Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

k 1984. Julius 21., szombat unnvtfii ■ n ¥ NAGYVILÁG Jackson-jelenség A három demokrata elnökjelölt egy tv-vita után (balról jobb. ra): Jesse Jackson, Gary Hart és Walter Mondale (Telefotó: AP — MTI — KS) Stauffenberg — ahogy ma látják Berlinben Néhány napja össze­ült San Francisco városában az Amerikai Demokrata Párt elnökjelölő gyűlése. Az ame­rikai „professzionista jósok” szerint gyakorlatilag biztos­ra vehető, hogy Carter volt alelnöke, a demokrata párt­apparátus és a szakszerveze­tek által támogatott Monda­le szerzi meg a jelöltséget. Ugyanezek a professzionisták azonban nem túl sok esélyt adnak Mondale-nak Reagan elnökkel szemben. Így alig­hanem egy 41 esztendős fia­tal fekete bőrű baptista pré­dikátor és politikus, Jesse Jackson lesz az, akinek sze­replése történelmi mércével a legkomolyabb hatást gya­korolhatja az Egyesült Álla­mok politikai életére. A „Jackson-jelenség” — amint ezt ma már széles kör­ben nevezik — elsősorban azt jelenti, hogy az Egyesült Államok történetében fekete bőrű politikusnak először si­került befolyásos, elsővonal­beli személyiséggé válnia a két hagyományos vezető párt egyikében. Ez gyökeres változást je­lent a hatvanas esztendők néger polgárjogi mozgalmá­hoz és annak programjához képest. Azt- a mozgalmat a Nobel-békedíjas Martin Lu­ther King neve fémjelezte, akinek életét orvgyilkos go­lyó oltotta ki. Jackson King közvetlen környezetéhez tar­tozott —, de az új helyzetben már gyökeresen eltérő poli­tikai programot dolgozott ki. Az új helyzetet az hozta lét­re, hogy az akkori, egyenjo­gúságért folytatott harc — noha távolról sem ért vé­get — komoly sikereket ara­tott. Jackson azt ismerte fel, hogy a gazdasági és kulturá­lis téren még meglevő sza­kadékot immár nem lehet a régi polgárjogi módszerekkel áthidalni. Az elmúlt 20 év fej­lődése során jött létre egy igen erős fekete középosztály, amely integrálódott az ame­rikai szisztémában, s amely­nek vezető alakjai a nagy amerikai városok — Cleve­land, Detroit, Los Angeles, Atlanta, Chicago és Phila­delphia — fekete bőrű pol­gármesterei. Jackson harci módszerének fő iránya te­hát az á törekvés volt, hogy mozgósítsa az Egyesült Álla­mok lakosságának tizenkét százalékát kitevő fekete ki­sebbség szavazatait. A? ame­rikai politikai statisztikák messzemenően igazolták Jackson elgondolását. Egyál­talán nem bizonyos például, hogy Reagan 1980-ban elnök lehetett volna, ha már akkor megvalósul a fekete válasz­tók „felébresztése”, akik ak­kor tömegesen maradtak tá­vol az urnáktól. Azt már ma pieg lehet állapítani: Jackson elérte alapvető célját — tekintet nélkül arra, hogy ki lesz a demokraták elnökjelöltje. A kampány során Jackson az összes leadott szavazatok kö­rülbelül 20 százalékát sze­rezte meg. Ez eleve azt je­lenti, hogy ő az amerikai történelem mindeddig legbe­folyásosabb fekete bőrű po­litikusa. A Jackson-jelenség képé­hez hozzátartoznak az új el­nökjelölt ellentmondásai is. Az első és alapvető kérdés, hogy Jackson vonzásköre ki­fejezetten a fekete bőrű la­kosságra korlátozódik; annak is leginkább jogfosztott, a legreménytelenebb helyzet­ben levő részére — a rend­szerben integrálódott és po­zíciókkal rendelkező néger középosztályban lényegesen gyengébb a befolyása. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Jackson meglehetősen radikális szociális program­követelései zavarják a való­színű elnökjelölt Mondale kö­reit és azzal a veszéllyel fe­nyegetnek, hogy olyan fehér szavazórétegeket löknek át Reagan táborába, akik egyébként a demokratákra szavaztak volna. Hasonló lehet a hatása azoknak a demagógoknak, akik Jacksonhoz csapódtak, s akiktől csak nagyon nehe­zen lehetett szabadulni. Ilyen például az úgynevezett „fe­kete muzlimok” egyik veze­tője, a hírhedtté vált Far- rakhan, akinek anarchista és antiszemita hangvételű de­magóg nyilatkozatai igen so­kat ártottak Jacksonnak, sőt — hozzátehetjük — magának a demokrata pártnak is. Jackson külpolitikai állás- foglalásainak jó részét elv­ben helyeselni lehet. Így például a fekete politikus az egyetlen olyan demokrata párti jelölt, aki tényleges csökkentést javasolt az ame­rikai hadiköltségvetésben, Washington közép-amerikai agresszív politikájának ra­dikális felülvizsgálását, kö­vetelte és fordulatot igényelt az arab világ és a palesztin ügy javára a közel-keleti politikában. Az utóbbi he­tekben azonban ehhez olyan látványos módszereket vá­lasztott (például közép-ame­rikai körútja, valamint a Nicaraguában és Kubában tett látogatás), amelyek az amerikai közvélemény jelen­legi állapotában — sajnos — inkább szűkítik, mint növe­lik befolyása körét. Végső soron Jesse Jackson megjelenése kétséget kizáró­an új szakaszt jelent az amerikai fekete lakosság és ezzel az egész ország politi­kai történelmében. Rövid le­járatra, a novemberi elnök- választások szempontjából azonban sokkal inkább a de­mokrata pártnak, mint Rea­gan elnöknek okoz problé­mákat. —i. —e. Egyszemélyes nyelv A Törökországban élő, nyolcvankét éves Tevfik Esenc nagy becsben ál] a nyelvészek körében: ő az utolsó, aki ismeri a valami­kor tízezrek által beszélt ubik nyelvet. Ha ő is eltá­vozik az élők sorából, vele együtt eltűnik a világnak ez a „legritkább” élő nyelve. A kaukázusi nyelvek csoport­jába tartozó ubik becslések szerint másfél évszázaddal ezelőtt még körülbelül 50 000 ember anyanyelve volt a Kaukázus lejtőin, a Fekete­tengertől keletre. A krími háború után, az 1860-as években azonban a mohame­dán vallást kfivető ubik törzs elvándorolt a cári Oroszor­szágból, és tagjai szétszó­ródtak a török birodalom­ban. Az asszimiláció követ­keztében lassan valamennyi­en törökül beszéltek és az ubik n-yelv fokról fokra fe­ledésbe merült. Ma már a legöregebbek is csupán né­hány mondatot tudnak ősi nyelvükön, Tevfik Esenc ki­vételével. Az ubik nyelv érdekessé­gét ritkasága mellett hang­tana adja: nem kevesebb, mint nyolcvanöt fonémát tartalmaz. Ebből 82 a más­salhangzó és csupán három a magánhangzó, (összeha­sonlításul: az angol nyelv alig több, mint 30 fonémát ismer.) A hangvariációk pél­dája, hogy az „s” hangnak négy különböző ejtésmódja van. A kutatók latin és a görög betűket, valamint sa­ját alkotású írásjeleket egy­aránt kénytelenek voltak használni ennyi hangzó je­lölésére. Világhírű nyelvé­szek szálltak harcba a nyelv megmentéséért, köztük min­denekelőtt Georges Dumézil, a francia akadémia tagja. Dumézil csaknem húsz évet töltött az ubik nyelv feltárásával. Kezdeményezé­sére Tevfik Esenc, kisázsiai kunyhójából, Párizsba és Oslóba utazott repülőgéppel, ahol minden szavát buzgó nyelvészek lesték, sőt, mag­netofonra vették elmélkedé­seit. Dumézil szerint az öreg­ember megértette, hogy a nyelvtörténet szempontjá­ból milyen fontos küldetést teljesít. A professzornak már több ezer ubik szó sze­repel céduláin, amelyekből hamarosan összeáll a fran­cia—ubik szótár. Tevfik Esenc-nek nincs már más vágya, mint hogy Haci Osmanban, szülőfalujá­ban temessék el, és sírjára véssék fehér márványba: „Itt nyugszik Tevfik Esenc, aki utolsóként beszélte az ubik nyelvet.” A feliratot ő < fogalmazta meg — természe­tesen ubik nyelven. 1944. július 20-án, a déli órákban tartott haditanács alatt időzített pokolgép rob­bant Hitler főhadiszállásán, Rastenburg közelében, a „Farkasodúban”. Több ma­gas rangú tiszt meghalt, má­sok megsebesültek — de Hitler, a tulajdonképpeni célpont, csak könnyebben. Gróf Claus Schenk von Stauffenberg ezredesnek, aki a tartalék hadsereg pa­rancsnokának vezérkari fő­nökeként részt vett a meg­beszélésen, és aki az akta­táskájában elhelyezett rob­banó szerkezet gyújtóberen­dezését működésbe hozta, már nem állt módjában meggyőződnie arról, hogy megölte-e Hitlert a robba­nás. Közvetlenül a detoná­ció után sikerült elhagynia a „Farkasodút”, s visszarepült Berlinbe. Ami ezután következett, az jój ismert. Stauffenberg — elsősorban a katonai en­gedelmességre, valamint Hit­ler (később tévesnek bizo­nyult) halálhírére alapozva sürgős parancsokat továbbí­tott katonai irányító pon­tokhoz. Elrendelte az összes németországi körzetben, to­vábbá a megszállt és beke­belezett országok területén a náci és SS-vezetők letartóz­tatását, s azt, hogy a had­sereg vegye át a hatalmat. Párizsban és Bécsben mesz- szemenően végrehajtották ezeket az utasításokat. Ber­linben rövid időre megszáll­ták a rádió épületeit és más létesítményeket. Itt azonban, csakúgy, mint más városok­ban, még azok a tisztek is, akik többé-kevésbé tudtak a készülő akcióról, egy puszta távirat hatására haboztak szakítani a Hitler-rendszer- rel. Hitler és köre így hamar úrrá lett a helyzeten. Még 20-án, a délutáni órákban ellenparancsokat adtak ki a főhadiszállásról. A rádió je­lentette, hogy Hitler túlélte a merényletet. Stauffenber- get és bajtársait letartóztat­ták; őt magát, Werner von Haeften főhadnagyot, Lovag Albrecht Mertz von Quirn­heim ezredest és Friedrich Olbricht tábornokot a „rög­tönítélő bíráskodás” nyo­mán még akkor éjjel agyon­lőtték. Hogyan értékelik a negy­ven évvel ezelőtt történteket ma az NDK-ban? Ezzel fog­lalkozik az Einheitnek, a Német Szocialista Egység­párt elméleti folyóiratának egyik cikke, amely a lap jú­liusi számában jelent meg. Az írást a Német Szocialista Egységpárt központi napi­lapja, a Neues Deutschland is átvette. Stauffenberg és társai ak­cióját természetesen az el­lenállási harc konkrét, a né­met nép létérdekei által meghatározott követelmé­nyeihez kell mérni, erre a feladatra vállalkozott dr. Olaf Groehler és dr. Klaus Drobisch írása. Rámutat: az összeesküvés szervezői a há­ború befejezése érdekében határoztak Hitlerék megdön­tése mellett, ám a kommu­nistaellenes érzelmek, az osztályelőítéletek és a szov­jetellenes hagyományok so­kakat képtelenné tettek ar­ra, hogy gondolataikkal és tetteikkel — túllépjenek sa­ját korlátaikon. Dr. Groehler és dr. Dro­bisch ugyanakkor rávilágít a tragikusan elvetélt kísér­let kudarcának fő okára: „A történészek utalnak néhány, Stauffenberg környezetében levő tiszt bizonytalankodá­sára és taktikázására, akik csak Hitler halálának beje­lentésére voltak hajlandók cselekedni. Ez bizonyára igaz. A legmélyebb ok, jú­lius 20-a férfiainak tragiku­ma azonban abban áll, hogy nem voltak képesek teljes­séggel megszabadulni azok­tól a korlátoktól és gondol­kodásmódtól, amely meg­akadályozta őket abban, hogy szövetségre lépjenek a néppel a hitleri zsarnokság megdöntésére, a háború be­fejezésére. Ez azonban sem­mit sem von le abból, hogy nagyra értékeljük bátor tet­tüket.” A polgári történészek és politikusok csaknem negy­ven éve próbálják 1944. jú­lius 20-ra redukálni a né­met antifasiszta ellenállást. Ezzel tudatosan elhallgatják a kommunisták példamuta­tó hősiességét a fasiszta ter­roruralom elleni harcban, s egyben eltorzítják Stauffen­berg és társai örökségét is — mutatnak rá az NDK tör­ténészei. „Megkísérlik kitö­rölni az emlékezetből azokat a célokat, amelyeket 1944. július 20-ának cselekvő fő­szereplői maguk elé tűztek. Hiszen az ő örökségük, mint az egész antifasiszta ellen­állás öröksége, korunkban csak egyféleképpen fogal­mazható meg: minden, a bé­két őszintén kívánó ember és társadalmi erő — tekin­tet nélkül a politikai, társa­dalmi és világnézeti különb­ségekre — idejekorán nyújt­sa kezét az értelem koalíció­jához, s határozottan mű­ködjön együtt korunk alap­kérdésében, a békéért foly­tatott harcban.” Kárpáti János Fölöslegessé válnak Sztrájkháttér az NSZK-ban A napokban magyar újságíró-küldöttség tért haza az NSZK-bóI, ahol a minisztériumokon kivül az ipar, s a ban­kok fellegváraiban, tudományos intézetekben és szerkesztő­ségekben sikerült sokféle választ kapni számos kérdésre. Közülük az egyik legfontosabb a sztrájkokkal függött ösz- sze. Erről, ai erre kapott válaszokról az alábbiakban szá­mol be a küldöttség tagja a Központi Sajtószolgálatnak. Gyárak álltak le, hiányoz­nak a megszokott újságok. A bejárati kapukat szervezett üzemi őrségek vigyázzák. Az utcákon aláírásokat gyűj­tenek. A tulajdonosok pedig egyfajta válaszként azokat a dolgozókat küldték el, akik bár nem akarnak sztrájkolni, de az üzem szervezetében fö­löslegessé váltak: nem kap­nak alapanyagot, vagy nincs, aki utánuk következne a termelési futószalgon. A négyszázezer ember szervezett, két hete tartó megmozdulása kompromisz- szumos megegyezéshez veze­tett. A szaikszervezet képvi­selői és a munkáltatók meg­bízottjai megállapodtak egy­mással: 38,5 órára csökkentik jövő áprilistól a jelenlegi 40 órás munkaidőt. Hozzátarto­zik a képhez, hogy a negy­venórás hivatalos munkaidő többek szerint gyakorlatilag inkább 41, s eredetileg 35 óráért szálltak síkra a dol­gozók. összességében igen ellent­mondásos helyzet állt elő. Kétségtelenül bebizonyoso­dott a szakszervezetek ere­je. S miután a dolgozói ér­dekek védelmére szélsőséges eszközökhöz, a sztrájkhoz kellett folyamodniuk, tetemes veszteségek is érték a társa­dalmat. Münchenben a vi­lághírű IFO gazdaságkutató intézetnek már most újra értékelnie kell idei előrejel­zéseit. Tavasszal 3 százalé­Klaus Schäfer: „elvesztették állásukat __” k os gazdasági növekedést jó­soltak az NSZK-ban. A módosítások fél százalékkal csökkentik az arányszámot, s még nincsenek adataik a kisebb üzemekből, illetve a nyomdákból. Sok helyen a kiesett munka nagyságánál is jelentősebb a termelésnek az a lassulása, ami ilyenkor szükségszerűen bekövetke­zik. A sztrájkhelyzettel fel­színre törő problémák súlyo­sabbak annál, hogysem eze­ket egyik napról a másikra meg lehessen oldani. Az ere­dők igen mélyre nyúlnak: a tudományos-technikai for­radalmat szenvedi meg egy tőkés társadalom napról nap­ra az élet különböző pontja­in. Az automatikák, robotok robbanásszerűen szorítják ki munkahelyéről az embert. Ennek az árát talán a leg­közvetlenebbül 2,3 millió munkanélküli fizeti. — Sőt, többen vannak — egészíti ki a hivatalos hely­zetképet Klaus Schäfer, a Szakszervezeti Szövetség Gazdasági és Társadalomtu­dományi Intézetének mun­katársa. — Azokat is ide kell sorolni, akik elvesztették ál­lásukat, s még nem jelent­keztek a munkaügyi hivata­loknál. A munkanélküliek és a hozzátartozóik nagy része igen érzékeny anyagi veszte­séget szenvedtek. A sztráj­kok egyik célja éppen az, hogy a munkaidő csökkenté­sével a vállalkozók rákény­szerüljenek a foglalkoztatot­tak számának növelésére. De a végbemenő technikai fej­lődés és racionalizálás kö­vetkeztében ez sem hozhat teljes megbékélést. Az intézetben dolgozó 32 szakszervezeti kutató egyike az úgynevezett holland mo­dellt tartja elfogadhatónak a jelenlegi helyzetben, ami át­lagosan 38—38,5 órás mun­kahetet jelent egész évre ve­títve. A vállalatok termelési feladataitól függően ez lehet kevesebb, de akár 44 óra is időszakaszonként. A munkanélküliség gond­jainak enyhítése csak az egyik teendő. A fölmérések szerint túl intenzíven dol­goznak az NSZK-ban: a fog­lalkoztatottak felének nyug­díjkorhatár előtt egészség- ügyi panaszok miatt ki kell lépnie munkahelyéről, s csak ötven százalékuk éri meg a nyugdíj folyósítását. Helyi munkaalkalom hiá­nyában négy-ötmilliónyian ingáznak, s a hosszú oda- visszautazások miatt szinte ki vannak zárva a közösségi életből. A szakszervezeti kutatóin­tézetben ezeket is az orvos­lásra váró gondok-bajok közt vizsgálják. Halász Ferenc Filléres adományokat gyűjt Frankfurt bevásárlóközpont­jában egy munkanélküli (a szerző felvételei — KS)

Next

/
Oldalképek
Tartalom