Békés Megyei Népújság, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-26 / 122. szám
NÉPÚJSÁG 1984. május 26., szombat Vaszilij Suksin: Bánat Nyáron olykor az üröm úgy illatozik, hogy szinte megrészegedik tőle az ember. Nem tudni miért, de különösen éjszakánként. Lágyan világit a hold ... Szívedben kínzó nyugtalanság... És az ilyen hatalmas, holdfényes, mákonyos éjszakákon szabad, merész és édes gondolataid támadnak. Sőt nem is gondolatok ezek, hanem valami más: inkább képzelődés, várakozás talán. Elrejtőzöl valahol a kertek alatt, a bojtorján között, és a szived szinte elakad valami megmagyarázhatatlan, titkos örömtől. Kár, hogy életünkben kevés ilyen éjszaka adatik. Egyre én egész életemben emlékezni fogok. Körülbelül tizenkét éves lehettem. Ültem a kertben, két karommal átöleltem a térdem, és olyan makacs elszántsággal néztem a holdat, hogy szinte már könnyeztem bele. Egyszer csak hallom: a közelemben valaki csendesen sirdogál. Körülnéztem, és megpillantottam az öreg Nyecsaj apót, a szomszédunkat. Jött-jött a kis vézna öregember, a hosszú orosz ingében, jött sírva, és közben érthetetlenül motyogott valamit. Nyecsaj apónak három napja halt meg a felesége, egy csendes, szótlan kis öregasszony. Kettesben éltek, gyermekeik kirepültek mór. Az öreg Nyecsajiha néni észrevétlenül élt, úgy is halt meg. Reggelre tudtuk meg: „Hát a Nyecsajiha... na nézd, a szegény ...” — mondogatták az emberek. Megásták a kis sírt, beléenged- ték Nyecsajiha nénit, ráhúzták a földet — és kész. Én már el is felejtettem, hogy nézett ki. Járkált az udvaron, hívogatta a tyúkjait: pí-pí-pí. Senkivel nem veszekedett, nem perlekedett a faluban. Volt — nincs. Elment. .. . Ezen a szép holvilágos éjszakán megtudtam én, milyen nehéz annak, aki egyedül maradt. Még akkor is, ha körülötte minden ilyen gyönyörű, ilyen meleg az anyaföld, és élni rajta — nem is olyan rossz. Elrejtőztem. Az öreg hosszú, térden alul érő inge vakítóan fehérlett a holdfényben. Lassan jött, bő ingujjával a szemét törölget- te. Jól láthattam őt. Tőlem nem messze ült le. — Semmi baj... mingyá’ lecsillapodok .. . azután csendesen elbeszélgetünk — mondta halkan az öreg, de a könnyei csak nem akartak elapadni. — Harmadik napja gyötrődök — nem tudom, hova legyek. Bármibe fogok, a kezem nem engedelmeskedik. Egy kissé megnyugodott. — Nagyon rossz így, Pa- raszkovja . . . mér’ nem mondtál utoljára valamit'.' Tán csak nem vittél magaddal valami sértést? Meg- mondtad vóna — mingyár’ könnyebb lenne. Mert így. törhetem a fejem most.. . Öh . . óó .., — Elhallgatott kis időre. — Hát, megmosdattunk, felöltöztettünk szépen, mint jó emberek között szokás. Szergej koma ácsolta a koporsód. Elsirattunk. Igaz, nem voltak túl sokan. A halotti torra édes rizskását főztünk, ahogy szokás. Szélről temettünk, Davidovna mellé. Jó száraz hely. Magamnak is itt néztem ki. Csak hát azt nem tudom, mihez kezdjek most így egyedül. Tán beszegezzem a házat, oszt elmenjek Petykához? Veszélyes lépés lenne: ő még csak hagyján, de az asszonya... te is ismered ... ha szóval nem is mondaná, de a torkán akadna a falat. Hát ez a baj!. Mit tanácsolsz? Hallgatás. Félni kezdtem. Azt hittem, rögtön megszólal Nyecsajiha néni is az ő kedves, türelmes hangján. — Csak találgatom — folytatta Nyecsaj apó —hol tudnék megragadni. Vagy jobb lenne, ha felkötném magam. Hanem ezen a tegnapi éjszakán elszendered- tem egy kicsit, hát látom: mintha jönnél az udvaron, tojást hoznál a szitában. Jobban megnézem, akkor látom csak, nem is tojások azok, hanem élő kiscsirkék, egészen kicsik még. Te meg mintha kezdted volna egyenként megeszegetni őket. Eszed, és még dicséred is .,. úristen, micsoda szörnyűség! Felébredtem .. . Téged is fel akartalak