Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 22., szombat Irodalom és decentralizáció Az elmúlt évtizedben a kultúra, s ezen belül az irodalmi élet decentralizációját kísérhettük figyelemmel, a nagyobb társadalmi, gazdasági folyamat részeként, amelynek célja az egészségesebb arányok megteremtése — földrajzi értelemben is. Sajnos, hagyományként örököltük a „fővárosi irodalom” — „vidéki irodalom” vélt vagy valóságos megosztottságát. A hatvanas években indult az a gondolati tisztázó, a látszatellentmondást feloldó folyamat, amelynek gyakorlati eredményei most kezdenek folyamatosan beérni. Megnőtt a vidéki írócsoportok szerepe, s a vidéken irodalmi folyóiratok szerves részei — bizonyos esetekben és kérdésekben előőrsei — lettek folyóiratkultúránknak. A területi megosztottság helyett egyre inkább a munkamegosztás az alapja a folyóiratok tevékenységének. S egyre jobban oda kell figyelni az irodalmi eszmecsere olyan rendszeres fórumaira, mint a tokaji írótábor vagy a debreceni irodalmi napok. E sorba illeszkedik bele a zalaegerszegi Városi Tanács és a városi könyvtár kezdeményezése: augusztus végén a Gébárti-tó melletti Kézművesek Házába egyhetes táborozásra hívták össze a megyében élő költőket, írókat, s meghívták a tanácskozásra irodalmunk néhány máshol — itthon és külföldön — élő képviselőjét is. A kiterjedt irodalmi hagyományokkal nem rendelkező megye különböző előzmények után (Keszthelyi műhely, Egerszegi füzetek, Visszhang című antológia) e formában kívánja összefogni a zalai írókat, megerősíteni az irodalmi életet. Törekvésük — remélhetőleg — hagyománnyá nemesedik, s országos irodalmi kultúránk része lesz. Látnunk kell: a főváros- centrikusság, a fővárosi—vidéki megosztottság tudata — noha objektív okai is voltak — nem meghatározó és viszonylag új keletű jelenség irodalmunkban. A modern, mai értelemben vett irodalmi életnek nem a fővárosban ringott a bölcsője; Kazinczy Ferenc egy pár száz lelkes kis faluból, Bányácskáról (ma Széphalom) szervezte meg. Az első irodalmi folyóiratunk (Magyar Museum) is Kassán jelent meg 1788-ban, Kazinczy, Bacsányi és Baró- ti Szabó szerkesztésében. A példákat sorolhatnánk, de az elsőbbségi jog dekralásása helyett inkább utaljunk csak példaként Mikszáthra, aki Szegeden, a függetlenségi párti, haladó szellemű Szegedi Naplónál talált önmagára, érett igazán íróvá. S tudjuk, hogy mit jelentett Ady költői-politikai fejlődésében Nagyvárad pezsgő szellemi élete, a Nagyváradi Naplónál újságíróként eltöltött idő. S látnunk kell az érem másik oldalát is: a magyar kultúrában történelmi jelentőségű volt Pest-Buda szellemi központtá válása. Pod- maniczky Frigyes nemrég megjelent emlékiratában a szemtanú és a résztvevő hitelességével, szemléletesen leírja a reformkori haladó erők elkeseredett kísérletét az erők összefogására, centralizálására, amelyhez elengedhetetlen, hogy az országnak igazi fővárosa, politikaiszellemi központja legyen. Könyvéből ugyancsak végigkövetkeztethetjük saját maga és politikusaink, gondolkodóink legjobbjainak áldozatos küzdelmét a kiegyezés után, amelynek eredményeként fővárosunk világvárossá vált — urbanisztikai és kulturális szempontból is. Persze Budapest gyors kapitalista fejlődésének voltak árnyoldalai is. A fejlődés eufóriája, a gazdagodás lehetősége aránytalanságokat szült a gazdasági struktúrában, s átrendezte a szellemi életet is. S ehhez járult, hogy az első világháború után hazánk politikai-földrajzi határainak megváltozásával beszűkült a szellemi horizont: sok jelentős regionális kulturális központunk, nagy hagyományú szellemi műhelyünk kisebbségi, nemzetiségi helyzetbe került, s ezzel a fővá- roscentrikusság — akarva, nem akarva — fokozódott. A helyzetet bonyolította, hogy a főváros—vidék ellentét mögött gyakran nem te- .rületi, hanem társadalmi ellentétek nyilvánultak meg vagy rejtőztek, gyakran csak megjelenési formája volt más feszültségeknek. Anélkül, hogy ennek részletes taglalásába belemennénk, megállapíthatjuk, hogy irodalmunk legjobbjai ezt a hamis alternatívát nem fogadták el. A két világháború között azonban gyakorlatilag létezett e megosztottság. A vidéken élő íróknak meg kellett küzdeni a helyzetükből adódó hátrányokkal, ennek ellenére jelentős szellemi központok alakultak ki például Debrecenben, Pécsett, Szegeden vagy Szombathelyen. Emlékezzünk csak az Ady Társaságra, a Janus Pannonius Társaságra, a debreceni Válasz című folyóiratra (Gulyás Pál és Németh László szerkesztette), a pécsi Sorsunkra, s ide sorolhatjuk — többek között — a szombathelyi Írott- Kő című folyóiratot is. A társadalmi demokrácia fejlődése során mára eljutottunk odáig, a rossz hagyományokat legyőzve, a jókra építve, hogy a korábbi megosztottság már a múlté. Az állami és a társadalmi szervek sok helyen feladatuknak tekintik ä helyi irodalmi hagyományok ápolását, az új törekvések kibontakoztatásának segítését, mint ahogy a zalai példából is láttuk. S az irodalmi közvéleményből is eltűntek (tűnőben vannak) az előítéletek. Érdemes idézni Bárdosi Németh János költőnek, a harmincas— negyvenes évek lelkes vidéki irodalomszervezőjének a szavait: „Irodalom és decentralizáció nem ellentétes, hanem inkább összekapcsoló áramlatok, az új szellemi munkaprogramnak a beteljesítésére, az összes erők feltárására és hasznosítására, a táj és történelem, nép és kultúra találkozásának megvalósítására.” Igen, az irodalmat, az irodalmi életet lehet — és kell is — decentralizálni, az értékrendet azonban nem. Az értékrendben nem lehet alternatíva, csak azonos mércével mérve válhat, válik a „vidéki” irodalom az egyetemes magyar irodalom szerves részévé. Angyal János Bertalan Ágnes: Sepregetek... Szombat van. Éppen olyan forró, mint a tegnapi, tegnapelőtti napok. Csak a nagy diófa tartogatja még az éjszaka hűsét. Alatta még nem rajzanak a legyek. A nagy zajok most kezdik rá harsogásukat, tombol a nyár. De... a zajok, mintha rétegenként lennének, nem keverednek össze, így aztán külön hallik a galambok szárnycsattogása, a gólyák kelepelése, s mintha tudná a szürkegém, ami itt szeli át a •kert felett a délelőttöt, for- róságot, magasságot, hogy nem tudja túlszárnyalni ezt az örömzajt, nesztelenül suhan a magasságban. Egy poszméh reggel öt óra óta itt kutatja a már halódó napraforgót, a mezsgye szélén, nektárért. Ugyanazon a tányéron, ugyanazokkal a siető mozdulatokkal. Ez egy optimista jószág, az biztos. De hát... ki nem optimista nyárban, zuhogó fényben ? Hiszen még a szárazságtól kókadt, színeket cserélő levelek is remélnek: hosszú életet. No, de. . . én most sepregetek. A cementjárdá'kat, a diófa alatti pihenőhely kövét ... még a kert eleji szalonnasütő helyet is. Mert hát... sepregetés nélkül olyan a porta, mint a fésületlen asszony. Az is igaz, hogy a szombati sepregeté- sek egészen mások a mindennapiaktól. Hangulata van. Hagyománya van. Íratlan törvénye van. A készülődés láza van benne, a vasárnapi pihenők színe, nyugalma. A nagy beszélgetések íze, amik holnap, vasárnap hangzanak majd el... A téli szombatokon meszelték az asszonyok a „pór” oldalát — berakott volt mindahány, tehát vályogból készült —, a kemencét, padkát . .. Felmázolták a „ház” földjét, homokkal megszórták ... mindig szombaton, csak szombaton. A nyári szombatok inkább az udvarra, utcára szorítkoztak, hiszen télen mindent belepett a hó. Csa'k a havat kellett lapátolni avagy seperni, s ez a férfiak dolga volt. De a nyár, a mindenkori nyár, porral szórta be az udvarokat, utcákat. Igazából saját maga „termelte”. De hát, ott voltak még a gallyak, levelek, szélhordta szemetek, nem beszélve az aprójószág szemetéről. De ez semmi, ha? nem amikor szalmahordás, szénahordás volt, tehát ballagott lefelé a nyár a maga útján, egy-egy fagally által vagy csak úgy magától - le-lecsúszott egy-egy öl szalma, széna. No meg a szekér rázódásától lebbentek a szalmaszálak, kavarogtak, s lepték el az utcákat. Sepert az egész falu, gyerekestől, vagyis ... megfésülködött az utca, udvar, a falu. Most az is eszembe jut, hogy . . . milyen szép a szalma! A búzáé világossárga, kemény, az árpáé sötétsárga, lágy-selymes, a zabé fakó, kissé lapos, és csak úgy ... zabszalma. Az illatuk? A tarló illata, a zenével sem kifejezhető illat, amiben a mindenek beteljesedése harsog, a munkánk eredménye ... Igen, még a nyár színeit is hangokkal lehetne kifejezni igazán. Magas, szárnyaló, szép hangokkal. Hiszen még a tarló is muzsikál, a tücskök csak kontráznak hozzá ... No de, én most sepregetek. Nagyon prózai munkát végzek. S hogy, elkészülök a kertet behálózó járdákkal, megyek ki az utcára. Az utca. Ahol jó pár évtizede is még, ilyen idő tájt, szalmát húzott le a rakott szekérről a mogyoróbokor, a sátorként összeérő akácfák lombja, s ahol azóta is csak levelet, port és ó, persze eldobált papírokat, nylontasa- kokat sepertünk össze. Megállók pillanatra a kapunál, lefelé is, felfelé is kémlelem az utca hosszát, és hamarjában nem tudom, mi az, ami — nem is a tegnapot idézi, inkább valami új, szokatlan, amitől szemembe nevet a nyár, a fény, a ma. Semmi nem történt, csak: szalmacsorgás teríti a mo- gyoróbokrun'knál az utcát. De arra, lefelé is szalmaszá-, lakat bolygat a szél! Szinte hahotázva kacag a sárga szíri, a lágy-puha árpaszalma. Szeretnék én is hangosan nevetni a sárga színnel, hát hogyne, amikor ... évtizedeken át egyszerűen elégették a fölöslegesnek vélt szalmakazlat, szó szerint! És most? Nem égették el, hanem: hordhatja, viheti, akinek kell, alomnak. Hát nem nagyszerű ez? Túl a szalmás utca régi hangulatán, íratlan törvény van ebben a tényben, tehát — ésszerűség. Menteni mindent, aminek haszna van, ami jó, ami kell... Sepertem a gyönyörű sárga szalmát, és: boldog vagyok! Lám, milyen kevés kell, hogy örüljön az ember! Ménesi György: A rossz életűeknek a jó kisfiú (vagy kislány) KÉT SZÜLŐJE LÓT-FUT ROBOTOL hogy jusson pénz játékokra minimum rubik professzor LESZEL S KATONA csak ne piszkáld folyton az orrod trombitálva se fújjad a szenesember aki köpköd nyilvános helyen étkezés után böfög 'meglásd elvisz egy bergengóc fogadásra pfuj oda ahol szür- csölik a levest és a másodikat csámcsogva eszik a mértéktelen egyoldalú táplálkozás ha nem tudnád LEÍRVA ÁLL A RETTENTŐ TANULSÁG és más civilizációs ártalmak dehát honnan is tudnád mikor fejéből kipattant a rekonstrukció gutenbergnél te számon kívül maradtál egyszóval az életmódod fiam aggodalomra ad okot hiába pallérozlak jó évtizede haldokló nagyapád ellökte HŰ ... TÁRSA kezét s pipa után matatott ÍGY VÉGZED HÁT TE IS és ha CSALÁDI KÖR leszünk ranschburg azt fogja mondani hogy ÁGYBAN PÁRNÁK KÖZT épült le a személyiséged az ágyról JUTOTT ESZEMBE SZÁMTALAN elmaradt csók ölelés van azért amiről leszoktál én már „lányod” („fiad”) is elnézném egy kis simogatásért el én fölhagyván egy- s mással minek kötni a hűség ebét a karóhoz ÓH MONDD HA ELŐBB-utóbb a számla benyújtatik Ml JANICSÁROK hogyan állunk AZ ERKÖLCS IMÁDANDÓ SZÉKe elé mivel fizetünk A NAGYSZERŰEN MEGÍRT VERSEKÉRT a költő ROSSZUL SIKERÜLT ÉLETTEL idáig rendben dehát mi az hogy költő és mi az hogy vers szavaink százados fák kiüresedtek viszont a fa odva jó mégis valamire vad méhek vagy madarak költözhetnek belé a kongó szavak hasznosítása még egyáltalán nincs megoldva HERCEG Ismeretlen mester: Vörös jáspis szelence, hölgy mellképével (XVIII. sz.) J. Zasche (1821—1881): Bécsi porcelán I. Ferenc József arcképével Kormos Sándor: Vagyok és leszek (Boldogok, kik ismerik a szó hatalmát és nem esnek kétségbe gyengesége miatt.) Semmim sincs már, csak ezek a versek. Verseim és magam: ez maradt mindössze. És ez semmi. És ez minden. írok, tehát vagyok. Gazdagabb a gazdagoknál, szegényebb a szegényeknél. Vagyok. Még mindig. És még leszek. Költő. A leggazdagabb és a legszegényebb.
