Békés Megyei Népújság, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
o 1984. május 5., szombat Végső és döntő érv Az igazgató néni Krisztivel és Mariannával Fotó: Veress Erzsi Két esztendeje jártam utoljára a békési kisegítő iskolában. Az oktatáshoz, neveléshez méltatlan környezetet akkor csak az új iskola elkészülésének reménysugara tudta megszépít teni. A remény 1983. augusztus 29-én vált valóra, amikor az épületkomplexum oktatási részébe beköltözhettek a boldog tulajdonosok, s néhány hónapra rá már a nevelőotthon is fogadhatta kis lakóit. A DÉLTERV szellemes, praktikus tervét a DÉLÉP dolgozói elismerésre méltó minőségben készítették el. Az építkezés és költözés ideje alatt az építőknek a gazdákkal kialakult jó kapcsolata azóta is tartósnak bizonyult. E néhány soros visszapillantásból nem maradhát ki még egy fontos tény: az utóbbi években megyénk egyetlen városában sem gyarapodott oly szép számban új épületekkel az alsó fokú oktatás, mint éppen Békésen. Először a 2-es számú iskola, majd az általános iskolai -diákotthon, aztán a 3-as iskola, és végül, a Művelődési Minisztérium 72 millió forintos beruházásában felépült a kisegítő iskola és nevelőotthon is. Az aggasztó hátrányokat így sikerült felszámolni. Az ebédlőben elégedett mosollyal álltak fel a gyerekek a házias ízekkel készült ebéd elfogyasztása után, s ki-ki saját csoport- szobájába indult a délutáni foglalkozásokra. Az elmúlt hónapban legrendesebbnek bizonyult hálószobák büszke tulajdonosai lelkesen száguldottak fel a lépcsőn, hogy megmutassák birodalmukat. A 3-as fiúháló „főnöke”, R. Laci és védencei még gyorsan illedelmes formába kényszerítették makrancos üstökeiket, hogy a fényképen jobban mutassanak. A katonás rend ám nemcsak a szobára, de a szekrényekre is jellemző volt. Laci gyakorlott kézzel segített K. Istvánkának, azaz Picumak, hogy kinyissa szekrényét. A kislányok, az egyes háló gazdái feszes ülésben vártak bennünket. Csak akkor oldódtak fel, mikor babázni kezdtünk. Kiderült, hogy B. Annamária és Szilvia, no meg a két kisebb, B. Kriszti és Marianna testvérek. Nagyon szeretnek itt, ahol minden szép és új, jó testvérekhez illően vigyáznak is egymásra. Legnagyobb kincsük, a baba pedig különös gondoskodásban részesül. Az intézmény igazgatónője. Tóth Nándorné egyszerű Picurnak a fotózás kedvéért többen is segítenek szavakkal fejezi ki örömét és elégedettségét: „Elképzeléseinket felülmúló ez az épület, amelyet nap mint nap látunk. Régi iskolánkhoz, a falusi, öreg házhoz képest csodapalota.” Az intézmény 12 esztendeje önálló, s a gyógypedagógiai intézmények közül az országban egyetlenként városi irányítású. A nevelőotthon megépültével az addig bejáró gyerekeknek otthont is tudtak biztosítani, ami az értelmi fogyatékos gyerekek nevelése szempontjából nagy jelentőségű. A 120 kisdiákból 37 nevelőotthonos. Ez utóbbiak száma gyarapodni fog, hiszen a nevelőotthon 80 személyes. Hogy beszélgetésünk a régi és az új körülmények összehasonlítgatásával indult, az természetes. Mert most a legfőbb feladat: a szép formát tartalommal megtölteni. — Már a régi iskolában készültünk az új körülményekre. Kiemelt nevelési feladat volt az iskola bútorainak megőrzése, az osztály rendjének kialakítása. Ott kezdtük el a pontozást is, hogy mire beköltözünk, a gyerekek természetesnek vegyék. Jegyzetfüzettel a kezemben útnak indultunk. Minden tanulócsoportnak saját osztálya van, szebbnél szebb, a pedagógusok és a gyerekek által készített rajzokkal díszítve. Nattán Mária tanárnő csoportja a délutáni tanuláshoz készülődött. Ki önállóan, ki némi noszogatásra szedegette elő füzeteit, könyvéit Nem csoda, kint csalogatóan sütött a nap... Hol vannak már az öreg szekrények, amelyek szertár híján gyomrukba fogadták a tanítási eszközöket! Három szertár, 3 műhelyterem — külön helyiség a