ébreszteni, elfelejtettem, hogy te már — nem vagy. Paraszkovjuska . . megmérgezted a lelkem!... — Nyecsaj apó megint elsírta magát. Hangosan. Én megborzongtam. — Furcsán felnyüszített, valahogy hosszan elnyújtva felnyögött , auu . eh ... eh ... eh .. . Elmentél? Hát arra nem gondoltál, hogy én hová legyek ezután? Legalább szóltál vóna: doktort hozathattam vóna a városból... van úgy, hogy meggyógyulnak az emberek ... Te meg egy szó, nem sok, annyit se mondtál, csak kinyújtóztál. Én is így szeretnék ... — Nyecsaj apó kifújta az orrát, letörölte a könnyeit, felsóhajtott. — Nehéz sorod van ott, Paraszkovjuska? Vágyódsz vissza ide? Álmomban látlak. Bár álmodnám gyakrabban csak rendeset... mert az ilyen csirkés álmokat. .. vigye el az ördög. De most... — Nyecsaj apó suttogóra fogta a hangját, felét nem hallottam. — Bűnös dolgot akartam már véghezvinni. . Miért ne? Megtörténik, hogy csak eltemetnek valakit, hallottam már ilyet. Eltemettek egy asszonyt Krajuskinó- ban ... nyögött... kiásták.,, Ezen a két éjszakán itt járkáltam és hallgatóztam — mintha csend lenne. . . Pedig úgy szerettem vóna... Azt mondják, van úgy, hogy csak rájön valami borzasztó álom az emberre... mindenki azt hiszi, meghalt, pedig nem halt meg, csak alszik ... Itt aztán elfogott engem a rettegés. Kúszni kezdtem, aztán usgyi! Ki a kertből! Beszaladtam a nagyapámhoz, elmondtam neki mindent. Nagyapám felöltözött, együtt indultunk a kertek alá. — Magával társalog, vagy mintha ővele beszélgetne? — kérdezett ki nagyapám. — övele. Megtanácskozza vele, hogy s mint legyen ezután . . . — Még meghibban a vén szamár. Még igazán kiássa. Nem részeg? — Nem, részegen énekelni szokott, meg istenről beszélni. — Ezt tudtam én. Nyecsaj apó, amikor a lépteinket meghallotta, elhallgatott. — Ki van itt? — kérdezte szigorúan a nagyapám. Nem jött válasz. — Ki van itt, azt kérdezem. — Mit akarsz? — Te vagy az, Nyecsaj? — De.. . Odamentünk. Nyecsaj apó ott ült törökülésben, alulról nézett ránk — nagyon elégedetlen volt. — Hát még ki vót itt? — Hun? — Itt. . . Hallottam, hogy valakivel beszélgettél. — Nem a te dógod. — Márpedig én mingyár’ fogok egy jókora botot, oszt úgy elzavarlak, hogy vissza se nézel, meg se állsz hazáig. Vénember létedre így elment az eszed . .. Nem szé- gyelled magad? — Beszélgetek véle. Nem zavarok senkit. — Kivel beszélgetsz?! Nincsen ő már, nincs kivel beszélgetned! Ha az ember meghótt — a fődben van! — ö is szól énhozzám, hallom — makacskodott Nyecsaj apó. — Mit zavartok minket? . . . Idejönnek, hallgatóznak .. . — Na, induljunk csak . .. Nagyapám könnyedén felállította a földről Nyecsaj apót. — Menjünk be hozzám, van egy üveg kisüstim, iszunk egyet, mingyár' könnyebb lesz . .. Nyecsaj apó nem ellenkezett. — Nehéz ez, komám.Nincs erőm. ö ment elöl, meg-megbot- lott, és minduntalan a szemét törölgette az inge ujjá- val. Én hátulról néztem ezt a bánattal lesújtott kis öregembert, és én is sírtam — hangtalanul, nehogy a nagyapám nyakon vágjon. Sajnáltam Nyecsaj apót. — Hót kinek könnyű? — nyugtatgatta a nagyapám. — Kinek könnyű a párját eltemetni? A szüleit, a gyerekeit? De ha mindnyájan melléjük feküdnénk bánatunkban, mi lenne akkor? Nekem hányszor kellett volna már odafeküdnöm? Tűrjél. Légy erős és tűrjél. — Sajnálom nagyon. — Persze, hogy sajnálod... ki mondja, hogy ne sajnáld. De itt -már nem segíthetsz. Csak emészted magad. így te se húzod sokáig. Tűrjél. — Néha azt képzelem ... megkérgesedett itt bennem minden ... semmi meg nem lágyítja. Már megpróbáltam: ittam. Nem segít. — Majd fog. Hát Petyka mér’ nem jött haza? Mer’ha messze lakik is . .. de ilyenkor . .. — Kiküldetésbe ment . Ö. de nehéz, komám ... Sose hittem vóna, hogy . . . — Mindig így