Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
NÉPÚJSÁG 1984. július 28., szombat Csizmadia Imre: Megtenné, fiam? 1916-ot írtak. Akkor már harmadik éve tartott a nagy háború. Akkor már harmadik éve volt oda Édesapám, én meg Édesanyámmal és hatéves húgocskámmal harmadik éve éltünk hármasban a vásárhelyi pusztai tanyánkban. Piaci napokon vagy gyalog vagy kocsival bejártunk az öt kilométerre levő faluba, Orosházára, azazhogy — mivel orosháziak voltunk — „hazamentünk”. Nemcsak azért, hogy a fölszaporodott tojást, tejtermékeket eladjuk, és közben a kifogyott konyhacikkeket, cukrot, sót, petróleumot beszerezzük, hanem hogy a fronton szenvedő Édesapám Nagyszüleim házához küldött tábori lapjait kihozzuk, és persze az öregeket is megnézzük, hogy vannak, nem betegek-e? Mert mindenhonnan odavoltak a fiák. vők, és az öreg házaspárok magukra voltak hagyatva, és valakinek rájuk is gondolni kellett. No, meg engem nagyon érdekelt, mit írnak az újságok, meg egykét olcsóbb könyvet is szerettem volna venni. Mert engem nem a cigarettadohány, -papír és dózni érdekelt, hanem a könyvek. Akkor két könyvesbolt volt egymáshoz közel a Pesti utcán, amely igazság szerint Erzsébet királyné utca lett volna, de mindenki úgy mondta: „Mé- gyék a Pesti uccába!”. Az egyik könyvesbolt a G. Szabó Juliska, a másik a Pless N. könyvesbolt volt. Ples- séknél többféle könyv volt, az volt a nagyobb a kettő közül. Egy tavasz eleji, csütörtöki napon gyalogosan indultunk Édesanyámmal a piacra. Rossz utak voltak, az Űristen által kikövezett Makói út ilyenkor szinte járhatatlan volt, nem volt tanácsos kocsival nekivágni, mert könnyen a latyakba ragadt a kocsi, kivált, ha négy-öt zsák őrölni vagy daráltatni való volt az oldal közt. Ezért Édesanyám a kora reggeli, jószág körüli elvégződés után összekötötte két kövér kacsának a lábait, egy nagy garabolyba helyezte, az volt az én cipelnivalóm, ő meg egy másik garaboly tojást vitt a kezében, meg egy hétliteres kanta tejet, amit fölváltva vittünk. A kutyáknak reggelit adtunk, rájuk parancsoltunk, hogy jók legyenek, aztán irány a szomszéd Makóék tanyája, ahol a kis- hugomat Julcsa néni gondjaira bíztuk, és cuppogva megindultunk Orosháza felé. A baromfipiac az Alföld Szálloda és az Apolló Mozi közötti utcában volt. A libamázsa is ott volt. Énrám útközben hamarosan rámizzadt az ing, de boldogan cipeltem a terhet, arra gondolva, hogy a meglevő harminc filléremért megvehetem az új Milliók Könyvét. Ti- gennegyedik évemet tapostam, de már akkor is könyvimádó voltam. Minél közelebb értünk a nagy csomagokkal a faluhoz, annál nagyobb örömmel lépkedtem Édesanyám mellett, remélve, hogy lesz egy új könyvem. A falu szélén belém nyilallt, hogy nem harminc, de csak húsz fillérem van, mert tíz fillérért előtte való nap vettem egy nótás füzetet Makó Feri komámtól, de avval vigasztaltam magam, hogy majd kérek Édesanyámtól — akit csak Mamámnak szólítottam. Hátha ad tíz fillért, és akkor elérem vágyaim netovábbját. Mikor beértünk a piacra, az én Mamám beállt az egymással szembe sorban álló asszonyok közé egy olyan helyre, ahol még megfért a portékájával, én meg letettem csomagjaimat elébe. — No, fiam, amíg én el- árulkodok, té addig kinézelődhetéd magadat! — szólt hozzám. Nagyon szerettem volna kérni tőle tíz fillért, de hát még nem adott el semmit, és az átkozott helypénzszedő is megpumpolta, alighogy