főzéshez, varráshoz —, úttörőszoba, könyvtár, játékterem segít a szabad idő okos eltöltésében. Aztán van orvosi szoba, itt kapott helyet a városi logopédia, s a 200 adagos konyha előterében egy 80 helyes ebédlő. És van tornaterem is, ahol most éppen a bokszszakoSz- tály tagjai készültek edzéshez. Az iskolarádió kitűnő felszereléssel működik, s a műsorok alkalmával is jól vizsgázott a hangosító berendezés. Például az iskola első Mikulás-bálján.. . Az igazgatónő korábban már említette: „Nálunk elsődleges dolog a nevelés. A közösségen belül az egyéni bánásmód. Szeretnénk, ha itt mindig pezsegne az élet. Ehhez pedig az kell, hogy a nevelő ne rohanjon haza. Trécseljenek együtt kicsit, hiszen közben a gyerekről is szó esik. Nem szeretem a hangos szót. S hogy ez ne is hangozzék el, ahhoz a nevelőnek is jól kell éreznie itt magát.” Megérkeztünk a tanáriba. Délutárí lévén, éppen a következő napra készültek fel a pedagógusok. Győri-Nagy Istvánná, aki óvónő volt korábban, elsőként a kollégák segíteni akarását említette hálásan. Turiné Molnár Ágnes érdekes megfigyeléssel rukkolt ki: Higyje el, még a kézmosási lehetőség is óriási előrelépést jelentett. Kis Magdolna a felsősöket tanítja. Az új tanterv nehézségeiről szólt, és arról, hogy milyen öröm számára látni, mennyit fejlődnek az évek során a gyerekek. Tehát sikerélményben nincs hiány. Ha már a sikerélményről esik szó, elmesélik azt is, hogy az egyik kitűnő tanuló kislányt szerették volna áthelyezni az általános iskolába. Ekkor az édesanyja közbelépett. „Mindent elkövettem — mondta, hogy a kislányom ne kerüljön ide, most meg mindent elkövetek, hogy itt maradjon.” Ennél nagyobb elismerés az iskola pedagógusai számára nem is kell. Kiss Erzsébet csapatvezető elsorolta, hogy a Csillagtúra milyen jól sikerült, meg a kulturális seregszemle, s a játékos vetélkedők, s hogy a konyha dolgozói, mint a csapat patronálói, milyen örömöt szereztek egy tábortűz előtti lángossütéssel a gyerekeknek. A romantikus úttörőprogramoknak most már semmi akadálya. Élnek is vele. Hogy ne tartsuk fel készülésükben a pedagógusokat, az igazgatónővel együtt elbúcsúztunk, s folytattuk utunkat. Akkor említette meg, hogy hamarosan indul iskolájukban a kisegítő továbbképző tagozat, amelyen szeptembertől kosárfonókat. szőnyegszövőket, kőműveseket, cipőfelsőrész-készítőket és parkgondozókat képeznek. A végzősök így is járnak heti négy órában az üzemekbe, s ehhez a békési üzemek jó partnernek bizonyultak. — A gyerekek is nyugod- tabbak itt, s a pedagógusok, nevelők is lelkesebben dolgoznak. Nekem — állt meg egy pillanatra Tóth Nándorné — csak az hiányzik, hogy most nem tudok annyit együtt lenni a gyerekekkel. De — mosolyodott el —, azért ismerem mindegyiket név szerint. * * * Jegyzetfüzetemet lapozgatva, néhány nagyon fontos gondolatra bukkantam. Még találkozásunk elején mondta az intézmény igazgatónője. Köztudott, hogy a szülők nem kötelezhetők arra, hogy az általános iskolában a követelményekkel kínnal-ke- servvel küszködd gyereket a pedagógus javaslatára elvigyék az Állandó Áthelyező Bizottsághoz, amelynek joga van kisegítő iskolába utalni a gyerekeket. Jó néhány szülő, aki eddig nem hajlott a gyerek javát szolgáló áthelyezésre, mióta megépült az új iskola és nevelőotthon, maga jelentkezett, hogy szeretné beíratni a gyereket. „Ez a szép épület sok szülőnél — mondta Tóth Nándorné — végső és döntő érv volt.” B. Sajti Emese — Üljön az íróasztalhoz invitál vendéglátóm. — Ez ugyan a nagylányom szobája, de amíg ő Pesten tanul, én szoktam ide félrevonulni. — Ez hány éves? — mutatok az íróasztalon levő furcsaságok egyikére, egy alsó állkapocscsontra. — Megállapíthatatlan — válaszolja. — Az a kőbalta viszont neolitkori, az őrlőkő meg a bronzkorból való. Nem sok gondom van, hogy tápláljam a beszélgetés tüzét, Cs. Szabó István gyorsan