Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

IgHiWkfcM 1984. július 21., szombat o Nagy Gyuláné Verasztó Erzsébet: Park nyírfákkal Gondolatok a műfordításról Wessely László születésének 80. évfordulóján A műfordításról sokan sokféleképpen vélekednek. De abban talán mindannyi­an megegyeznek, hogy mű­fordításnak igazán és első­sorban a versfordítást tart­ják. Elég egy pillantást vet­ni egy viszonylag friss ta­nulmánykötetbe (A műfor­dítás ma, Bp., 1981.), hogy lássuk, mennyivel többen vannak a versfordításról ér- tekezők. A prózafordítók közül műhelytitkairól csu­pán az egy Makai Imre vall. Nagyjából ez a helyzet a műfordítás-kritikában ' is. (Sőt, sokak szerint ilyen nem is létezik.) A prózafor­dításról jobbára csak olyan kijelentések hangzanak el, hogy mondjuk X. Y. műfor­dítói munkásságát külön ké­ne elemezni. De aztán ez valahogy mindig elmarad. Miért van ez így? Könnyebb prózát fordítani, mint ver­set? Könnyebb. Kevesebb a kötöttség? Kevesebb. De azt is tudjuk, hogy a művé­szi nyelv jelrendszere más, mint a hétköznapi nyelvé. S ki vitatná, hogy a prózai szépirodalmi művek — mű­alkotások? Igaz, a prózát néhol lehet majdnem szó szerint is fordítani. Csak ép­pen ... ez a majdnem ... eb­ben rejlik a titok. Valahogy úgy, mint Babel egyik leg­jobb novellájában, a Guy de Maupassant-ban vallja a mű főhőse, és persze, vele együtt a szerző: „A titok egy alig észrevehető fordulatban rejlik. Az embernek mindig az emelőn kell tartania a kezét és melengetni. S csak egyet szabad rajta forgatni, kettőt soha.” Magáénak vallhatta e so­rok tartalmát Babel egyik legszakavatottabb fordítója, Wessely László is. Én az ő ihletett tolmácsolásában is­mertem meg és szerettem meg Bábelt, mert arra, hogy eredetiben is olvashassam, várnom kellett tíz évet. (Hosszas utánjárás után si­került kölcsönkapni egy ’66-os kiadású kötetet.) Wessely László nagyon sok könyvet fordított ma­gyarra. Csak az Európa Ki­adónak. több tucatot. Bábe­len kivül Csehovot, Doszto­jevszkijt, Puskint, Platono- vot, A. Tolsztojt, hogy csak a legnagyobbakat említsük. De a legsikeresebb műfor­dítása — ő maga is így tar­totta — Babel Lovashadse­rege volt. Ebből lássunk most ízelítőül néhány mon­datot, és próbáljuk meg tet­ten érni a műfordítót, elles­ni a titkát. Vizsgáljuk meg, miben rejlik néhány ma­gyarra áttett mondat stilisz­tikai hatása. „Másnapos vér- és lóhul­laszag csöpög az estbe hajló hűvösségbe.” (A zbrucsi át­kelés.) A mondat költőiségét a rút és a szép, a borzalom és az idill együttes jelenléte és kontrasztja okozza. Ez Babel prózájának sajátja, megkülönböztető stílusjegye. De a műfordító keze is ott érződik, mert a mondat ele­jét az eredetihez képest sű­rítettebbé, a végét viszont valamivel oldottabbá tette. „A folyót ellepi a szeke­rek négyszögű feketesége. A holdkígyókkal és ragyogó gödrökkel behintett folyó tele zajjal, füttyel, dallal.” (A zbrucsi átkelés.) Itt az eredetiben csak egy mondat van, ebből a magyarban kettő lett. Még nagyobb vál­tozás történt a második mondat szórendjével: az ere­detiben a mondatzáró szen­vedő szerkezet a magyarban határozós bővítménnyel ren­delkező jelzője lett az alany­nak. A szenvedő szerkezetek fordítására, és ezzel össze­függésben a szórenddel való operálásra más lehetőség is kínálkozik: két olyan példát is idézhetünk, amelyben a műfordító megismétli a szenvedő szerkezet alanyát. Ez a szóismétlés, amely te­hát az eredetiben nincs meg, nemcsak azért telitalálat, mert önmagában is stiliszti­kai elem, funkciója van, ha­nem azért is, mert a mon­dat ritmusát közelebb viszi a költői alkotások ritmiká­jához. Íme a két példánk: „A csend mindent megölt, csak a hold, átölelve két karjával kerek, csillogó, lé­ha fejét, csak a hold kószál ott az ablak alatt.” (A zbru­csi átkelés.) „Álmokat lát­tam, álmomban nőket, és csak a gyilkosságtól bíbor­vörös szívem, a szívem mál­lóit szét csikorogva.” (Az el­ső libám.) Nagyon sok múlik a lehe­tő legmegfelelőbb szó meg­választásán is. Nemcsak a szó jelentésének fogalmi tar­talma legyen pontos, de han­gulati szempontból is illenie kell a szövegbe. Itt kevés­nek bizonyulhat olykor a legnagyobb szótár is. A mű­fordítónak gazdag szókincs­csel kell rendelkeznie, ami azt jelenti, hogy a szinoni­mák világát is jól kell is­mernie. Az alábbi példák­ban éppen ezeken a nagy gonddal kiválasztott szava­kon áll vagy bukik a mon­dat költői ereje, lett légyen az főnév, melléknév vagy éppenséggel ige. „A holdfényben tejszerű csillogással ömlik az út a templom felé. A földet tom­pa ragyogása ötvözi, fénylő gyümölcsök kösöntyűje csüng a bokrokon.” (Pan Apolek.) Az általam ki­emelt szó népies, régies alak. A nagy Hadrovics—Gáldi szótár csak a nyakék és gyöngysor jelentéseket adja meg. „Az asztalon lekókadt gyertya — az álmodozók baljóslatú máglyája — füs­tölgőit.” (Itália napja.) Az aláhúzott szó szótárban meg­található jelentése: púpos, görbe. A szinonima stilisz- tikailag minden szempont­ból megfelelőbb, mint a semleges görbe vagy a kö­tött szóhasználatú púpos. „A hold, mint valami silány vásári fülbevaló ló­gott felettünk.” (Az első li­bám.) Az orosz szó szótári megfelelője a magyarban: olcsó. Mennyivel gazdagabb ennél a két szóból álló me­taforikus jelző! Ezen a pon­ton a fordítás jobb, mint az eredeti. „Az éjjel bebugyolált al­konyati leplének éltető ned­vébe, az est tüzes homlo­komhoz nyomta anyás te­nyerét.” (Az első libám.) Az orosz szó jelentése közül a begöngyöl, becsomagol áll ehhez legközelebb. A „be­bugyolál” azért jobb, mint a begöngyöl vagy akár becso­magol, mert jelentéstöbblet érződik benne: gonddal, gon­dosan becsomagol, begön­gyöl. Ezért kétségkívül job­ban illik a szövegbe,jobban kötődik az „anyás” szóhoz. Megnőtt a szövegösszetartó erő. „A dal bodrozva kanyar­góit, mint a füst. S mi szem­be kocogtunk az alkonyat- tal.” (Útban Brodi felé.) Az eredetiben mindkét helyen egy-egy stilisztikai szem­pontból közömbös szó áll: úszik, ill. mozog. Az első helyen a hasonlat vált erő­teljesebbé, a második he­lyen a jelentés lett ponto­sabb. Ez a néhány példa bizo­nyíthatja, mennyire meste­ri tolmácsolója volt Wessely a világirodalom egyik leg­nagyobb, legeredetibb novel­listájának, Babéinak, ö ma­ga egyébként így vallott a műfordításról: „Invenció kell hozzá és játékos szel­lem. [... ] az igazi széppró­za mindig költészet, »költe­ménypróza«. A remekmű, az értékes próza nyelvi gazdag­ságát csak az értheti és for­díthatja jól, aki az életnek, a nép életének a gazdagsá­gát is élményszerűen isme­ri.” Ez volt élete első és utol­só interjúja, melyben a for­dítás titkairól, gazdag élet- útjáról faggatták. Idén len­ne 80 éves. Somi Éva Simái Mihály versei: Meditáció Érdemeket féláron nem szereztem, Nem kilincseltek értem rokonok. Csak a C o g i t o őrködött felettem ... Nos: ergo sum — vagyok, aki vagyok. Félig felnőttként már félárva lettem. Aztán szegény anyám is elhagyott. Most kék felhőként gomolyog a mennyben. S tán büszke rám — vagyok, aki vagyok. Onnét — idáig . . . szinte hihetetlen! Lenéznek hasbeszélők, újgazdagok...? Nem látom őket. Mind az öt sebemben nyugodt a vér. Magammá emberedtem. — Vagyok, aki vagyok. donkihóte ott fönn ahol lovad vár zokogó hegyi réten komor gránitnyeregben megülsz majd donkihóte égő lovagregények üszke az alkonyaiban szélmalompernye szállong fölégetett hidak a versek nincs tovább nincs miért már őrült világ ez őrült eszmék és kerítőik vonnak vashálót az égre nincs miért nincs tovább már-------és mégis és azért is! b olondnak lenni is szebb mint hit nélkül alkudozni egy reszketeg nyerítés hív lóra donkihóte rebbenti fátyolét hölgyed Dulcinea del Hiába Virágozhatna itt Virágozhatna itt virág bibéje-röpke szára-lágy jöttömre-fölérző virág ha volna hely a gyökereknek Virágozhatna itt virág alumínium-délibáb nagy szárnyai alatt merengek kihaltak hát a dáliák Üveg-mályvák visszhangja zeng zeng búgnak vasbeton-orgonák anyaszívre lődöző gyermek verheti falba homlokát Meddőjén az örök köveknek szürkét nyílik az árvaság A Világolhatna itt virág ha volna hely a szeretetnek Nézi az isten mit teremtett s szénszemmel elsírja magát / Korom havaz behavaz mindent Szkafanderes bohóc-fejünket nézik mint elfajzott csodát s autók folyamába vesznek ők a szarvassá-vált apák llovszky Béláné Csizmadia Irén: Öreg kisasztal az udvarban Arcok közelről Simái Mihály — Jókor jöttél. Számve­tésre késztető év az idei au­gusztusban az ötvenedik évembe lépek — fogad sze­gedi otthonában Simái Mi­hály, a költő, lapszerkesztő, mesék, tévéjátékok írója. S ha már számvetésről van szó, kezdjük a beszélgetést összegezéssel: elégedett-e? — Lehet egy alkotó elége­dett? — kérdez vissza. — Lehet-e, amíg újabb alkotá­sokra készül? Aligha. Én in­kább elégedetlen fiatalnak érzem magam. Voltam húsz­éves fejjel elégedetlen ifjú, most ugyanaz, ötvenévesen, őszen. — Pedig nem panaszkod­hatsz. — Valóban, vannak „pedi- gek”. Tíz kötet a mérlegen. Versek, mesék, ifjúsági re­gények. Remélem, a prózá­ból is kitetszik, hogy költő írta. 1981-ben József Attila- díj. Aztán nívódíj A világ legszebb lovai című ifjúsági regényért. Ebből most tévé­játék készül. — Valamiféle költői hit­vallás is megfogalmazódott eddigi munkásságod során? — Van egy versem, négy­soros, Mementó a címe. Íme: „Ha csak egyszer virágzott volna az akác, / s ha csak egyetlen fürtöt, akkor is, / akkor is érdemes lett volna élni!” Azért idéztem most, mert az író álma olyan mű, ami egy szépség-akácvirágot, etika-akácvirágot, remény- ség-akácvirágot ad, ráadást a köznapi élethez. Valamit, amitől fényesebb, tisztább, élni-érdemesebb lesz az élet. Néhány akácvirág — ennyit, úgy érzem, nyitottam annak a közösségnek, amely útra bocsátott, szülőfalumnak, Medgyesegyházának, Gyulá­nak, ahol ifjúságom évei pe­regtek, Szegednek, ahol élek, dolgozom, s néha ta­lán eljut a hangom tá­volabb is az országban. De örök a hiányérzet is ben­nem, attól félek, kevés érvé­nyes művet írtam. így aztán — mindig elégedetlen —új­ra meg újra próbálom meg­fogalmazni a maradandóan emberit. Hiszen csak az az ige lehet érvényes, ami en­nek jegyében fogant. (Beszélgetünk a gyerekkor­ról, Medgyesegyházáról, sej­telmes esti mesékről, nagy vakációkról, friss ifjonti időkről. A pályakezdésről.) — Hajdanán a világmeg­váltás 'szándékával indultam én is — emlékezik a költő. — Ma már másként véleke­dem a világ megválthatósá­gáról, hiszen eljutottunk a fennmaradás nagy kérdője­léig. Mégis vagyok olyan op­timista, hogy minden írá­som címzettje a jövő. Ez ösztönöz arra is, hogy a gye­rekeknek írjak. A gyerek őszinte, kristálytiszta lénye felől ránk, megsebzett fel­nőttekre is megújhodás su­gárzik. Kövesedő szívünket, kicsordult hitünket bizony jó lenne sokszor megélesíteni azon a gyémántköszörűn, aminek ők a birtokosai. Eb­ben a hitben kezdem el min­dennap a reménytelennek tű­nő, mégis csodaszép küzdel­met: egy-egy fürttel gazda­gítani a költészet virágzó akácfáját. Andódy Tibor

Next

/
Oldalképek
Tartalom