megálltunk, így hát nem volt merészségem, mert ismertem hirtelen haragját. Gondoltam, majd ha eladja a kacsákat, akkor kérek tőle. Elindultam hát bámészkodni. Először a libamázsa fele mentem, hátha ismerős gyerekkel, Skorka Lajossal találkozom, aztán a szemben álló soron vissza. Egy helyen meglátok egy testes, vörös - hajú úriasszonyt, amint egy kövér libát áruló parasztnénivel beszélget. Odafigyelek, mert megismertem, hogy a könyvkereskedő Pless Nina néni a termetes asszony. A kövér liba nagyon megtetszhetett az asszonyságnak, de már akkor a garabolyá- ban volt egy pár tyúk, amit előzőleg vett. Megütötte a fülemet a párbeszéd. Éppen az asszonyság beszélt: — Ejnye, de sajnálom, hogy a lány nem jött ki velem a piacra! Nem akartam én most libát venni, de ezt úgy megszerettem, csakhát ki viszi haza? — Pedig még a nagy ga- rabolyt is odakölcsönözném, iszén nem először láttyuk égymást! — így a parasztasszony. Nyilván régebbi ismerősök voltak. Az én lelki szemeim előtt megjelent egy húszfilléres, amit csak „egy hatos”-nak hívtunk; amiért csak a kezem kell kinyújtani, és már meg tudom venni az új Milliók Könyvét. Még marad is tíz fillérem. Hirtelen odaszólok : — Ha akarja az asszonyság, szívesen elviszém én, úgyis ráírék, míg Mamám árul. A vörös hajú asszony rámnéz, elmosolyodik, kissé félretartott fejjel, kérő hangon megszólal: — Megtenné, fiam? — Szívesen! — feleltem. Nem akartam hinni a fülemnek: életemben először magáztak, nem tegeztek le! És egy úriasszony! Nem úgy mondta, hogy megteszed, te gyerek, hanem „megtenné, fiam?” és olyan könyörgően nézett rám. Percek alatt meglett a vásár, és én dagadó önérzettel, boldogan vittem a jó nehéz libát. Hogyisne, „megmagáz- tak!” — engem, aki eddig csak „gyere ide, menj onnan” voltam. Ó, ha ezt Mamám, meg Nagyapám hallotta volna! Odaérünk a könyvesbolthoz, bemegyünk, a nagysága egy ajtón beszólt egy parasztlánynak, a liba kikerül a garabolyból. Az asszonyság invitál a pulthoz: — Jöjjön, fiam, majd adok valamit a kedvességéért. Mentem! Megálltam a könyvespolcok előtt, néztem a szebbnél szebb kisebb-na- gyobb könyvet. Már nyújtja is a pulton keresztül a fehér húszfillérest. — Tessék, fiam, köszönöm a szívességét. Szeret talán olvasni? — Nagyon! — feleltem.de egész lelkemet beleadtam ebbe az egy szóba. — No, csak nézegesse, fiam, hátha talál valami magának valót! — ezzel otthagyott, mert vevők jöttek a boltba. Mámoros boldogsággal álltam a könyvek előtt. Szerettem volna megcsípni magamat, hogy nem álmodom, tényleg én vagyok az, akinek megköszönték a fáradságát, és megmagáztak. Magamhoz térve a két szemem majd kinéztem, úgy legeltettem a könyvsorokon. Tudtam, hogy az Athenaeum Könyvtár kék és az Egyetemes Regénytár piros kötetei között hiába keresgélek, mert azok ilyen kispénzű fiú számára elérhetetlen magasságban sorjáztak, 1—2—3 koronás árakkal. Így hát a kis • alakú, sárga, Magyar Könyvtár vékony fűzött kötetecs- kéit böngésztem sorba. Szerettem volna egy marokra valót megvenni, de legfeljebb egyre volt pénzem, mert 30 fillérért adták. Kiválasztottam hát a sok közül Rudyard Kipling: A dzsungel könyve címűt, és mentem a pulthoz fizetni. Leteszem a két húszfillérest a pultra: — No, sikerült választania? Hadd nézem, mit talált? — és elvette tőlem a sárga könyvecskét. Nézte- nézte, belelapozott: — Hű, egész jól ért hozzá, fiam. Ez egy nagyon tanulságos, szép történet. Amint visszaadott egy tízfillérest, hirtelen azt, mondom neki: — A garabolyt még szívesen visszaviszém a gazdájának ! — De hátha már eladott mindent azóta, és nem találja ott? — Sok portékája volt neki, nem hiszém, hogy mind elkelt vóna. Nem olyan sok idő telt el azóta! — feleltem. — Ha nem találom ott, legfeljebb visszahozom ide. — Jól van, fiam, már hozom is. És kisietett a boltból, engem ott hagyott egyedül a sok könyv között, nem félt attól, hogy a belső zsebembe dugok egyet. Már hozta is a garabolyt, és nyújtja felém egy húszfilléressel együtt. — No, vigye fiam! Siessen, hogy ott találja a nénit. Köszönöm a szívességét! A boltajtóból még utánam szólt: — És látogasson be hozzám máskor is, hátha talál valamit. A pénzét meg tegye el! Megköszöntem a pénzt, elköszöntem, és túláradó boldogsággal siettem vissza a piacra. Szerencsém volt, még ott árulta a tyúkokat a garaboly gazdája. Megköszönte, hogy visszahoztam a garabolyt, de ő már nem magázott meg: úgy mondta; köszönöm, hogy visszahoztad gyerék! Még azután négy évig senki sem magázott meg! Olyan boldog voltam, hogy elfelejtettem Mamámtól 10 fillért kérni, ő meg elfelejtett adni. Akkorra már eladott mindent, ideadta az üres garabolyokat, csak a tejeskantát vitte magával a tejpiacra, elsorolta, hogy mit vegyek a faluszéli boltban. Persze ideadott egy koronát, hogy be tudjak vásárolni, és rám parancsolt, hogy siessek kifele a jószághoz, meg a kislányt is vezessem haza Makóéktól. ö még ad el a tejből, egy litert meg a szüleinek visz, megnézi, van-e Apámtól tábori lap, és jön kifele. Én hát elváltam tőle, de az Alföld Szálloda sarkán levő Wigner boltba még bementem, és a megmaradt 30 filléremért megvettem a legújabb Milliók Könyvét. Akkor este, mikor az istálló pislákoló olajmécse világánál végigolvastam Sir Kán, Maugli. Balu, Bagira és Kaa történetét, akkor döbbentem rá, hogy ez csak az első kötet, ha végig el akarom olvasni, még meg kell venni egy másik kötetet is. Attól kezdve sűrűn bementem, és úgy éreztem magam a boltjában, mintha otthon lettem volna. Mindig volt hozzám egy-két szíves szava. Idővel sok szép könyvet vásároltam ott. Először csak a Dzsungel könyve második kötetét, majd az Űjabb dzsungel történeteket. Indiai történetek két kötetét. Aztán már Verne Gyula Utazás a föld körül 80 nap alatt, később már 1-2 koronás könyveket is vettem: Kellermann: Az alagút, Méray Horváth Károly: Amerika Cézárja és Ethel M. Dell: A sas útja című gyönyörű regényt, ami most is megvan, és annyira szeretem, hogy ha a 2Ö00 kötet közül — ami van —, tízet hagynának meg, a többitől meg kellene válnom, A sas útja a megmaradó tíz között lenne. A költészet és a béke Nemzetközi költőtalálkozó Romániában Bukarest utcáin bolyongva leltünk rá a Mihai Eminescu könyvesboltra: nagyobb volt, mint a többi, addig csak parányi antikváriumot, utcai könyvárusító asztalkákat láttunk, természetes hát, hogy útitársammal betértünk ide. Magyar könyvekre bukkantunk; Szász János Felhőjáték Franekerben című, Apáczai Csere Jánosról szóló könyvét még aznap este olvasni kezdtem az Ambasador Hotelben. Egy utazás eszme- rajza — mondja az alcím. Szász János Apáczai Csere nyomába eredt. Miközben eleven képet rajzol azokról a holland városokról, ahol e XVII. századi magyar enciklopédikus tanult, megismertet az akkori Magyarország történelmével, Apáczai eszméivel, küzdelmeivel úgy, hogy folyton-folyvást átsüt egymáson a mi századunk, és ama régi század. így volna érdemes mindig útirajzot írni, erre azonban egy rövid beszámolóban nem lehet újabb kísérletet tenni, a tényéknél kell maradnom röviden, sietősen. A Román Szocialista Köztársaság írószövetsége júniusban nemzetközi találkozóra invitált két magyar költőt, amelyen Európa minden részéből összegyülekeztünk, hogy szót váltsunk a költészet és a béke összefüggéseiről. Ezzel a címmel immár harmadízben rendeztek Romániában nemzetközi költőfesztivált ; a legutóbbi tavaly decemberben zajlott, az előző 1982-ben. azaz évente összehívják. Előttem a lista, az idei résztvevők névsora: bolgár, cseh, ciprusi görög, egyiptomi, francia. görög, NSZK-beli, svájci, svéd, jugoszláv, török, orosz, grúz, s természetesen román költők nevét olvasom rajta, akikkel Bukarestben, Kons- tancában, Mangáliában szinte éjjel-nappal együtt voltam. Balogh József, Bukarestben élő magyar költő, műfordító tolmácsolt, és a franciául tudó másik magyarországi költő, Parancs János. S mindjárt le is írom a legfontosabbat, amely tanulsága lehet minden költői összejövetelnek: essék szó akármiről, bármilyen komolyan, a legnagyobb ho- zadék mindig a személyes találkozás, a könyvcsere, a kézfogás, a barátra lelés. Bukarestben találkoztunk először a romániai írószövetség Calea Victoriei, azaz Győzelem úti székházában, amely 1889-ben, csaknem száz esztendeje épült. Egy bojáré volt, s ahol ma minden este összegyűlnek a bukaresti írók-költők, hogy a kerthelyiségben olcsóbban, mint másutt, elköltsék aznapi vacsorájukat, s megigyák néhány pohár borukat. Felléptünk a királyi palota kistermében. A királyi palota ma a romániai parlament székhelye, egyik szárnyában van az úgynevezett kisterem, ahol kulturális rendezvényeket tartanak. A huszonnégy külföldi költővendég egy-egy verset mondott el anyanyelvén, aztán a színészek románul is tolmácsolták. Természetesen hazai költők is szerepeltek. A terem tömve volt, a két és fél órás műsort nagy türelemmel, kíváncsian hallgatták végig. Amikor Marin So- rescu, a craiovai költő lépett a mikrofon elé, hatalmas taps fogadta, versét még inkább. A legnépszerűbb román költő, aki hiába, hogy vidéken él, mégis a költők fejedelme, noha még nincs ötvenéves. Versei, drámái magyarul is olvashatók. Egyszerre racionális, komoly és csúfondáros, groteszk. Nagy költő. Bukarest után a Feketetenger partja, Mangália következett, a romániai író- szövetség alkotó- és pihenőháza. Itt zajlott le az a tanácskozás, amiért összejöttünk: az eszmecsere a költészetről és a békéről. Találva sem találhattak volna tágabb és időszerűbb tárgyat: akár írt, akár nem írt a török, a svéd, a francia, meg a többi költő a békéről, sejtjeiben mindenképpen foglakoztatja — világnézetétől, társadalmi hozzátartozásától függetlenül. Arany János verse jutott eszembe, a Gondolatok a béke-kongresz- szus felől. Itthon elővettem. Jól emlékeztem rá: Arany János szkepticizmussal fogadta a múlt század végi béketanácskozást, az új kor „vessző-lovának” nevezi az örök béke, nyugalom keresését, mert „Az Írás, hol jegyezni kezd, Jegyez csak gyűlöletet.” S végső szava: „Hagyjátok a meddő vitát! Bölcs Isten az, ki rendel; Az ember tiszte, hogy legyen Békében, harcban ember.” Sokféleképpen beszéltek a költészetről és a békéről. Legtöbben a régi mondást idézték: ha békét akarsz, készülj a háborúra; idézték, s értelmezték, s váltották át saját gondolatukra. Például imigyen: ha békét akarsz, készülj a békére. Pacifizmus — mondta rá valaki később a magánbeszélgetésekben, s bizonyára igaza is volt, mert szép, szép a szófordulat, ám a valóság keményebb. Voltak optimisták, akik hisznek a költészet erejében a békét illetően, s voltak kételkedők (tegyük hozzá mindjárt: korántsem pesszimisták!), akik úgy vélik, hogy a költészet tehet ugyan az emberiségért, ám lehetőségei korántsem korlátlanok. Az azonban mindenki szavából kisütött, hogy a költészet — az emberiség — létérdeke a béke. Ez olyan nyilvánvaló, olyan evidencia, hogy szinte már közhely, szinte már nehéz is emiatt szólni róla, hiszen a költő elsőnek a közhelyeket akarja kikerülni. Érdekes tünet: közhelyeket inkább a nem szocialista országok poétái mondtak, noha ez nyilván a tehetség eredetiségén is múlott. Arany János meddő vitának nevezte a több mint száz évvel ezelőtti béke- kongresszust (ne ítéljük el érte, az történelmietlen volna). De meddő vita volt-e a mangáliai? Először is: nem vitatkoztunk, csupán elmondtuk a magunk véleményét — toleranciával, türelemmel figyelve mindenkit —, másodszor pedig — mint már annyiszor — kiderült, hogy a költészet nem lehet más, csak humanista, békepárti, s mindig termékeny, sohasem meddő újra meg újra a költészet eme lényegéről szólni. A tanácskozás után ismét fellépés következett: ezúttal Konstancában, a Fantazió Színházban. Kicsi színház, de van prózai, operai és balett-társulata. Az itteni színészek még jobbak voltak, mint a bukarestiek, sokkal szebben, sokkal értőbben mondtak verset, pörgették a műsort. Ügy látszik. nagy a gyakorlatuk. S ha már erre jártunk, nem maradhatott ki az Adamclisi nevű faluban levő Traianus- emlékmű megtekintése sem. Traianus i. u. 101—102-ben ezen a helyen győzte le az egyesült gétákat-dákokat, akik Decebál vezetésével akarták kiűzni a római császárt. Traianus emlékművének eredeti domborművei a helyi múzeumban láthatók, az emlékművet eredeti formájában — másolatban — 1977-ben állították fel Adamclisi határában. A kis falu szerény házai közelében emelkedik a táj fölé. Adamclisi Dobrudzsában van. Dobrudzsa Románia egyik legfontosabb gabonatermő vidéke. Egy baj van: a szárazság. A búza-, a kukoricaföldeken _ mindenütt vízszórófejek forognak körbe. A nemrégen fölavatott Duna—Fekete-tenger csatorna többek közt éppen arra szolgál, hogy Dobrudzsát öntözze. Két hídján is át- autóbuszoztunk. A töltésen még ki sem nőtt a fű, kavarog a por, nincsenek vízi madarak, még az utolsó simításokat végzik, járnak a teherautók, de a csatornában már a Duna vize hömpölyög. Dobrudzsában nemcsak gabonát, kukoricát, burgonyát, káposztát termelnek, hanem a római idők óta szőlőt is. Ellátogattunk Murfatlarba, a szőlészeti és borászati kutató intézetbe. Boruk Budapesten is nyert már díjat, ötféle bort kóstoltunk meg egy-egy kortynyival: az olasz rizlinget, a Pinot gris-t, a Chardonnay-t, a Merlot-t és a "Cabernet Sau- vignon-t. Jó borok, de nekünk azért nem kell szégyenkeznünk a mi borunk miatt. A murfatlari asztalnál ülve Marin Sorescu, a költőfejedelem, hallgatott és rajzolt. öt esztendeje már, hogy találkoztunk. Azóta megőszült egy kicsit, azóta én is öregedtem öt évet: de ha ötévenként csak egyszer is, de találkozzunk. La revedére!, a viszontlátásra! Győri László Benyó Ildikó: Az élet töredékei VII.