és egyszerűen vezet be gyűjtőszenvedélye megszületésébe, megélésébe. — Édesapámtól örököltem ezt a szenvedélyt. Ö Gyomán volt állatorvos. Például a gyomai ragadványnevek kialakulását már ő is kutatta. Én viszont ezt módszeresen folytattam: kicéduláztam, s kiderült, hogy 1810 körül 49 Szabó nevű család élt Gyomán, de sok volt a Kovács, a Nagy és a Kruchio. Hogy meg tudják különböztetni őket egymástól, felvették az anyjuk, vagy a feleségük nevét. Egyik Szabó István nevű ősöm Csősz lányt vett feleségül, s innen nevünk előtt a Cs. Hogy a ragadványnevek miképp alakultak, arról órákig tudnék beszélni. A tárgyak gyűjtéséhez néhány véletlen adott közvetlen indíttatást Cs. Szabó Istvánnak. Amikor 1980-ban Békéscsabán, házuk előtt a Pásztor utcát építették, betegen feküdt otthon. Már korábban is felfigyelt néhány vakondtúrásból felszínre került cseréptöredékre. Figyelte az útépítők munkáját, s Színesedik a fehér folt arra gondolt, hátha az ő mélyre ásásuk több mindent napvilágra hoz. így is történt. — Csak sejtettem, miket küldök be a múzeumba. Egy hivatásos régész, Szabó János József — aki akkor még a Munkácsy Mihály Múzeumban dolgozott, s azóta Egerbe került — azonosította a talált tárgyakat: bronzkori, valamint szarmatakori cserépedények és kora Ar- pád-kori faluhely maradványait találtam. Szabó János József mutatott be dr. Ben- csik Jánosnak, a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatójának. Ö adta az ötletet, hogy járjam be a Körösök menti temetőket. Ugyanis 1974-ben megjelent Nagy Dezső A magyar fejfák és díszítményeik című könyve, s a szerző azt írta, Békés megye fehér folt a fejfák térképén. Elhatároztam, ezt a fehér foltot én kiszínezem. Azóta 15 község temetőit már feltérképezte, 12 még hátra van. Tervei szerint ezt a gyűjtést 1986-ig befejezi. Munkájában nincs egyedül. Ezek a kutatóutak tulajdonképpen családi kirándulások. Ha a házi munka engedi, felesége is vele tart. Gyakran ő fotózza a fejfákat. A fejfák adatait Cs. Szabó István rajzolja le mérnöki pontossággal, s ő másolja le a fejfákba vésett mintákat. Középiskolás fia, Miklós a sírverseket silabi- zálja ki. De jut munka a legkisebbnek, a harmadikos Csillának is. — Remek kirándulások ezek. Különösen az ad izgalmat — folytatja Cs. Szabó István —, ahogy az ember keresi és megtalálja a gazzal, bozóttal benőtt fejfákat. Bár néhol még ma is élő hagyomány a fejfaállítás. Füzesgyarmaton, Szeghalmon, Okányban ma sem ritka. Csak később cserélik le az akácfa fejfát műkőre. Szégyellik. Túl egyszerűnek, olcsónak tartják. Kár, felesleges ez a „műkőőrület”. Ma már a fejfák jeleit szinte senki sem érti, még ha használják is. Legfeljebb a férfi és a nő sírja közt tudnak különbséget tenni. Esetleg ismerik a társadalmi helyzet eltéréseiből adódó jeleket, vagy azt, hogy idősebb embernek fekete, fiatalnak kék színű fejfa jár. Pedig ez a jelrendszer egy szabályos ábécé, valaha ezt még az analfabéták is értették. Magam sem próbálom megfejteni a jeleket, a hipotézisek felállítása nem az én dolgom. Legfeljebb igyekszem végére járni, hogy a különböző formák merről jöttek, honnan származnak. S ami különösen érdekes: a néhol még megőrződött „közösségi eltemetésről” faggatni az embereket. Általában szívesen beszélgetnek erről. Szinte hihetetlen számomra, hogy Sárrétudvaron 95 ember ásott egy sírt. — No, nem egyszerre csinálják, hanem felváltva — magyarázza Cs. Szabó István. — Közben pálinkáznak, beszélgetnek az elhunytról, minél többen vannak a be- hantolásnál az úgynevezett lapátos emberek, annál nagyobb a megtiszteltetés. Cs. Szabó István 1981 óta rendszeresen részt vesz az országos néprajzi gyűjtőpályázaton. 