Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
1984. szeptember 29., szombat Előtérben a Sárrét-kutatás flz okos várospolitika kapukat nyit Álmási Sándor szeghalmi juhász, piros cifraszűrben (1980.) A szeghalmi sárréti múzeum különös teremtménye a múzeumi világnak. Már akkor létezett, amikor még tulajdonképpen nem volt. Ezt persze, meg kell majd magyaráznom, mert ugyanakkor jó példa is arra, hogy a helyszeretet, a múltkutatás (tehát esetünkben a szeghal- miság, sárrétiség tudata, a honnan jöttünk, hová tartunk jogos kíváncsisága) miféle tettekre sarkallhatja azokat, akik erre vállalkoznak? Egyszerű lenne azt mondani, hogy „nagy tettekre”, mert ez is igaz. De igaz az is, hogy a helyszeretet „lelkes kévéséi” • (általában) nem sütkéreznek a közfigyelem előterében, sőt. S, hogy a vállalkozók száma nemhogy csökkenne, hanem egyre növekszik: van ebben valami felemelő. Hogy aztán az sem ritka újabban, hogy tisztelet és megbecsülés jut a kitartóknak, az ál- hatatosaknak, a „lelkes keveseknek”, messzebbre tekintve időben: reménye annak. hogy egy-egy közösség, falu, város igenis büszke lehet arra, amire múltjából büszke lehet, és vállalnia kell azt. De vállalnia kell azt is, amire nem lehet büszke: hamuhintés nélkül, emelt fővel. Ennyi rébusz (rejtvény) után nézzük konkrétan, ahogy a megszokott fordulat kívánja. Ez a különös teremtmény, ez a szeghalmi sárréti múzeum közelesen egyéves. Nemcsak azért, mert pár nap, és itt a múzeumi hónap; és nem is csak azért, mert ebben a múzeumban mindig történik valami (pedig nem a Fehérvár Áruházról van szó!), leültünk Miklya Jenövei, a sárréti múzeum igazgatójával a már szinte szokásos, évente ismétlődő nagy beszélgetésre. Már az elején azonnal kijavít, hogy „nem igazgató”, mert a múzeum nem tartozik a megyei múzeumi szervezethez, ők a szeghalmi tanácshoz tartoznak, a megyei pénzügytől kapják a bért. és a támogatás évi 300 ezer forintját (Szeghalomtól 200 ezret), és a szeghalmi tanácsnak nincs joga, paragrafusa (?), hogy őt azzá kinevezze, ami. Nos, ez az első stáció abban, hogy miért különös teremtménye ez a szeghalmi sárréti múzeum a múzeumi világnak. Pár szóban (elnézést érte) csak meg kell említeni az ilyesmit is, még ha az első, a legeslegelső az, hogy a sárréti múzeum miféle tartalmi munkát végez, hogyan tölti be a szerepkörét ezen a földrajzilag ugyan már nehezen, de azért mégiscsak meghatározható békési Sárréten? Szóval a tartalmi munka, hiszen a többi csak ezért lehet, ezt segíti, vagy ezt akadályozza. Az igazgató (régen azt mondták volna, hogy címzetes?) félreteszi a szerinte is kicsinyes dolgokat, marad tehát a múzeum, ami az egykori (és mai) lelkes, szeghalmi patrióták aprómunkájából, és az ide települt Miklya Jenő szívós, már-már konok hitéből lett az, ami. És abból, hogy ennek a (most már) igazi múzeumnak először talán tétován, majd mind határozottabban mecénása lett a szeghalmi tanács. A tanács vezetői, akik megmosolyogják, ha valaki még most is az „improduktivitást” emlegetné, és irtóznak attól a stílustól, ahogy az egykori negyven-öt- ven-nyolcvan év előtti falusi képviselőtestületek módos okosai viseltettek a szellem dolgai iránt, mondván „minek a?’’. Tessék, már megint mellékvágány! Vissza a fővágányra, amelyen mindinkább magabiztosan halad a sárréti múzeum. Mint említettem volt, ez a múzeum már akkor is volt, amikor még tulajdonképpen nem létezett. Szóval „de facto” az igen. Viszont „de jure” az nem. No, furcsa helyzet, szentigaz, de hát azokat a bizonyos „színfal mögötti rejtelmeket” ne keressük, minek? A múzeum létezett, gyűjtött, leltározott, később már, amikor a református egyház magtárából pompás kiállítótermet csináltak, sorra rendezte kiállításait, régészetit, képzőművészetit, mindenfélét, közben „de jure” (tehát jog szerint) nem volt, mert működési elismerése sem volt ott a falon, mint ahogyan most már ott van. Miklya Jenő újfent kikerüli