vagyunk: az ember él , .. tán így is kell lennie .. aztán ha meghal, sajnáljuk. De hogy a bánat elvegye az eszünket — az is badarság. Ebben a percben megszűnt számomra a csendes, holdvilágos éjszaka, oda lettek a szabad, merész gondolatok, de még az a megmagyarázhatatlan, tiszta öröm is kihunyt bennem. Ennek a kis öregembernek a bánata — mely, úgy emlékszem: ugyanolyan keserű és átható volt, mint az üröm illata — elhomályosította ezt a gyönyörű világot. Nagyapám ott marasztalta Nyecsaj apót nálunk. Lefeküdtek a földre, báránybundával takaróztak be. — Elmondok neked egy történetet — kezdte halkan a nagyapám. — Te nem harcoltál, nem tudod, milyen volt a fronton. Ott, barátom . . . rosszabb dolgok is megestek ... így szól a törtérvet: szanitéc voltam, sebesülteket szállítottunk a hátországba. Egyszer is így megyünk. Kocsink, egy öreg Studebaker, zsúfolva. A sebesültek nyögnek, kérik, hogy lassabban . . . Pedig a sofőr, a velem egyidős Mikolaj Ig- rinyev anélkül is igyekszik egyenletesen haladni ... lassabban nemigen szabad, mert akkor lemaradunk. Na, megérkezünk egy útelágazáshoz, előttünk egy személygépkocsi. Egy tiszt int: állj!aszon- gya. Nekünk meg a legszigorúbban megparancsolták, hogy még ha maga a kétszarvú ördög állítana is meg, meg ne álljunk. Ez helyes is volt: hiszen mennyien maradtak még ott, akik szegények csak fekszenek és várnak. Bele kéne taposni a gázba, mert késlekedünk. Ügy is lett: nem álltunk meg. De a személyautó utolér bennünket, a tiszt keresztbe áll az úton — forgópisztollyal a kezében. Nincs mit tenni, megállunk. Kiderült, van velük egy súlyosan sebesült tiszt, de nekik más irányba kell menniük. Hát, azzal a tiszttel, aki a pisztollyal megálljt intett, nagy nehezen betuszkoltuk a sebesültet a kocsiba. Mikolaj a vezetőfülkében ült, vele is volt egy százados, egészen rossz állapotban, alig élt. Mikolaj egyik kezével őt tartotta, a másikkal a kormányt fogta. Hát, elhelyezkedtünk valahogy. De az, akit feltettünk, utolsó óráján volt, szegény. A feje egyadta vér, de egyre jobban rászáradt. Még akkor gondoltam: nem érünk vele oda. Fiatal legény volt, hadnagy, látszott, hogy most kezdett csak borotválkozni. A fejét a térdemre tettem, hogy tartsam egy kicsit, de kit lehetett volna ott!.... Megérkeztünk a katonakórházig, kezdtük leszedni a sebesülteket ... — A nagyapám megköszörülte a torkát, elhallgatott egy kicsit. Rágyújtott. — Mikolaj is segített... segített... leadtam neki a sebesült hadnagyot . . . úgy látszik, mondom, ez meghalt. Mikolaj meg ránézett, bele az arcába .. . Khhh... — Megint hallgatás. Sokáig hallgattak. — Tán a fia vót? — kérdezte halkan Nyecsaj apó. — Az. — Ó! Istenem! — Khm ... — a nagyapám az orrát szívta, vagy ötször, gyors egymásutánban. — Azután mi történt? — Eltemettük. A parancsnok egy hétre hazaengedte Mikolajt. Az el is ment. De a feleségének nem mondta meg, hogy a fiukat eltemették. A papírjait, meg a kitüntetéseit eldugta, letöltötte a hetet, azután visszajött. — Azán mér’ nem mondta meg? — Megmondani!. . így legalább maradt egy kis remény. Ha nincs hír, hát nincs hír, úgy pedig . . . oda a remény is. Nem tudta megmondani. Hányszor akarta, aszongya, de nem vót rá képes. — Istenem, istenem — sóhajtott fel újra Nyecsaj apó. — Ő legalább életben maradt? — Mikola? Nem tudom, szétválasztott aztán a sors bennünket . . . Hát ez volt az a történet. A fiát! Könnyű azt mondani. De olyan fiatalon! A két öreg elhallgatott. Az ablakon át rendületlen nyugalommal és ünnepélyességgel áradt be a holdfény. Hogy ragyog a hold!... Öröm vagy bánat ér bennünket — a hold ragyog ... ragyog! Somi Éva fordítása Arcok közelről Jelinek Lajos Egy bölcs tudós írta hajdanán, hogy inkább sose készüljön róla szobor, s hiányolják ezt az emberek, mintsem hogy portréja előtt értetlenül álljanak, mondván: ki ez az alak. Ha a Művészeti Alap-tagság önmagában értékmérő, akkor a fenti történet példájára joggal kérdezhetjük, hogy Jelinek Lajos miért nem alaptag? — A kérelmem bent van, talán eddigi munkásságommal már tettem valamit az asztalra, a többi nem az én dolgom — mondja Jelinek Lajos. — Tizennyolc önálló tárlatom volt, a csoportos kiállításokat össze se tudnám számolni. Legutóbb Takács Győzővel közösen állítottunk ki Budapesten a Marcibányi téren. Országos grafikai pályázatokon vettem részt, díjazott plakátjaim elkerültek a világ számos városába, így Moszkvába és Brüsszelbe is Anatole France Nyársforgató Jakab című művéhez készült illusztrációimból minikönyv jelent meg, amely könyvritkaság lett Amit amatőr alkotóként el lehetett érni, úgy érzem, elértem. Az alaptagságnak is azért örülnék, mert eljuthatnék általa olyan pályázatokra, kiállításokra, ahol, úgy érzem, meg- állnám a helyem. — Műveiről könnyen rá lehet ismerni alkotójukra örül ennek? — Természetesen. Hiszen valamennyi munkám az egyéni gondolatvilágom hordozza, s ezeket a magam különös módján igyekszem ábrázolni. A vonalas grafikát szeretem a legjobban, mert ez a legnehezebb. Itt nem lehet tévedni. Biztos kéz, kiforrott mondanivaló kell hozzá. Ha az ember művészi szinten kíván alkotni, akkor szükséges egy alaptehetség, rajzkészség, amelynek mesterségbeli titkai elleshetők, gyakorolhatók. Például a másolók és képhamisítók óriási kézügyességgel rendelkeznek, mégsem művészek, önálló gondolatokat, érzelmeket kell kifejezni úgy, hogy mások érzelemvilágára is hatással legyünk. Nem muszáj, hogy a néző azonosuljon az alkotó véleményével, sokkal jobb, ha a befogadó közönséget sikerül megbolygatni, új vélemények kimondására késztetni. — Mit szeretne elmondani rajzaival? — Hiszek a szépség diadalában, de féltem is a természetet a pusztulástól. Az utóbbi időben különösen izgatnak a körülöttünk levő tovarepülő, ellibbenő életek. A pillangók, darazsak, létért küzdő rovarok, amelyek sorsában emberi vágyakat, reményeket, riadalmakat próbálok kifejezni. Olyan realistának érzem magam, aki a saját eszközeimmel átírom a körülöttem levő valóságot. Néha humorral, felerősítve a világ groteszk vonásait. Karikatúrákat rajzoltam, amelyek éveken át különböző újságokban jelentek meg. Korábban népi táncos is voltam, majd novellák, riportok írásába fogtam. Feszül bennem valami közlési vágy, s ha ezt kiélhetem, nyugodtan telnek napjaim. Olyankor úgy érzem, a mindennapi munkámon túl is teszek valami hasznosat, értelmeset. Varsa Zoltán: iA szomorúság mondatai Szajha-emlékek. S harminchárom szigorú cella. Az ifjúságom körülkerítve. MENTHETETLEN! Múltam kószál a tenyeremben. Fehér komondor o szívem. Fém-tányért — holdat nyalogat. Nyelve kivérzik, láncán feszül, rozsdásodik az alkonyat. Akadt olyan, ki szeretett.. . Végül 5 is csak ottveszett, játszik mosolygó tetemet, ki szeretett. (Ki szeretett?) Hetykén-kopottan, cifra lángon lobogtam-égtem. Nyűtt kabátom alatt csak üszkös napkorong, 8 arcom: bezúzott ablakon fölvirrad véres homlokom. Hamlet dühöng. És átkozódik .. . Elpattant pohár: Ophélia! Tengerszemében lány-szilánkok, hervadt csokrok, mocskos virágok s halált ígérő harmónia. Mozdíthatatlan nappal-ajtók, bedeszkázott éj-ablakok. Átmetszett ívű tekintetek tapogatják a századot. Eltorlaszolt időben retteg fajom, s rémülten fosztogat. Idült remény, lappangó ünnep . . . Lampiont gyújtok. Arcomat. Kormos Sándor: Örökség feltorlódik a múlt súlyos az örökség megoldhatatlanul bogosra kötötték kinek van még kedve ereje lobogni mával perlekedve bogokat bogozni?! Jelinek Lajos: Aspektus Andódy Tibor