1981-ben A temetés és a temetők című munkájával első díjat ért el. A néprajzi kutatásokra és azok feldolgozására csak hétvégeken és esténként van ideje, a Kecskeméti Állattenyésztő Vállalat békéscsabai állomásának laboratóriumában folytatott munkája mellett. De otthon ez nem feltűnő. Ez a tevékenység a család minden tagjába beleivódott. Az Archaeológiai Értesítő egyik számában a Késő bronzkori halomsíros kultúra időszakának battonyai leletei című cikket illusztrálta nagyobbik lányával, Judittal együtt. Judit, aki az Állami Nyomdában, Budapesten tanul, mikor a tavaszi szünetben itthon volt, idejét arra használta, hogy egy templom festett mennyezetét rajzolta. Miklós fia is egy pályázatra készül a mezőgyáni keresztnevek gyakoriságáról 1760 és 1830 között. Így élnek. Nem állíthatom követendő, egyetlen példának életmódjukat mások elé, de jó tudni, hogy ilyen is van. (ungár) Baloldalt: házaspár antropomorf fejfája Békésen az ibrányl temetőben; középen: csónak alakú fejfa ugyanonnan; jobboldalt: átmenet az előbbi két forma között Gyomáról Cs. Szabó Istvín fotói MOZI Kitörési kísérlet Ha most azt mondanám hogy jobb címet találtam k: Martin Ritt amerikai rendező filmjének, mint amive hirdetik (Kéjnő Kaliforniábc készül), akkor ezt az állításomat azzal is megvédhet- ném, hogy az én változaton' is ugyanúgy alliterál (betűi ismétel), mint amaz. Mi több ebben is, abban is a „k” betű a szókezdő, tehát hiba semmi. Hogy erre az egészre ennyi szót fecsérelek, azért van, mert valahogj nem illik a kitűnő, sőt: ragyogó kis színésznőhöz, Sally Fieldhez az, hogy „kéjnő”. Azért az irodalomból, filmekből, újságokból és televízióból van némi ismeretünk arról, hogy a „kéj nő” mi fán terem, de ez a kedves kis színésznő olyan bájjal és elragadó temperamentummal csinálja a szerepét, hogy „kéjnő” semmiképpen sem lehet (legalábbis az én szememben); az ilyesfajta alig felnőtt fruskákhoz sokkal jobban illik a hagyományosabb és közismertebb szó, ami (no, lám!) szintén megfelelő betűvel kezdődik, hogy alliterációs körünkbe szépen beilleszkedhessen. Ennyit erről. Martin Ritt filmjét meg kell nézni, és korántsem azért, amire a címe nyomán gondolhat a kíváncsi * mozilátogató. Szó sincs arról, hogy valamiféle szexfilmre invitálnák a nézőt, „sors"-film ez a javából, még akkor is a fajsúlyosabb fajtából, ha időnként Sally Field ellenállhatatlan humora hangos kacagásra ingerel. Szó ami szó, Mister Ritt nem óvakodik attól, hogy bemutassa azt a „másik" Amerikát, ahol az olyan kis esettek élnek, mint a filmbeli kis ká, és potyázó barátja, sorstársa, társa, a bukott ökölvívó és alkalmi tolvaj, a szimpatikus és tehetséges Tommy Lee Jones. Ök ketten az a „másik” Amerika, vagy inkább a „másiknak” szenvedő kisemmizettjei, örök vesztesei; élet-balkezesek, mindenki lábakapcái: Bizony, ne szépítsük: lábakapcái. És ebben a szörnyű állapotban, melyet csak egyfajta bolond hányavetiséggel lehet elviselni, úgy gondolja a kis ká és a bukott bokszoló, hogy megpróbálnak kitörni, feltörni, hogy megkísérlik összehozni álmaik világát, a tisztességes (a tiszta) életet, mert borzadva érzik, hogy az a „másik.” Amerika iszonyatos mélységekbe húzhatja le őket. Kitörnek? Rájuk süt egyszer végre a nap? Martin Ritt rendező nem beszél erről. Csak addig viszi a cselekményt, a két kis semmi- ember összekapcsolódását, amíg megérezzük: azok ott ketten már erősebbek, és hogy nevetnek, hogy egymásba kapaszkodnak, hogy együtt akarnak létezni: mindez már valami, már reménysugár a jövőből. Vagy a lehetséges jövőből. Aki megnézi, nem mondja majd erről a filmről, hogy felejthetetlent látott. Mi több: felejthető is, de Sally Field egy-egy mosolyát, beszédes szemeit és kamaszos- esetlen, utánozhatatlanul egyéni gesztusait jó darab ideig nem felejti, és akkor már azt sem, hogy Ilyen emberek is élnek, meg amolyanok is. Hogy nem minden emberre süt a nap, és hogy a kiszolgáltatottság (mindegy, miféle tartalma van) embertelenül elviselhetetlen. És hogy mennyien viselik. (sass e.)
