Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

NÉPÚJSÁG

1984. április 4-, szerda

o

Bckésszentandráson, a duzzasztó melletti hajózsilip rekonstrukciója és karbantartása is el készült

Békéscsabán átadták a forgalomnak a 44-es és 47-es főút közös átvezető szakaszát, melynek része a Szarvasi úti felüljáró

Mezőkovácsházán az ÁFÉSZ új paplanüzemében pehelypaplanok gyártását kezdték meg

*

I

Békéscsabán a Számítástechnikai és Ügyviteli Vállalatnál korszerű számítástechnikai laboratórium kezdte meg működését (Fotó: Fazekas László—Veress Erzsi)

A magunk útján

Mintha rajzlapon lépdeltek volna: mértani pontosság, egyenesek, síkok, görbületek. Valaha ilyet csak tervezőasztalon álmodtak. Hatalmas táblák, nyílegyenes belvízelvezető csatornák, széles utak.

— Ez lenne a mi földünk? — kérdezte döbbenten a nyolcvan felé járó paraszt- ember. — Hát ez?! — kérdését hosszú csend követte. Gondolataiban az elmúlt évtizedek eseményei peregtek. Azután nagy sokára újra megszólalt, hangjába büszkeség vegyült.

— Ez a mi földünk!

Lám, milyenné lett a feketeéri tsz-alapítók földje. Az átfogó talajjavítás, vízrendezés után nem ismernek rá az egykori tulajdonosok . . .

* * *

„Gőzeke szántott a sar- kadi határban, a Magyar Föld Részvénytársaság földjén 1944. október 6-án. Éppen jó hangulatában volt ez a fekete föld, könnyen bevette az ekét, nem porzott, nem ragadt; haladt a munka. Ennek különösen örült Sajti Ferenc és Szegedi János, a két gépkezelő. Egyszerre azonban távoli ágyúzás, majd közeledő fegyverropogás hallatszott. És a dűlő végén feltűntek a vöröscsillagos tankok, nyomukban a pufajkás harcosok. A gőzeke megállt. Az előrenyomuló egység azonban ezen a határrészen semmi ellenállásba nem ütközött, a tankok elcsörömpöltek, a katonák elgyalogoltak a gőzeke mellett. Senki nem szólt semmit, és az egész jelenet nem tartott tovább egy negyed óránál.

Amikor megint kettesben maradtak, azt kérdezte Sajti Ferenc Szegedi Jánostól:

— No, János, most mit csináljunk?

— Azt mondom én Ferenc, szántsunk tovább, de most már magunknak.. .

így, vagy úgy, csöndesebben, vagy véresebben ezerszer ismétlődött ez a képsor azokban a vészesen gyönyörű napokban. Ezerszer hangzott el a kérdés, és rá a válasz: szántsunk tovább magunknak. A további napokban azonban ezer helyen merült föl a következő: hogyan?

Sarkadon erre, a kérdésre akkor még országosan páratlan választ adtak. Ma már általános ez is, de az időben hallatlan merészség volt a szó: közösen.” (Idézet a Negyedszázada .együtt című országos kiadványból.)

Boros Gergely, B. Erdős Sándor, Bondár Gábor, Ku- bik István... és azután még hatvankét név; az egykori tsz-alapítók. Közülük ma már csak négyen élnek. Mu- rok Lászióné, Szegedi János, Pribék Albert Sarkadon lakik ma is, özvegy Szabó Im- réné pedig Keszthelyen, vagy talán Budapesten? .. . pontosan nem tudja senki.

A feketeéri szövetkezet szervezése elválaszthatatlanul összefonódott Boros Gergely nevével. Idézetek az előbbi műből:

„Azon az október 6-án még Dobozon lapult a harminckét éves gazdasági cseléd, szökött katona, nyilvántartott baloldali, csendőrfelügyelet alatt álló Boros Gergely. Várta a felszabadulást, a leventékkel együtt, akiket ő beszélt rá, hogy ne menjenek tovább nyugat felé. A tankok azonban oda is elérkeztek ... és a harcok váltakozó kavargásában Boros Gergely 10-én jutott be Sarkadra, ahol nyomban meg is alapították a Kommunista Pártot. Innen pártmegbízottként egyenesen a feketeéri kerületbe ment. Ott volt 17 évig gazdasági cseléd, sorsa mint a többieké. De látóköre szélesebb, és ezt cselédtársai mindig elismerték, valóságos vezetőjüknek tekintették. Ott azt mondta: Vessünk, emberek, azután majd egyezkedünk.”

Szegedi János így emlékezik rá:

— Valamennyiünk közül ő volt a legszegényebb, de a legbátrabb is, aki mindig tudta, mit kell tenni.

Boros Gergelytől származnak a következő mondatok is:

„Emberek, a földet feloszthatjuk, de a gazdálkodást egyénileg nem tudjuk elkezdeni. A gőzekét nem lehet darabokra szaggatni. Nagyüzemi felszerelésünk viszont van. Maradjunk meg együtt, alakítsunk szövetkezetét.”

* * *

Megvárták még az 1945-ös márciusi földreformtörvényt.

„Amikor a földmérő bizottság parcellázni kezdte a földet, 53 volt cseléd bejelentette; a nekik juttatott földet egy tagban kérik.”

Azután néhány héttel később: „1945. április 23-án a teleki mezőgazdasági iskolában összegyűltek a szervezők, és a belépési íveket előzetesen aláírt hatvanhat dolgozó paraszttal az országban elsőként megalakították a Sarkadi Földmunkás Szövetkezet Őstermelő csoportját 276 holdon.” (Olvashatjuk a Tanulmányok Sarkad múltjáról című könyvből.)

A döntés belső bizonytalansággal, vívódással, családi bonyodalmakkal volt terhes. Erről tanúskodnak Műtök Lászlóné szavai is.

— Sokáig nem tudtam elképzelni, mit tegyek. Csak amikor közölték, a cselédlakásokat azok kapják, akik belépnek a közösbe, szántam rá magam a lépésre. A férjem 1945 októberében jött haza a fogságból. Amikor elmondtam, mit tettem, perpatvar támadt. közöttünk; hogy én újra cselédet csináltam belőle. Később azután ő is megnyugodott.

* * *

Nehéz évek következtek. Hol támogatták, hol akadályokat gördítettek a szövetkezet útjába. Ez tűnik ki a Negyedszázada együtt kiadványból is:

„A budapesti fogaskerékgyár munkásai kijavítottak egy öreg traktort, és felajánlották annak a parasztközösségnek, amely Magyar- országon először alakít termelő típusú mezőgazdasági szövetkezetét. Ez a gép ünnepélyes formák között Feketeérre került. Ez lett az első saját traktorunk.”

Szegedi János is ott volt a traktor ünnepélyes átadásánál:

— Amikor hazajöttünk, kitaláltam, kössünk a traktor után lóvontatású vetőgépet. Hát, ezután már így vetettünk.

De a szövetkezet puszta léte is nagy vihart kavart az ellenzéki pártok körében. Sőt. A kommunista párt is ingadozott még e kérdésben.

így szól erről a feketeériek krónikája:

„Az ellenzéki pártok ad- dig-addig ágáltak Pesten a feketeéri kolhoz ellen, míg Rákosi Mátyás levelet írt a Bihar megyei pártbizottságnak. Ebben azt kérte, hogy mielőbb oszlassák fel a feketeéri szövetkezetét, ezt azzal indokolta, hogy annyira előreszaladtak a sarkadiak a majdani nyilvánvaló fejlődés útján, hogy beláthatatlan következményeket, politikai bonyodalmakat okozhatnak a kialakulóban levő koalíció körül.”

A feketeériek mit sem tudtak e rendelkezésről. Az egykori cselédekben ez idő tájt még a gondolata sem merült fel annak, hogy kü- lön-külön folytassák a gazdálkodást.

* * *

Ám a szövetkezet létéről később is tudtak az ország vezetői. Erről tanúskodik Tildy Zoltán akkori miniszterelnök, 1947 novemberi, majd a parasztpárti képviselők, földművelésügyi szakértők, akadémiai tanárok, írók látogatásai.

Sőt 1949-ben Rákosi Mátyás is megfordult a szövetkezetben, s ebből a feketeériek a mozgalom támogatását érezték ki. Ugyanakkor az elhangzó mondatok egyi- ke-másika vitatható volt.

— Amikor azt hallottuk: „Meg kell kopasztani a verebeket, hogy el ne szánjanak” — bizony zúgolódás támadt. Erre a mondatra egyébként mindmáig tisztán emlékszik Murok Lászlóné. Egyelőre azonban túlsúlyban maradtak a kedvező jelenségek.

„A párt vezetőinek látogatása után a feketeériek bekötő utat és anyagi támogatást kaptak állatférőhelyek kialakításához, ezenkívül 100 hizlalni való marhát, 20 tehenet és 20 tenyész- kocát is. Mindezek birtokában tértek át Lenin néven 1949. december 23-án a jelenlegi fejlett típusú és jól bevált szövetkezeti gazdálkodási formára... A Lenin Tsz példájára pedig egymás után alakultak Sarkadon a termelőszövetkezetek.”

* * *

Az idősebbek ma is szívesen emlékeznek az 1950-es évre. Ekkor a tehenészek jóvoltából tovább nőtt a Lenin Tsz hírneve.

— Mintaszövetkezet címet nyert akkor a szövetkezet, a munkaegységérték 50 forintra kerekedett. Ez a kis szoba itt ni, teli volt búzával — mutatja az egykori tehenész, Pribék Albert.

Az 1951—52—53-as, majd az 1956-os esztendőket azonban már legszívesebben kitörölnék emlékezetükből az alapító tagok. Ezt érzékelteti az előbb idézett mű is:

„A tartalékalap-képzés még akkor nem vált szokássá. Ellenben növekedett a község határában az elhagyott, vagy az államnak felajánlott tartalék földterület.. . Gyenge minőségük miatt ezek a földek nem termettek annyit, mint amennyi a beszoígáltatási kötelezettség volt. ..

A beszoígáltatási kötelezettségtől való menekülés is hajtotta az embereket a Lenin Tsz-be. A gyors növekedés megbosszulta magát. Az újonnan bevitt, többnyire gyenge minőségű, elhanyagolt földek alaposan lecsökkentették a termésátlagot... Szégyenszemre a borsót is meg a gabonát is jórészt katonák aratták le. Még nagyobb szégyen volt az, hogy a kapásnövényeket felverte a gyom, az acattenger.”

Később, 1954-ben majd az ellenforradalom után újra eredményesen gazdálkodtak a feketeériek. . . Majd a hetvenes évek megtorpanása után az utóbbi években újra a fellendülés jelei mutatkoztak.

* * *

Nem csoda, ha a hat-hét- nyolc évtizedet élt alapítók emlékezete megkopott. Segítenek a fennmaradt krónikák. Valamire azonban tisztán emlékeznek: sohasem

akartak mást.

Szegedi János a legidősebb a ma élő alapítók közül, 81 éves. öt gyereket nevelt fel. Hat évig olyan gazdászféle volt a szövetkezetben, majd: „Később jöttek a tanultak és mi szép lassan lemaradtunk” — mondja. 1962-től rokkantsági nyugdíjas. A szíve nem bírta a megpróbáltatásokat.

Murok Lászlóné tavaly temette el a férjét, aki 1953-tól volt munkaképtelen. Három gyerek megélhetéséről kellett az asszonynak gondoskodnia. Tejátvevőként dolgozott a szövetkezetben.

Pribék Albert és felesége Sarkadon a Gyulai úton lakik, abban az egyszoba-kony- hás lakásban, amelyet a tsz- alapítók építhettek 1950-ben kedvező feltételekkel. Innen bocsátották útjára a négy gyereket. A 71 éves ember 1966-tól rokkantsági nyugdíjas.

A rokkantság a sors kegyetlen válasza volt azoknak, akik sokszor erőn félül próbáltak helytállni, nemegyszer az egészségük a második, harmadik helyre szorult. Nem panaszkodnak, de azért még most is megmelengeti a szívüket, ha jó híreket hallanak a Lenin Tsz- ből. S amikor kint járnak a meliorációval felújított földeken, csak ennyit mondanak, kicsit talán önmaguknak is:

— Vigyázzatok, a gaz még egyszer ne vegye el a termést !

Kepenyes János