ezeket az időket, és az eltelt egy esztendőről, .erről a nyolcvannégyesről azt mondja: megfelelő volt, vállalható, néha örömteli. Ez utóbbi a nagyon lényeges, mert az örömteli munka: kincs. Nagy adomány. És az igazgató meg a munkatársai látni: örömmel töltik hétköznapjaikat, munkálkodnak azért, hogy a múzeum „öszegyűjtse”, amit ez a békési Sárrét felmutat, „kitermelt” néprajzban, népművészetben, a társadalmi mozgalmak haladó irányaiban. „Közben:” kis híján befejeztük a leltározást, hozzávetőleg 13 ezer tárgy van a birtokunkban, mondja. Ügy ahogy megoldódtak a raktározási gondjaink, helyünk van a Maró- ti-féle házban, a kiállítóterem padlásterében, és itt az egykori kántoriak hátsó traktusában. Ami jön, az még remekebb. A múzeumé lesz a régi tanácsháza, ez a jellegzetesen szeghalmi műemlék épület. A napokban tartunk szemlét ott Kozák Sándor tanácselnökkel.” Érdekes, gondolkodom, míg feljegyzem az igazgató szavait, ez a „különös teremtmény-múzeum” mégis, milyen lendületesen, milyen figyelem-középpontban prosperál ebben az új városban? Igaz, van példa rá sok, hogy az ifjú városok (többek körzőit) a kulturális élet adott, vagy fejleszthető lehetőségeit (is) megragadják, és hírre törekszenek. Szeghalom kulturálisan is nyitott, már akkor, amikor még csak szeretett volna városi rangot kapni. Mert (teszem hozzá, de akkor, ott, azon a beszélgetésen nem mondtam ki, furcsa lett volna) olyan emberei is van- nak-voltak, mint a közművelődési díjas Miklya Jenő, akit éppen most, a négy évtizedes ünnepek során tiszteltek meg azzal, hogy Gyulán, az „alkotó pedagógusok” sorában munkásságának dokumentumait bemutatták. Hogy a történelmi vár adott otthont ennek a kiállításnak, lehet jelkép, lehet rang, a kiállítók dicséretét azonban nem ez emeli. Most merre nyit a múzeum? „Ez már régen nem nyitás, mondja az igazgató, a nyitás az első sárréti napok alkalmával megtörtént. Akkor határoztuk el, hogy a Sárrét-kutatás új szakaszát kell megkezdenünk, összegeznünk az addigi eredményeket, és tudományosan meghatározni a további tennivalókat, kutatási területeket. Tavaly odáig érkeztünk, hogy tanácskozásra hívtuk Békés, Hajdú és Szolnok megye Sárrét-kutatóit, kidolgoztuk a kutatás tervét, és megjelöltük Füzesgyarmatot, első állomásként. Tavaly ősszel mintegy tízen „szállták meg” a falut, gyűjtöttek, laktak vendégszerető gyarmatiaknál. Aki ott volt egy örök élményt is begyűjtött.” A kutatás központja a szeghalmi múzeum. A következő évben (1985-ben) megszervezik az általános iskolai honismereti szakkörösök táborát, meg a felnőttekét, akik számára az élet nélkülözhetetlen részévé lett, hogy szabad idejükben szokások, hiedelmek, népművészeti tárgyak után járnak. A hagyomány? Mi a hagyomány a Sárrét-kutatásban? „Elképesztően gazdag, de korántsem befejezett. A Bi- harnagybajomban élt Szűcs Sándor tudós gyűjtőmunkája az alap. A régen elhunyt zsadányi K. Nagy Lajos is oroszlánrészt vállalt ebből. Utánuk csak kiragadott témák, rendszertelenebb kutatás jellemezte a táj feltérképezését. Ezen változtatunk, és már változtattunk is. Csorba Csaba 1974-ben-megjelent sárréti bibliográfiája 1142 tételt tartalmaz, a néprajz, a településtörténet tárgyában megjelent tanulmányokról, könyvekről és a többi. Ez a kiindulópontunk.” A beszélgetés vége felé érzem, hogy elég lett volna talán csak a múzeumról, vagy csak a Sárrét-kutatásról csevegni, mert (jószerével) alaposabban egyiket sem jártuk körbe. Kirajzolódott azonban a szeghalmi múzeum első évének mozgalmassága, biztató társadalmi közege, számos új célja, terve, meg munkát hátráltató gondjai is. De hát: lehet-e másképpen? „Majd lehet, mondja határozottan az igazgató, habár a környező községek, a Sárrét községei nem állnak úgy oda céljainkhoz, mint Szeghalom teszi. Ladány, Vésztő, Zsadány mintha „tisztes távolból” figyelné a Sárrét-fel táró kutatómunkát, mondván, mindenkinek megvan a maga dolga. Mi azonban hiszünk abban, hogy nem múlhat el egy annyira jellegzetes táj néprajza, világa, nem enyészhet semmivé, miközben ülünk a babérainkon. De vannak-e babéraink? Bizonyára, de sohasem annyi, hogy meg- állhasunk, hogy akár közöny legyen bennünk, meg olyan gondolat, hogy régiséget gyűjteni felesleges. A múltunkat gyűjtjük, a múltunkat kell ismernünk ahhoz, hogy utunk tovább jó legyen. Nagy emberek nagy bölcsességeit idézhetném.” Furcsa egy ősz van odakint: éppen tündököl a nap. Aztán esik. Szeszélyes idő. Három utcával odébb emeletes, manzárdos sorház épül. Ilyen is a Sárrét. Sass Ervin Battonyán, a település felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére a József Attila Művelődési Házban megnyílt Alle Teréz kiállítása. A battonyai születésű, Miskolcon élő, a Lenin Kohászati Művekben grafikusként dolgozó művész tárlatát szeptember 21-én dr. Takács László, a Mikes Kelemen Gimnázium és Szakközépiskola igazgatója nyitotta meg. A kiállítás október 5-ig várja a látogatókat Fotó: Kovács Erzsébet Tanévnyitó a Képzőművészeti Főiskolán Ifjúsági klub Medgyesen Ünnepélyes tanévnyitót tartottak pénteken a Képző- művészeti Főiskolán. Somogyi József szobrászművész, a főiskola rektora köszöntötte az 51 elsőéves hallgatót. Az elsőévesek esküje után — kiemelkedő szakmai teljesítményük elismeréseként — 'kilenc művészképzős hallgatónak nyújtották át a Kondor Béla, Herman Lipót, Gellért Imre és Neischel Lajos alapítvány jutalmait. Ezt követően 35, az elmúlt tanévben végzett fiatal művész vette át diplomáját. Középiskolai tanári oklevelet 24 festő, szobrász és grafikus, restaurátorművész oklevelet pedig hét hallgató kapott. A főiskola történetében elsőként négy díszlet- és jelmeztervező diplomát is átadtak. Egy 200 fős szövetkezetben? Igen. Erről bárki meggyőződhet, ha Medgyesegy- házán jár úgy estefelé, és az utcáról belép a vas- és fémipari szövetkezet kétszintes, kellemes ifjúsági klubjába. A földszinten biliárd-, rex- asztal és egyéb játékok, az egyik sarokban csöppnyi kis bárpult mögött a büfé, ahol szendvics, kávé, cigaretta és üdítő ital kapható. Alkoholt, még sört sem tartanak, és nem is hiányolja senki. így lett bevezetve kezdetkor, ezt szokták meg. A szépen megmunkált falépcső egyet kanyarodva vezet az emeleti helyiségbe, mely kétszer akkora, mint a lenti. A kettő együtt 96 négyzetméter. Ha a földszintet jáétkszobának nevezzük — mert valóban az is —, az emeleti a társalgó. A kis asztalok körül kényelmes ülőhelyek, az egyik sarokban tévékészülék, a másikban magnó és lemezjátszó, s ezenkívül még 300 könyv várja az érdeklődőket. Akik jönnek is munka után. — A fenti rész a nyár elején készült el, 70 ezer forintot pályázatból kaptunk hozzá, hetet a KISZ-től, tízet a KISZÖV-től. És 50 ezer forintot tesz ki a fiatalok társadalmi munkája — ismerteti az anyagi befektetést Fodor Mihály, a szövetkezeti bizottság elnöke. — A fenntartáshoz — a klubvezető díjával — a helyi tsz és az ÁFÉSZ járul hozzá. S hogy mennyire kellett ez a klub, azt jól mutatja, hogy már nyáridőben naponta 25—30 fiatal kereste föl. Miért? A magyarázat egyszerű, ha ismeri az ember e jómódú község életét, vagyis azt, hogy itt dologidőben mindenki kora reggeltől késő estig tele van munkával. Sokan termelik a híres med- gyesi dinnyét, meg a paprikát, vagy virággal kertészkednek' de az állattenyésztést és hizlalást is kultivál- ják. Ki ebből él, ki meg a keresetét egészíti ki valamelyikkel. Ez alól a fiatalok sem kivételek, hisz kell a pénz az önálló élet, a külön otthon megteremtésére, vagy azért dolgoznak, mert a szülőknek segíteni illik. — Ezért mondjuk, hogy ha nyáron rendszeresen 30 körül mozgott a klub látogatóinak száma — jegyzi meg Szűcs Margit, a szövetkezet KISZ titkára —, akkor ennél jóval több lesz ősszel és télen, amikor a nagy munkák szünetelnek. Van is fiatalság a faluban, csak itt nálunk a 200 dolgozóból 80 a 30 éven aluli. — Nekünk is sokat jelent ez a nyitott klub — folytatja a szót Zana György pedagógus, a községi művelődési ház igazgatója —, különösen most, hogy a házban még tart az átalakítás. De aztán is. Mivel közös érdek, hogy újfajta szórakozási lehetőség is álljon rendelkezésre, olyan is, mint ez, ahol nem a kötött, a szervezett programok uralkodnak, hanem a kötetlenség. Ahova akár egy órára, de még egy félre is benézhetnek a fiatalok azt csinálni, amihez kedvük van. A szövetkezetnek már újabb tervei is vannak: az udvari kis sportpálya köré egy nagyobb területet bekeríteni, hogy az üzemi résztől el legyen választva. S akkor a klubbal együtt már egy kis szabadidő-központjuk lenne, mely alkalmas családi sportolásra is. Az asztalitenisz, a különböző labdajátékok, lengő teke stb. biztosan vonza- nák a gyermekeket és felnőtteket a hétvégeken. Nem egész napos programokra gondolnak, hanem pár órára a munka után, vagy szombat-vasárnap szórakozásból. S ha már lúd, legyen kövér: világítást is szeretnének. Ezért készül az újabb pályázat az Állami Ifjúsági Bizottsághoz. Vass Márta MOZI D gonosz Lady A krimi gyors és mindent elárasztó térhódítása kipusztított egy filmes műfajt: a kosztümös kalandfilmek műfaját. Ugye, még emlékeznek A korzikai testvérekre, a Fekete tulipánra, A három testőrre, a Robin Hood nyilára, a Jánosikra; ezekre a kedves, szórakoztató filmmesékre? Volt egy átmeneti korszak is a hatvanas évek elején-közepén, amelyet a Kalandorok című francia alkotás fémjelzett Alain De- lonnal a főszerepben. Meg a Riói kaland és Belmondó több filmje. Aztán jöttek a krimik. Először szólóban, majd sorozatban. A vásznon és a képernyőn. A tő egy, a megközelítés, a séma már nagyon más. Riasztóan az. S hogy a mesékre nemcsak a gyerekeknek van szükségük, hanem a felnőtteknek is, erre jött rá és ezt használta ki Michael Winner rendező, amikor tavaly leforgatta A gonosz Lady című színes angol filmjét. De ez a film már nem az igazi. Ha úgy tetszik, krimi- sítettek az ötletek; a korhű jelmez alól kivillan Columbo hadnagy furmányossága, Ma- digan őrmester arroganciája, a japán krimihősök kegyetlenkedései, az NSZK-beli be- fejezhetetlen sablonkrimik meztelenkedései. Egy valami a régi: a tündérmese. A valószínűtlenség, amelyet mégis a film vetítésének idejére elhiszünk. Igazán szép mese nem létezik. Hiszen Grimm és Andersen, a nemzetek népmeséinek hősei legalább annyit gyilkolnak és' kegyetlenked- nek, mint például a Tetthely című sorozat bűnözői. Csak persze másképp, másért, más korban. A gonosz Lady nyitóképe így hát természetes: akasztott ember koponyáján holló ül és csipeget... A tizennyolcadik század Angliájában vagyunk. A történet a megszokottnál fordulatosabb még akkor is, ha a krimiken nevelődött néző nagyjából sejti a végkifejletet. Hogy azért mégis kapjon valamit a pénzéért, néhány alapos meglepetéssel tűzdelték a szerelmi nagyon- sokszög alapú történetet. No meg egy több perces betéttel, amely igen figyelemre méltó módon ad mintát egy szerelmi aktus lebonyolítására ... Igazi mestermunka a A gonosz Lady. Szórakoztató is, néha mulatságos is. Könnyed, már-már szellemes, talán egy csöppet frivol. Mese a javából. De csak 14 éven felülieknek! A címszereplőt a hazai mozikban régen látott zöldszemű vamp, Faye Dunaway alakítja. Újra láthatjuk az angol nyelvterület ma élő talán legnagyobb öregjét, John Gielgud-ot egy parádés szerepben. Bizonyára sokan ráismernek a liberális főúrt, sir Skeltont játszó Denholm Elliot-ra, a rablóvezért alakító Alan Bates-re a Caro- line-t megformáló bájosan szép Glynis Barber-re és a gáncsnélküli lovagot (aki itt nemegyszer lépre megy) alakító Oliver Tobias-ra. Vagyishát kitűnő a színészgárda. Kitűnő a technika is. Észre sem vesszük, hogy műtermi az egész (Jack Cardiff volt az operatőr). Any- nyit veszünk észre, hogy el- töltöttünk két kellemes, bár nem túl értékes órát a moziban ... (nemesi)
