrnagy —, mi is őket. Meg kell örökítsem azt is, hogy Kisjenő futballcsapata egy barátságos mérkőzésre hívta meg nyár elején a gyulai csapatot. Ők, Odolea- nék hetven fő szurkolót en­gedélyeztek tőlünk. Na, már­most mi történt? A jelzett vasárnap reggel ragyogó idő­ben fiákerrel mentem le az sorompóhoz, a határhoz nyolc órakor. Beláthatatlan tömeg, cca 280 ember, asz- szony és gyerek szorongott az amúgy is szűk úttesten az őrs körül, zömmel gyulaiak, gyulaváriak, elekiek és két- egyháziak. Mind rokonláto­gatóba akart menni, mert kinek-kinek szülője, testvé­re, rokona lakott Varsánd körül (Pél, Ottlaka, Székud­var stb.). Jó szimatjuk volt. Sírás-rívás, könyörgés, bá­beli hangzavar után Odolean szíve meglágyult, s mondá: „komám, ti is eztet megfa- csa si retur”. Vagyis, viszo­nozva lesz. Megnyílt min­denki számára a sorompó. Mire kocsimhoz vergődtem, ott várt rám az Otthon kávéház cigányprímása a nagybőgővel, meg a cimba­lommal (a többi tag már árkon-bokron túl volt, felké- redzkedvén kocsikra). Ők a fiákeremre kéredzkedtek fel, igen jól nézhettünk ki a 'kocsis mellett az égnek meredő nagybőgővel s ke­resztbe fektetett cimbalom­mal. Odolean meg örült is neki, hogy milyen jó kis mu­ri lesz majd Jenőn. Bár dia­dalkapuval és szónoklattal vártak, nem lett belőle sem­mi, mert rövidebb mellék­utakon fuvarozott be ben­nünket Szigeti fiákeresünk, lévén ő is jenői származású. A nagy jenői erdőhegyi meccsről csák annyit, hogy a gyulaiak sok gólt adtak be nekik, de baj nem lett belőle. Estére nagy díszva­csora volt a nagy vendég­lőben készítve, megspékelve végnélküli barátsági dikciók- kal. Utána tánc reggelig, amit Konkoly Tihamér ze­nekara, amely 'kibővült az ottanival, tett' feledhetet­lenné. Bár kétnapos határ- átlépésről volt szó, még két hét múlva is csellengtek ha­za a jó magyarok, románok. Három hét múlva ugyan­ilyen keretek között a gyu­lai 'közönség helybeli ro­mánság vendégelte meg a kisjenői csapatot és szur­kolóit, a mai MEDOSZ he­lyiségeiben (az épületet már lebontották, helyén új lakó­házak, üzletek vannak — szerk.) ... Pár epizódot is fel kell említenem a hazánkban ed­dig volt legnagyobb sorozás­ról (18—42 éves férfiak és 18—35 éves nők). A nők be­osztása nem fegyver alá szólt. (Ápolónő, varrónő, sza­kács, telefonos, híradós stb.). Kétegyháza községben a Berta-féle nagy vendéglőben volt a sorozás megtartva. Amikor sorozó bizottságunk lekászálódott a kocsiról, ha­talmas asszony és leánytö­meg viharos tüntetése, hisz­tériás fenyegetése fogadott. Ügy nézett ki a helyzet, hogy ízekre tépnek szét bennün­ket. Előzménye az volt, hogy a „selyma” férfiak már na­pokkal előbb „húzták”, ug­ratták őket, hogy a hadse­regnek tulajdonképpen miért van szüksége nőkre. A leg­hangosabbak közül kiválasz­tottam a két Lénárd lányt (rég ösmertem őket), és fel­világosítottam a való hely­zetről, s így fél óra múlva minden bonyodalom nélkül folyhatott le a sorozás. Ez a jelenet, bár sokkal kisebb mértékben, TJjkígyóson és Dobozon is megismétlődött. Ragyogó jelenet játszódott le Gyulaváriban. Hivatalosan bizottsági tagként szerepelt a bíró és két esküdt. A fér­fiak sorozásánál hol bent voltak a teremben, hol kint pipáztak kedélyesen, de amikor a nők sorozására ke­rült sor — sok helyre me­nyecske terem ezen a vidé­ken — villogó szemmel, nagy peckesen beültek a szobába, ahol Gyenge dok­tor vizsgált. Női írnokunk is ott volt. Persze ők látni akartak. Csak nehezen tud­tuk az orvossal kituszkolni őket. Az öreg bíró nagy duzzogások közt hazament morfondírozva, hogy eljárá­sunk nem volt egészen de­mokratikus ...” * * * Ezek á visszaemlékezésből idézett részletek nem törté­nelmi dokumentációjukkal, gazdag tényanyagukkal kelt­hetnek érdeklődést, figyel­met, hanem elsősorban azzal, hogy az akkori körülménye­ket, eseményeket — egyik sem történelmi jelentőségű — úgy idézik fel, hogy hozzásegítenek a 40 évvel ez­előtti kor hangulatának megérzéséhez, s így jobb megértéséhez. Mindez pedig nélkülözhetetlen jelenünk ér­téséhez, holnapunk tervezé­séhez, történelmi szemléle­tünk realitásához. Közzéteszi: Enyedi G. Sándor Életutak Nehéz szolgálat, példamutató helytállás — Vacsorát készítettem, amikor haza­jött, de sokszor arra sem volt ideje, hogy asztalhoz üljön. Szóltak, hát mennie kel­lett. Ha itthon volt, esténként tanult, 19 éven keresztül. Ilyenkor nem szólt a tévé, nehogy zavarjuk, örülök az eredményei­nek, és látom, hogy megbecsülik. így összegzi a feleség azt a 34 évet, amit Gulyás György nyugalmazott rendőr alezredes szolgálatban töltött. Egy pilla­natra felvillan a rendőrfeleség sorsa, áldo­zatvállalása. Neki se volt könnyű. Egysze­rű, nyílt szavai érzelmi telítettséget adnak a tárgyilagos beszélgetésnek. S talán egy kicsit magyarázatul is szolgálnak arra, amit a férj így fogalmaz meg: „Sokat kö­szönhetek a feleségemnek. Három gyerme­künk van. Én gyakran híján voltam az időnek, de ha tehettem, aat a családnak szenteltem. A fiam most végzett a Szov­jetunióban”. Kondoroson született 1923-ban. Ketten voltak testvérek. Édesapja a mezőgazda­ságban kereste a család kenyerét. Később kövesútépítésnél is dolgozott, de akkor már legidősebb fiát, Györgyöt is magával vitte. Tizenkilenc évesen nősült. Néhány év múlva bevitték katonának. 1944. októ­berében eltávozást kapott. — Apám nem engedett vissza — em­lékszik azokra az időkre. — Pedig nagyon kockázatos volt, én féltem is, hogy értem jönnek, és hadbíróság elé állítanak. Apám azt mondta, értelmetlen ez a háború. Lesz ami lesz, maradjon együtt a család. Más­nap, október 6-án itt voltak a szovjetek. Hogy micsoda fellélegzést jelentett a fel- szabadulás, azt aligha kell magyarázni. A katonákkal Gulyás György megérttette magát, hiszen jól beszélt szlovákul. Részt vett Szarvason a szovjet repülőtér építé­sén, majd egy katonai alakulattal Vácra ment. Aztán jött a földosztás. Mint csalá­dos ember, 5 holdat kapott. — A feleségemmel, édesapám és apó­som segítségével elkezdtem gazdálkodni. így kezdődött az élet a felszabadulás után. Beteljesült a parasztság évszázados álma. A közrend azonban alaposan fella­zult. Újjá kellett szervezni a rendőrséget. Hívták, ő pedig ment. — 1945. október elsején léptem szolgá­latba. Egyenruhát nem kaptunk, csak egy karszalagot. A szolgálati rend még nem alakult ki. Fegyverünk volt, de használa­tára nem voltunk kiképezve. — Milyen volt akkor a fizetés? — Egyik napról a másikra beköszöntött az infláció. A fizetést tojásra váltottuk át, mert ez volt a fizetési eszköz. Hát, bizony ebből aligha lehetett megélni. A felesé­gemmel a földön is dolgoztunk, meg a szü­lők is segítettek, így tudtuk magunkat fenntartani. — Mikor döntött úgy, hogy végképp a rendőrségnél marad? — Szarvason, a kapitányságon ekkor már rendszeres képzés is folyt. Minden erőmmel igyekeztem elsajátítani a szak­mát. Az előadásoktól kedvet kaptam az önképzéshez. Szabad időmben egyre töb­bet olvastam. Voltak, akik emiatt furcsán néztek rám, hogy miért tanulok olyan nagy buzgalommal. Kialakult bennem az a meggyőződés, hogy munkámat csak akkor tudom kellőképen elátni, ha képezem ma­gamat. Közben megbeszéltük a felesé­gemmel, hogy a juttatott földet leadjuk a tsz-nek. Szememre vetették ugyanis, hogy kétlaki vagyok. Hát ezzel a lépéssel meg­szűnt a kétlakiság. így hát bezárult a visszaút kapuja. Vég­képp rendőr maradt. Teljesített szolgálatot Tótkomlóson, Okányban. Szorgalmára, ál­dozatkész helytállására felfigyeltek felet­tesei. Kinevezték a megyei rendőr-főkapi­tányságra őrszolgálati előadónak. Hama­rosan beiskolázták. Politikai tanfolyamok, szemináriumok, középiskola, esti egyetem követték egymást, majd főtiszti iskola. Ugyanakkor az ’50-es évek elején felütötte fejét a bizalmatlanság. Ment a B-listázás és racionalizálás. Ez a légkör őt is nyug­talanná tette. 1955-ben ismét Szarvasra helyezték közvédelmi parancsnoknak. Az ellenforradalom idején a kapitányság ve­zetése széthullott, ő azonban a poszton maradt. A fegyvereket irányítása alatt összeszedték, és a rendőrségen őrizték. Se­gített a munkásőrség megszervezésében és kiképzésében. — Csak most ismerlek meg, Gulyás elv­társ — mondta az akkori párttitkár, helyt­állását elismerve. — Harcban ismerjük meg egymást — válaszolta. 1957-ben beválasztották a járási pártbi­zottság elnökségébe, és még ugyanabban az évben visszakerült a megyeszékhelyre, a rendőr-főkapitányságra, ugyanarra az osztályra, ahol korábban dolgozott. 1966- ban lett a főkapitányság közbiztonsági osztályának vezetője. Felelősségteljes fel­adatot kapott tehát. Hozzá tartozott a me­gyei rendőrség szakmai irányítása, a ki­képzések szervezése, a bűnügyi munka el­lenőrzése. Tizenkét évig irányította az osz­tály munkáját. Sok fiatal került ekkor rendőri állományba. Felkészítésükre nagy gondot fordított, hogy eleget tudjanak ten­ni a megnövekedett feladatoknak. Jó munkakapcsolatot alakított ki a társ fegy­veres szervekkel is. Mindez hozzájárult a megye közrendjének és közbiztonságának erősítéséhez. Munkáját megbecsülték és elismerték. Tizennégyszer tüntették ki. Többek között megkapta a Kiváló Szol­gálatért Érdemrendet, a Haza Szolgálatá­ért Érdemrendet, a Jubileumi Emlékér­met. — Nem volt könnyű ez a 34 év, mégis szívesen újrakezdeném. — Mint nyugdíjasnak, van-e kapcsolata a rendőrséggel? — Társadalmi munkát végzek. Az ön­kéntes segítők megyei tanácsadói csoport­ját vezetem. Seré(U János Fotó: Veress Erzsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom