Békés Megyei Népújság, 1984. szeptember (39. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-20 / 221. szám

o 1984. szeptember 20., csütörtök Zöldségtusa Kedd, délután öt óra. Szürke az ég, néha etőbújik a ' nap, az emberek munkából sietnek haza. Békéscsabán, a I nyitott piactéren zajlik az élet. A szabadtéri kocsma hangos, jókedvű. Sörösüvegek koccannak, az asztalokon férfiak ülnek, lógatják a lábukat és vicceket mesélnek. Egyikük feláll, farba rúgja a másikat. Harsányan nevet­nek. Isznak. A vásárcsarnok mögött, a „nagybani” piacon már csendesebbek. Gondterhelt, gyűrött arcú férfiak és nők sétálnak, nézelődnek a mik­robuszok, terepjárók, után- futós Wartburgok, Ladák, ütött-kopott Volgák között. A gépkocsik tetején, ülésén, a platón karfiol, alma, papri­ka, káposzta, mák. Bámész­kodom, érdeklődöm, miköz­ben észrevétlenül vevő lesz belőlem. Feltűnik: itt min­denki tegezi egymást, mint jó kollégák között szokás. Megállók a nyitott Zsuk előtt. A gazda nyugodtan ül az uborkás és hagymás zsá­kok között, mellette a felesé­ge táblából. — Mennyi? — mutatok a másodvetésű csemegeubor­kára. — Tizenöt — feleli a férj könnyedén. A langaléta és a csíkos trikós fiatalember hallgatja a diskurzust, de ez már ne­kik is sok. — Ne vicceljél öreg! Sok érte egy tízes is. — Honnan jöttek? — szó­lalok meg ismét. —Csanádapácáról. Ez a foglalkozásom — mutatja a személyi igazolványát. — Havonta 3600 forint a jöve­delmem, ezért 700 forint SZTK-t fizetek. A 600 négy­szögöl földön uborkát, hagy­mát, paprikát termesztek. —Mit szól a belkereske­delmi miniszter új rendele­téhez? — Helyesnek tartom. A nyáron a paprikámat 8 fo­rintért vette meg egy kupec és 100 százalékos haszonnal tovább adta. A fene tudja, hogy ki volt, a nevét nem mondta meg. Saját bevallá­sa szerint egy éjjel megke­resett 20 ezer forintot. Janó, a maszek zöldséges mellém szegődik. Régi mo­toros a szakmában. Dúl-fúl, káromkodik, szidja a terme­lőket. — Nem igaz! Egyszerűen nem hiszek a szememnek, a fülemnek. Tizenöt forintot kérnek egy kiló jonatán al­máért. Miket megengednek egyesek maguknak L Hallgatom a kereskedőt és elgondolkozom. Mi történik itt valójában? Leromlott a piac, alig van áru, szinte le­hetetlen alkudni, magasak az árak. Miért? — Megmondom én magá­nak — legyint Janó. — El­harapódzott a spekuláció. Sok az álőstermelő. Régen legalább arcképes termelői igazolványt kellett hozni a helyi tanácstól. Most meg?! Elég, ha igazolja, hogy egy tenyérnyi földje van és egész évben árulja róla a zöldséget. Nekem önbizony­latot kellene kiállítani min­den vásárlásról. Ezen fel kellene tüntetni a mennyi­séget, a minőséget, az árat a termelő meg aláírná. Mind­járt könnyebb lenne az ellen­őrzés. De nem csinálom, mert elküldenek a papírja­immal együtt melegebb ég­hajlatra. Megkezdődtek az előkészüle­tek az őszi lehalászásra. A hű­vös, nyári idő — miután a hi­degebb vízben a halak keve­sebbet esznek — nem kedvezett az állomány fejlődésének, azon­ban Így is a tavalyihoz hasonló, mintegy 33 ezer tonna étkezési hal zsákmánnyal számolnak a gazdaságok. Mindenesetre a szo­kásosnál most néhány héttel később, október elején vetik ki a hálókat, a napos, enyhe szep­temberben még gyarapodhat a pontyok, busák súlya. Jelenleg a tavak vizének lecsapolását készítik elő az üzemek, kija­vítják, felújítják a lehalászó be­rendezéseket, kitisztítják, fer­tőtlenítik a most még üresen álló tavakat. A halhús iránt — elsősorban viszonylag olcsó ára miatt — •— Mi lenne a megoldás? — Több, sokkal több áru kellene. Járom az országot Szegedtől Pestig és azt ta­pasztalom : a téeszek nem termelnek, hanem keresked­nek. Rengeteg a nagykeres­kedő is. Az egyik TSZKER eladja a zöldséget a másik­nak úgy, hogy nem is látja az árut, az továbbadja, a forintok pedig rárakódnak a termékre. — Ugyanakkor a kiskeres­kedő se szégyenlős, ráteszi a saját hasznát. —Kénytelen vagyok, ha meg akarok élni. Mondjuk, a 20 forintos paprikát 30-ért adom. A haszonból fizetnem kell az adót, az SZTK-já- rulékot, a közlekedést. Ne­vetséges, hogy havonta 1750 forintot számolhatok el ben­zinre, amikor egyetlen tan­kolás több mint 500 forint­ba kerül. Nekem igazodni kell a ZÖLDÉRT áraihoz, hi­szen ott van a standom előt­tük. Viszont íróasztal mellől nem lehet kereskedni. Ha nagy a felhozatal, fölemelik az árakat, ha kevesebb az áru, olcsóbban árulnak. Ki érti ezt? A jonatán alma tulajdono­sa csak mosolyog. Nem en­ged a 15-ből, hiába kérem 12-ért, megmakacsolja ma­gát. Zártkertje van Béké­sen, hobbiból foglalkozik gyümölcstermesztéssel, de jól tájékozott. — Miért adjam olcsóbban — évődik —, amikor a csar­nokban a ZÖLDÉRT 18-ért árulja. Különben is, az idén kevés lesz az alma. Szabolcs­ban 60 százalékos a termés. Érdeklődtem a füzesgyarma­ti téeszben, ahol megerősí­tették a hírt. Szomorúan állapítom meg, hogy kudarcot vallottam. Odaintem az alacsony, mo­solygós fiatalembert, hogy segítsen. — Vegyünk mákot — aján­lom neki. — Mákot? — csapkodja a térdét, úgy kacag a naivsá- gomon. — Ott van a bolt­ban, hetvenért sem tudom eladni kilóját. Mit gondolsz, ezek olcsóbban adják? Az apa és a fia is hallja az eszmecserét, de nem jön­nek zavarba. Ragaszkodnak a 80 forintos árhoz, hiába ígérgetünk 60-at, ingatják a fejüket. Lesz ennek keletje a télen. — Miért nem adják el otthon? — érdeklődöm. — Nálunk, Orosházán az ÁFÉSZ nem veszi meg a mákot, de úgy hallottam, hogy a magyarbánhegyesiek- től sem vették át, csak a gubót — mondja a fiú. — Az árból miért nem en­gednek? — Tudja, hogy mennyi munka van a mákkal? — replikázik az apa. — Jövőre abbahagyom az egészet, tér­deljen, egyelje a mákot, aki akarja... A mostani szabályozás a lánckereskedelem felszámo­lását tűzte zászlajára. Ba­megnövekedett a kereslet. A halászattal foglalkozó, megkö­zelítően 200 gazdaságban az el­múlt évek fejlesztése nyomán számottevően emelkedett is a haltermelés, a fogyasztás azon­ban alig emelkedik. Ennek fő oka az — legalábbis a terme­lők szerint —, hogy a keres­kedelem nem szívesen rendel a többletvesződséggel Járó kényes árunak számító halból. Az üz­letek egy részében a megfelelő eszközök is hiányoznak a hal­árusításhoz. Ezért a termelő­üzemek maguk igyekeznek az értékesítést kézbe venni. A győ­ri, az esztergomi, a szolnoki, a szegedi halászati szövetkezet sa­ját boltját látja el a városok­ban friss hallal, a Bikali Álla­mi Gazdaság Komlóra, Pécsre, Dombóvárra szállít rendszeresen logh Istvántól, a városi tanács kereskedelmi és vásári iro­dájának igazgatójától az új rendelet felől érdeklődöm. — A 7/1984. (VIII. 23.) szá­mú belkereskedelmi minisz­teri rendelet szerint tilos a piacon beszerzett termékeket viszonteladónak értékesíteni, illetve a piacon viszontel- adás céljából — a fogyasz­tónak közvetlenül eladott árut kivéve — terméket vá­sárolni. Természetesen ügy­nökölni sem szabad — idézi a Magyar Közlönyben meg­jelent rendelkezést. — A végrehajtási utasítást viszont a mai napig sem kaptuk kéz­hez. — Akkor honnan tudják, hogy mit kell tenniük? — A Belkereskedelmi Mi­nisztérium és a városi ta­nács rendelete eddig is sza­bályozta a piacok és a vá­sárok rendjét, tiltotta a jo­gosulatlan kereskedést. En­nek alapján június közepén átfogó ellenőrzést tartottunk a piacon. Nyugodtan kije­lenthetem, hogy nem jel­lemző a lánckereskedelem, hiszen ide aligha hoznak árut a nepperek, inkább in­nen elviszik a zöldséget és a gyümölcsöt, és másutt drá­gábban értékesítik. Mindösz- sze két olyan kiskereskedőre bukkantunk, akiknél nem volt igazolvány. Ezek Sza­bolcsból jöttek. Ilyenkor annyit tehetünk, hogy írunk az illetékes tanácsnak. Ed­dig semmiféle intézkedésről nem tudunk. Egyébként a helyi kereskedők ismerik egymást, ha új arc jelenik meg, szólnak és lefüleljük. — Hogyan alakultak az árak tavaly és az idén? — Tapasztalataink szerint 20—25 százalékos az áremel­kedés, amelyet nagyban be­folyásolt a mostoha időjárás. A téli hóvihar megrqngálta a fóliasátrakat, megtizedelte a termést és a mostani aszály sem kedvez a zöld­ségféléknek. — Gondolt-e arra a tanács, hogy hivatalos nagybani pia­cot hozzon létre a megye- székhelyen, hiszen csak a piac szigorú szabályozása enyhítheti a gondokat. — Van ilyen tervünk. Ta­nulmányúton voltunk Szege­den, Debrecenben. Csakhogy ehhez hely kell. Előrelátha­tólag két év múlva felépül a piac harmadik üteme, amely lehetővé teszi, hogy véglege­sen kialakuljon a zöldség-, valamint a használtautó­piac. Megérkezik egy Lada. Ben­ne, rajta legalább Jt5 zsák paprika. A fiatal nő alig­hogy kimondja a bűvös 12 forintot, percek alatt szét­kapkodják az árut. A püs­pökladányi kereskedő örül a jó fogásnak. — A fogyasztó ezt meny­nyiért látja viszont a bolt­jában? — lépek hozzá. — Mindenképpen rá kell tennem a 30 százalékos hasz­not, különben éhen halok. Nézze meg, nem a legszebb paprika, a vevő kiválogatja az üzletben, az apraját még 12-ért sem tudom eladni. És utaztam érte 130 kilométert. Janó helyesel. Mondja a magáét, hogy ez nem is fog­lalkozás, hanem életforma. Dinnyeszezonban például hetekig nem látja az ágyát, az aszfalton őrzi az árut. — Nem igaz! — ismétel­geti. — A paradicsompapri­ka darabját négy forintért kínálják. Disznóság, igaz? — Igaz. Ennyiben maradunk. Seres Sándor az áfészek üzleteibe. A meg­termelt halnak mintegy 40 szá­zalékát már maguk értékesítik a termelők. A halászati gazdaságok egy része az elmúlt években saját halfeldolgozó üzemet is épített, hogy fél- vagy konyhakész hal­termékkel lássa el a kereske­delmet. Jelenleg öt üzemben évente mintegy 9 ezer tonna szeletelt, panírozott halhús, ha­lászlékocka, halpástétom, frika- della gyártására van kapacitás. Ám a mintegy 40-féle termék egy részét a fogyasztók alig ismerik, kevés a rendelés, emi­att a feldolgozók csak részben állítanak elő halételeket, a gé­pek más részét egyéb húské­szítmények gyártására fogják be. Az őszi lehalászásnál az áru egy része tárolótavakba kerül, innen biztosítják majd kará­csonyra Is a halat, más részét exportálják. Előkészületek az őszi lehalászásra Ilyen is van Nem tehetek róla, hogy Rajki László szobrászművész annyiszor szerepel ebben a rovatban. Most meg Orosházán találkoz­tam vele, a gimnázium mellett. Két, hatal­mas, kődomborműVön végezte az utolsó si­mításokat. Hamar kiderült, miről van szó. A két dombormű (egyenként 1 méter x 5,5 méte­resek) még abból az időből való, amikor a gimnázium épülete elkészült. Tehát jó harminc évesek. Az előtérbe szánták, ott azonban nem tudták (?!) elhelyezni. A nyolc darabra szétszedhető reliefet lehord­ták a lépcsőház legmélyebb részére, és szépen elfelejtették. Ki más találhatott rá, mint az Orosházán született és rendszere­sen hazajáró Rajki László? Az iskola di­ákjaival kicipelték az udvarra, ott fény- képfelvételeket készítettek róla, és a szob­rász megkezdte a nyomozást. Igen, nyomo­zást, mert a domborművekről senki sem tudott semmit. Az égvilágon. Budapesten, a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson eljutott odáig, hogy kiderült: a süttői mészkőből faragott két relief Barics Pál és László Péter szobrászművészek alkotásai. Barics Pál időközben meghalt, László Pé­terrel viszont találkozott, és az idős mes­ter meg is bízta fiatal kollégáját, hogy ja­vítgassa ki az itt-ott megsérült dombor­művet, ha felállítják valahol. Mert Rajki László nem nyugodott. ösz- szehozta a sors Borbola László építésszel és közösen — Rajki elgondolásai szerint — csináltak egy tervet arra, hogy a két dom­bormű cementfalfoglalatban a gimnázium és a kollégium épülete között lenne a leg­jobb helyen, mutatna legszebben. A történet innen még érdekesebb: Oros­házán az illetékesek (városi tanács stb.) nemcsak megértéssel, hanem látható öröm­mel fogadták a tervet, és vállalták a kivi­telezés „anyagi áldozatait”. Hat héttel ez­előtt bontották szét a két épületet össze­kötő kerítés egy részét, megcsinálták a betonfalakat, elhelyezték a domborműve­ket és Rajki László hozzáláthatott az ap­rómunkához, a hibák kijavításához. A ki­vitelezőt többször is dicséri, és ez a kivi­telező nem más, mint az orosházi UNIOR Ipari Szövetkezet... Nem lesz avatás, efféle ünnepélyeskedés. A két dombormű muzsikáló, táncoló alak­jai feltámadtak harmincéves álmukból, és méltó helyre kerültek. Díszére a városnak, dicséretére azoknak, akik felismerték, mi a teendőjük, és Rajki Lászlónak, aki kép­telen másképpen élni, mint ahogyan él. Mindig a köz javára, örömére, szolgálatá­ra. S ebből a három utóbbi szóból (szá­mára is) a legutolsó a legfontosabb. Nem messze van Orosházán a gimnázi­um épületétől (és a két domborműtől) a Szabadság tér. Egyik oldalán az új Alföld Szállóval, melynek furamód kimagasló ké­ményét is kezdi megszokni már a vendég és a helyi lakos, másik oldalán a városi tanács egyszerű „hivatalos” épülete, aztán a megmentett bazársor, mely érdekesebb, vonzóbb, mint elképzeltük, amikor még jó­formán „romjaiban” hevert és csúfosko- dott ottan; középen pedig elegánsan kiala­kított, angolpázsitos parkocska főhelyén Horvai János Kossuth-szobra. A legrégeb­bi Kossuth-szobrok egyike, nagy idők ta­núja. Ha beszélni tudna! Mi mindent me­sélhetne! Ki minden beszélt előtte — alat­ta! És miről? Jő elnézni ezt a teret, ettől a tértől vá­ros igazán ez a város. Ez a tér hagyo­mány, ez a tér múlt és jelen, és jövő is egyszerre. Arra már gondolni sem mer az átutazó vendég, hogy volt idő, amikor el akarták vinni innen Kossuth Lajos szob­rát. Hogy miért? Ki tudja? A szobor azonban maradt. Fél évvel ezelőtt megjelent egy levél la­punk „Szerkesszen velünk” rovatában. Orosházán adták fel azt a levelet, és aki irta, felpanaszolta: miért nem kap tele­font az orosházi ÁFÉSZ könyvesboltja, holott évtizedeken át volt telefonja, az új helyre csak át kellene helyezni. Nem sze­mélyes, baráti beszélgetéseket kívánna folytatni a bolt vezetőjével, vagy dolgozói­val, hanem állandó kontaktusban lenni, hogy tudja, milyen új könyvek érkeztek és a többi... A levélre érkezett hivatalos válasz, a szegedi postafőközponttól, megoldhatatlan­nak minősítette a kérést. Máig sem értem, miért? Először is: át­helyezésről van szó. Másodszor: a bolt dolgozóinak elmondása szerint mintegy 30 —40 méterre húzódik tőlük a telefonkábel, a 47-es út mentén. Harmadszor: a régi helyen naponta 30—40 hívásuk volt, és legalább 5—10 alkalommal volt szükségük nekik a telefonra. Egy könyvesbolt (és az orosházi ilyen) az irodalom, a művészetek, a tudomány iránt érdeklődő emberek ta­lálkozóhelye. Régen, a múlt században irodalmi műhelyek voltak, írók, költők, ol­vasók kedvelt helyei. Az orosházi bolt nem szórakozásból kéri régi telefonállomásának (száma: 229) újbóli felállítását, illetve át­helyezését (akár ideiglenesen is, amíg az új posta felépül), hanem feladatainak még jobb teljesítése okán. Hogy ne kelljen a bolt vezetőjének naponta kétszer kerék­párra ülnie, és elkerekeznie a kilométerre levő ÁFESZ-központba: telefonálni... És nemcsak a bolt dolgozói kérik (bizonyság rá az olvasói levél februárból), hanem azok is, akik megszokták, hogy pillanatok alatt tájékozódhatnak erről vagy arról. Különben is: annak a régi (száma: 229) állomásnak volt egy vonala. Az állomás megszűnt, az épületet lebontották, hová lett a vonal? Megkapta más? Vagy ho­gyan van ez az egész? Ezt kérdezem önmagámtól, nézve a ka­rikára tekert telefondrótot: hogyan him­bálódzik a boltvezető íróasztala felett, mint egy itt felejtett, múltbeli üzenet... Apropó! Légvezetéket sem lehet húzni va­lahonnan? Miért ez a makacs elutasítás? Van olyan városrésze Orosházának, hogy Szentetornya. Ennek a Szentetornyának van egy olyan része, hogy Kopog-Szente* tornya. Nos, itt, Kopogon, az evangélikus templom melletti volt iskolaépületben (kétévi szünet után) újból megnyílik a városi könyvtár fiókkönyvtára, hogy szol­gálatát tovább folytathassa. A két évvel ezelőtti könyvtár helyén orvosi rendelő épült, örömére a szentetornyai lakosok­nak. De a könyvtárat, azt nagyon sajnál­ták. Három-négyszáz állandó olvasó, nem kis dolog! Megoldás azonban hosszú ideig nem született. A városrész lényegében könyvtár nélkül maradt, és ez nem valami jó, sőt, ez nem volt jő, egyáltalán. A történet (kissé késve, de: jobb későn, mint soha) a közelmúltban vett fordulatot, és a volt iskolában kapott helyiségben be­rendezkedhetett a fiókkönyvtár, és meg­kezdhette a heti kétszeri kölcsönzést a könyvtáros, Bónus István költő, aki Oros­házán él, a tanyavilágban. Van vagy há­romezer kötet odakint, lehet miből válo­gatni. Csak a példa kedvéért említettem a szentetornyai könyvtár ügyét, hogy a nyi­tás örömünnep (ne vegyék túlzásnak: a szentetornyai könyvszeretőknek valóban az!), de a kétévi szünet nem biztos, hogy bármivel is igazolható. Nem is igazoljuk. Habár a megoldás csak ideiglenes, tehát a napirendről se vegyük le a könyvtár ügyét!' Meg kell majd találni a végleges helyet, a pár évtizedre szólót. Mert a köny­vek soha nem mennek ki a divatból. Sass Ervin ...Okkor ellőttek köszönteni Családi ház építkezésén sürgölődő két férfi igazít út­ba Gyomaendrődön. Fordul­jak vissza, a mozi mellett la­kik, akit keresek! Ez a nyárutói vasárnap ke­gyes hozzánk. Hét ágra süt a nap. A régi kis családi ház nyári konyhájának bejárata előtt meg kell hajolnia a lá­togatónak ahhoz, hogy a he­lyiségbe juthasson. Tányércsörgés, pohárkocca­nás fogad és ünneplő asztal- társaság. Nem is akármilyen évfordulóra jöttek össze az itt lévők. Áz ünnepelt, öz­vegy Gyuricza Istvánná Tru- bó Borbála 102. életévét lép­te át szeptember 6-án. Aka­ratlanul hangosabban szólok az asztalfőn ülő -Bori néni­hez, aki finoman kiokít: — Jól hallok én aranyos, és jól is látok! — Bori nénin igazán nem látszik a kora — bókolok sután... — Orvos nem jár hozzám, szerencsémre. Minek, ha jól vagyok. Vajon mivel telnek Gyu­ricza néni napjai? — Reggel 7 óra után ke­lek. Reggelizünk a lányom­mal, mert vele élek, aztán ki-kiülök a kapu elé. So­kan megállnak megkérdezni, hogy vagyok. Nagyon jól­esik. Olyan kedvesek ve­lem a népek! Nem mondom, hogy ebéd után nem vagyok fáradt. Lefekszem félórányi­ra, aztán este tévét nézünk, amíg érdekel, amit su­gároznak. Elnézem Bori néni ki­egyensúlyozott, nyugodt arc­vonásait. Persze, hogy nyo­mot barázdáltak arcán a lepergett évszázadnyi évek, az arcvonásai mégis lágyak, kedvesek. Pedig nem lehetett könnyű élete: — 1904-ben házasodtunk össze az urammal és 1 év hí­ján fél évszázadot töltöttünk együtt jóban-rosszban. Nyolc gyermekünk született. Felne­veltük, kitaníttattuk őket. — És a leszármazottak? — Tíz unokám, 10 déd­unokám és 3 ükunokám van, ha erre gondolt. — Ök hol élnek? — Az ország különböző részén Záhonytól, Budapes­tig. — Most hányán jöttek el köszönteni? — Ahányukat itt látja... (Az asztalnál heten ülnek...) — Amikor a 100. szüle­tésnapomat ültük, több mint öt vénén jöttek el. Még a tanácstól „és az iskolától is itt voltak köszönteni... Eljövetelemkor ez az utol­só mondat motoszkált a fe­jemben ... akkor eljöttek köszönteni... Vajon csak a kerek évek számítanak? Pár szál virág kíséretében íelkö- szönteni a nagyközség leg­idősebb polgárát? Kép, szöveg: Béla Vali

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom