Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
1984. július 21., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Orosházi népi festők és fafaragók kiállítása Először azon gondolkoztam, hogy találó-e az elnevezés, hogy „népi festők és fafaragók”, mert a szervezők és rendezők ezzel a mindmáig vegyes értékű „amatőr” minősítéstől kívánták megoltalmazni a kiállítókat. Még akkor is erre gondolok, ha tudom, hogy amatőrnek lenni inkább rang, mint leminő- sítés, hiszen ha a tehetség és a mű oldaláról vizsgálódunk (sokan és sokszor elmondták már), nem maradhat más, Kiint mellőzni a hivatásos és az amatőr státuszt, és nem ezek alapján ítélni. Nos, a helyzet mégis az, hogy a hivatásos státusz jóval nagyobb esély arra, hogy birtokosa igazán művész, hiszen megmérettetett, amikor megkapta, és akármiért nem osztogatnak ilyet. Az amatőrök között pedig akad kiugró tehetség (aki ideje érkezve, esetleg hivatásos is lesz), akad tehetség, és akadnak sokan, akik a műkedvelés színvonalát soha nem lépik túl, vagy még azt sem érik el. Akkor hová sorolhatók az orosházi múzeumban jószerével először bemutatkozó (többségükben nem is egészen fiatal) alkotók, ezek a „népi festők és fafaragók”? Nem hivatásosak, nem is akarnak hivatásosak lenni, arról legtöbbjük már időben is lekésett; de nem úgy amatőrök, mint a „nem hivatásos festők”. Műkedvelők? Azok sem egészen. Ügy gondolom, ha azt nézzük, miért festenek, miért festik-farag- ják a körülöttük található természeti világot, miért az emlékeiket: akkor közelebb jutunk ahhoz, hogy meghatározzuk, kik is ezek az orosháziak voltaképpen? Aztán sétálva és meg-megállva a kiállítás két termében, rádöbben a szemlélődő: nem a státuszuk meghatározása a lényeg, hanem az, amit festenek, faragnak; ahogyan töltik, múlatják vele idejüket, szereznek örömöt maguknak, családtagjaiknak, és azt kell, hogy higgyem: az egész utcának, ahol laknak. Igen, ezt kell hinnem, hiszen az orosházi „népi festők és fafaragók” kiállításának megnyitójára vagy háromszázan jöttek el a múzeum szűk termeibe, és vártak türelmesen arra, hogy a megnyitó után sorbán-szépen odajuthassanak a kiállított festmények, szobrok elé, és gyönyörködjenek azokban. Mert gyönyörködtek, és ez a most Orosházán látható több tucat kép és szobor valóban gynyörködtet, miközben tudósítanak egy létező, mindennapos világról (akár a múlt az, akár a jelen), mely világ tiszta, érthető, és egyszerű, habár az egyszerűség is bonyolult olykor, de ha nyitott a szív az egyik oldalon, és nyitott a másikon is: azonnal érezzük, tudjuk, miről van szó. Jelenség? Lehet, őszintén meg kell mondanom: én azt éreztem ezen az orosházi kiállításon, nézve a képeket, szobrokat, amit akkor érzek, ha Csizmadia Imre Pirkadattól deleidig című életkönyvét olvasgatom, és odarepít valami különös-fajta időgép az egykori orosházi tanyavilágba, emberek, életek, szokások közé, melyek virágoztak, elvirágoztak, emlékké lettek. Ugyanezt érzem Bónus István verseit olvasva, és ugyanezt, az ismeretlenségből felbukkanó (és itt először kiállító) Gombkötő Istvánné elragadóan naiv festményeit látva: ott illatozik azokon az orosházi utca, házuk udvarán a cseresznyefa virágpompában, a körtefák, ott fordítják ablakszemeiket a nap felé a két- ablakos házak (talán a Zom- bai, vagy a Lehel utcában?), és ott sorakoznak glédába az Iványi-dűlő fái, zölden, re- mény-színűen, vigyázva emlékekre, vigyázva a mostan való dolgokra. Szóval, miféle jelenség ez, amit az orosházi múzeum hivatástudó volt és mostani vezetője így megtalált? (És odavitte már az első órákban több száz ember elé, akik jöttek, mert megérezték: ez a kiállítás esemény lesz, nemcsak a múzeum, hanem az egész város életében.) Mi másra érezhetünk, amikor sorra vesszük Verasztó- né Ádász Katalin faszobrait, és megtudjuk közben, hogy alig másfél-két éve, hogy először vett a kezébe kést, és egy alaktalan, száraz fadarabot, hogy kihántsa belőle az abban rejtőző öreg parasztot, egy másikból meg egy fiatal lányt? És odáig jutott, hogy kiállíthatott itt tucatnyi olyan figurát, mely fogva tartja a szemlélőt, nem ereszti, mert szép, mert igaz, mert emberi. Mert — ahogy a legtalálóbb kimondani — lelke van a Zsákolónak, a Babszelelőnek, az Üldögélő- nek, a Morzsolónak. Itt vannak közben a többiek is, még egy faragó, Nász Mihály naiv karakterű csikósai, lovai között egy igencsak kedves-humoros figura, a Pincemunkás. Vagy Nagy Gyuláné, Verasztó Erzsébet színérzékeny képeivel, a Virágzó fákkal, a Tátra- füredi forrással és virágos levelezőlap-festménykéi vei; Ilovszky Béláné harsogó pi- pacsos csendélete, és különösen az öreg kisasztal az udvarban című olaj képe kelt emlékeket és őriz; Szokolay Kálmán Bónumi tanyája ugyanúgy. Érdekesek Szász Istvánné majdhogy nem hi- perrealista csendéletei, közötök is igen szép a Csillagvirág lámpával és egy fiatalkori rajza, az Idős asszony, mely azt látszik bizonyítani: alkotójuk (ha már fiatal korában elsajátítja a festőmesterség fortélyait, tudományát) sokra vihette volna. Hogy így is örömmel fest, rajzol, és szívesen nézegetik meg képeit a szomszédok, a kiállításvendégek, bizonyára semmi mással nem helyettesíthető öröm forrása. Bálint István Aratás című képe visszafogott színeivel és mesevilágával emelkedik ki a többi közül, ifj. Görbics Mihály rajzai-festményei is kellemesek, két képet is megemlíthetünk, a Nagyapám emlékét és az önarcképet. Követendő az a hivatástudat és ügyszeretet, ahogy az orosháziak létrehozták ezt a sajátos értékeket felmutató kiállítás! Lehet, hogy más városban-községben is élnek és festenek-faragnak „népi festők, fafaragók”, csak rájuk kellene találni, és elvezetni hozzájuk az embereket. Sok szépség van a világban, abban is, amit most élünk, »és abban is, ami elmúlt már. Festeni, faragni annyi, mint emléket megidézni. És még valami: tiszta, nagy őröm. Mint ez az orosházi kiállítás, amelyet már az első napon több százan kerestek fel. Ilyen örömre éhesen. Sass Ervin Filmről, világról, hangulatokról Baló Júlia: Forgatás közben Rengeteg sok minden érdekli az embert, de legjobban a kor, amelyben él. Belát belőle egy jókora szeletet, de nem tud benne tökéletesen eligazodni; naponta kap információkat, talán még túl sokat is, legtöbbje azonban manipulált. Az elmúlt évtizedek alapvető és járulékos változásai megváltoztatták a társadalom szerkezetét, a gyors mozgás aztán lassúbbodott, s ma már újból ráférne egy kis gyorsulás. Ez csak egyetlen abból a sok problémából, melyet a jelen fölvet, amelyből minél többet és mennél átfogóbban szeretne megtudni az, aki könyvet olvas, színházba megy, vagy moziba. A nagyvilágot tekintve, van is választék, csak a hazai kevés, különösen a jelent feldolgozó filmekből. S ebben nincs különbség a tévé- és mozifilm között. A veszprémi tévétalálkozó díjkiosztását követően erre utalt Bér end T. Iván akadémikus is. „Nagy vita volt a zsűriben, hogy egyáltalán kiadják-e a két fődíjat. A versenyprogram- ban vetített 22 alkotás között ugyanis nem volt igazán kiemelkedő teljesítmény, többféle gyengeség, hiányosság jellemezte őket. Két film kivételével egyikből sem derült ki, hogy hol, mikor játszódik, nincs kapcsolatuk a jelennel, annak problémáival, nem jelenítenek meg szinte semmit annak sajátosságaiból, feszültségeiből, gondjaiból. E filmek elfordultak a mától...” Még aznap, hogy ezt olvastam, kezembe került Baló Júlia interjúkötete. Harminc beszélgetést tartalmaz, mint az alcíme is megjegyzi, „filmről, világról, hangulatokról”. Neves magyar és külföldi rendezőkkel, és kivételként, de szervesen a témához illően egy pár színésszel. Az előbb említettekkel kapcsolatban itt Sándor Pál így nyilatkozik. „Nyomaszt a magyar film pillanatnyi helyzete, mintha sarokban vergődnénk. Hihetetlen szűk spektrumban mozgunk. Azoknak a filmeknek, amiket csinálunk, az élethez — úgy érzem — nem sok közük van. Valami alapvető kapcsolatot vesztettünk el az élettel.” Makk Ká- rolynak is hasonló a véleménye, csak ő a kritikához kapcsolva említi. „A magyar kritikának ugyanaz a baja, mint a magyar filmművészetnek: az- élethez semmi köze.” Holott ő nagyon is életközeli filmeket csinált például a hatvanas évek elején, olyat, mint Az utolsó előtti ember, a Megszállottak és az Elveszett paradicsom. Igaz, akkor egyesek egzisztencialistának, mások modernistának nevezték, de ez még mindig jobb volt, mint amit a kritikától az 1958-ban készült Ház a sziklák alatt című filmje kapott. „Ezt a magyar sajtó össztűzzel lőtte szitává. Ámultam, hogy micsoda indulatok támadnak egy szerény magyar film ürügyén. Antihumánusnak tartották, mert a film megrázó, s nem optimista volt. Aztán egyszer valaki szólt, hogy ez a film bekerült a tizenkét legjobb magyar film közé. Hol van itt a kritika orientációs szerepe?” S e kis idézet az alkotók és a kritika évtizedek óta problematikus viszonyához vezet. S mások is kitértek rá. Huszárik Zoltán az 1981-ben készült interjúban — nyilván nagyon levert hangulatban — megalázott- nak, megszomorítottnak mondta magát a Csontváry- film fogadtatása miatt. Ügy érezte, olyan meg nem értéssel találkozott, mint Csontváry a maga idejében. Bacsó Péter inkább dühös volt, amikor épp elkapta az újságírónő. Az akkor legújabb filmjéről — Ki beszél itt szerelemről? — .......olyan k ritika jelent meg például a Film, Színház, Muzsikában, amely elferdítette az adott művet..s úgy gondolja, az előítélet a legnagyobb baj, s ez ellen az védene legjobban, ha a kritikusok nem sajtóvetítésen, hanem a közönséggel együtt néznék meg a filmeket. Aztán elmondja, hogy sohasem kényeztették el a kritikusok. De, és itt jön a furcsaság, minden új filmjénél a régebbiek erényeit emlegetik. Mészáros Márta a külföldivel teljesen ellentétes hazai meg nem értést említi, s a nézők minősíthetetlen leveleit a Kilenc hónap után, de hát ő, mint mondja, „egy dolgos asszony”, s készíti tovább a filmjeit, megy a maga útján. Az eddig vázoltak csak a kötet egy szeletére tértek ki a számtalan érdekesség közül, hiszen a harminc alkotó mind más és más, és egy-egy interjún belül is sok minden került szóba. Életút, életmű, világfelfogás, stílus stb., legyen bár magyar vagy külföldi az illető. A kötet minden darabja érdekes és lényegre törő. És ez nem véletlen, mert olyan újságíró ült le a művészekkel beszélgetni, aki alaposan ismeri a szakmát, arról önálló véleménye van, tehát vitapartner. És mivel vérbeli újságíró is, nem fél a kényes kérdéseket feltenni. Ezért, hogy az általa irányított beszélgetésekből nem álinterjú, hanem valódi született. Ehhez persze az is kellett, hogy a partnerei őszinték legyenek. Azok .voltak, nem akartak kibújni a feltett kérdések alól. Az interjúk többsége 1980—1983. között készült, a korábbiakból az egyik a kötet élén áll, s külön fájdalmas érdekessége, hogy ez volt Latinovits Zoltán utolsó interjúja, amit nem sokkal halála előtt adott. Rendezései kapcsán készült, de érintik benne élete fontos dolgait, állomásait, s ő kíméletlen őszintességgel beszél magáról, jelleméről, hitéről, vágyairól, az igazi csapatmunkáról, mely nélkül nincs igazi színház. És az összeférhetetlen emberekről, akik mint ő is „javíthatatlan optimisták”. Mert ő annak tekinti magát. Az egészben ez a legmegrendítőbb, ez a bizakodás. Vass Márta Verasztó Antalné Ádász Katalin: Zsákoló Kiss Ottó: Haldokló kötelek Ügy kezdődtél, akár ez a vers. Azután csilingelő nevetésed megjelent bennem, örök időkre helyet foglalva a sorok között. Most, testnélküliek, egymás kezét marokra fogva ölelkezünk — bandukolva hajléktalan menedékre —, mintha boldogságtól könnyező koponyák kezét fognánk a maroknyivá aszalódott félelemtől. Vajon, ha egyikünk már a túloldalon lenne, átlépnénk-e hozzá a képtelenen, hogy önmagunkat megközelítsük? Csilingelő nevetésed mögött ma már csak harangzúgást hallok, de hát: minden úgy kezdődik, hogy valaminek vége lesz. Bencze József: Apám Lelkemhez közeleg, csillagomért fölkel, megcsalt hitén jósol, nem pöröl a földdel. Átszívódik álma, lelke sose vénül, ötvözi a földet s vele összebékül. Gombkötő Istvánné Pál Gizella: Virágzik a cseresznyefa
