Békés Megyei Népújság, 1984. április (39. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

1984, április 4., szerda

NÉPÚJSÁG

Elet a lakótelepen

Az elmúlt két évtizedben megnőtt a lakótelepi lakások száma megyénkben. Jelenleg több tízezren élnek lakótelepen. A földszintes házakból, más életformából ide költözőknek meg kell „tanulni” itt élniük. Az egy-egy épületbe különböző helyekről oda költözők kezdetben idegenek egymás számára, később azután az emberi kapcsolatok valamilyen formája kialakul közöttük. Hogyan látják saját helyzetüket, környezetüket, emberi kapcsolataikat? Ezeknek a kérdéseknek a nyomába szegődtünk megyénk két városában, Békéscsabán és Orosházán.

♦

A megyeszékhely Kulich ©yula-lakótelepén sétálgató, harminc év körüli nőt szólítok meg.

— Arra kíváncsi, hogyan élünk? — tűnődik el V. B.- né, majd így folytatja: A mi lépcsőházunkban kíváncsi emberek élnek. Ahogy megyek fel a lépcsőn, gyakran hallom, hogy sorra nyílnak ki utánam az ajtók. Persze, tudja, engem ez egyáltalán nem zavar, sőt szórakoztat.

— Tudja-e, hogy ki a tanács- tagúk és a lakóbizottsági elnök?

— Nem tudom, hogy ki itt a tanácstag. Lakógyűlés volt egy néhányszor. Ha az időnk engedte, el is mentünk. Ügy vélem, hogy itt kialakulnak a két-háromcsaládos kisebb közösségek. A többiekkel csak köszönő viszonyban vannak az emberek, még a nevüket sem mindig tudják.

— Milyennek tartja a lakótelep tisztaságát?

— Valahogy úgy veszem észre, az utóbbi időben valamit javult a helyzet. De

hiába nevelem a gyerekemet tisztaságra, rendszeretetre, ha a felnőttek rossz példával járnak elöl — tárja szét a kezét.

Békéscsaba legnagyobb lakótelepe a Lencsési úti.

— A közvetlen szomszédokat ismerem. Tudja, a gyerekek még inkább kötődnek egymáshoz, mint mi — kezdi a beszélgetést az alacsony, barna hajú S. J.-né. A lakóbizottság működik, de sajnos ritkán jönnek össze az emberek. Be kell vallanom — lehet, hogy ez szégyen —, de én nem ismerem a tanácstagunkat sem. Amikor nagytakarítást szervezünk, akkor jobban együtt van a társaság. Na, de erre évente csak egyszer kerül sor. Pedig úgy érzem, jó lenne, ha több időnk maradna egymásra. A lakótelepen egyébként csak futó kapcsolatok alakulnak ki, a baráti társasága szinte mindenkinek a munkahelyen van — fejezi be.

A Haán Lajos téren egy fiatalember tesz-vesz a kocsija körül. Amikor elmondom jövetelem célját, összeráncolja homlokát, gondolkozik. Végül mégis kötélnek áll S. B.

— Nemrégen lakunk itt. Arra, hogy lakógyűlés lett volna az utóbbi egy évben, nem emlékszem. Ami a tisztaságot illeti... Vannak gondok. Nézze, a felnőttek kényelmesek. A négy-ötéves gyerekkel küldik le a szemetet, aki nem éri el a kukát, így aztán gyakran a szemét fele a tároló mellé kerül. Jön a szél ... A lépcsőházban lakók nevét nem tudom. Nem is érdekel. Ahhoz, hogy otthonosabb legyen a kör- nyezét, egy ilyen telepen ki kell alakítani a parkokat, játszótereket. De tudja, itt

Sass Ervin:

A tegnapok mezsgyéiről

hozom a megmaradt szavakat

énekek virágmezejét

fák mögül a barokk tornyot

temetetlen lövészárkokból

hozom a csonttá változott jajkiáltást

a rozsdás bajonetteket

rézpénzeket a seholsincs zsebekből

a tegnapok mezsgyéiről hozom a csődület rettenetét a félelmek vaskerítéseit a leeresztett sorompókat apáink búcsúzásait a távoli folyók halálvölgyét anyáink egyetlen mozdulatát a világ egyismeretlenes egyenletét

a tegnapok mezsgyéiről hozom talán még rájuk ismerünk és megfejtjük azokat

Mezei András:

Mintha hívásra

Mintha az erdőn minden ág éjszaka szárnyat bontana, gyökerestől szakadna ki erős talajából a fa,

mintha hívásra törne föl önmagából a jegenye, úgy hallani a zúgását, ahogy a lélek száll vele:

mintha hazám, mintha hazád szállna veled, szállna velem. Felismert édes szabadság lélegzete: lélegzetem.

nyaranta mindig gaztenger alakul ki.

— Társadalmi munka .. .

— A faültetésnél a tanácstagunk megmozgatja az itt élők nagy részét. Persze tudomásul kellene venni, nem lehet mindent társadalmi munkában megcsinálni. Még most sem fejezték be itt az útépítést. Gondot jelent, hogy különösen ilyenkor tavasszal, elszaporodnak a kóbor kutyák. Éjjelente olyan „koncertet” csapnak, hogy nem lehet aludni.

— Közösségi rendezvények?

— Itt nálunk nincsenek ilyenek. De hallottam, hogy egy másik épület lakói rendszeresen összejönnek szalonnasütésre, és egyéb szabadidős programokat is szervez- nek. Csak, tudja, ma még ritka az ilyen eset — mondja búcsúzóul.

Irány Orosháza. Gyopár utca. Hétköznap délután. K. S. középkorú férfi, több mint tíz éve lakik itt. így vélekedik:

— Nem látom olyan sötétnek a képet, mint mások. Mi itt, ezekben az OTP-s lakásokban mint tulajdonostársak élünk. Ezért jobban magunkénak érezzük, mint az újonnan ideköltözők. Régen közösen mi parkosítottunk, füvesítettünk, és fát ültettünk ezen a területen. Ezért arra neveljük a gyerekeinket, hogy mindezt megbecsüljék. A lakóbizottság nem nagyon működik. A tanácstagi beszámolón kevesen voltak.

(Jgy látom egyébként, hogy a vészhelyzetek jobban ösz- szehozák az embereket. Például. ha vízhiány van, mindenki nyugodtan kivárja a sorát a csapnál, és szépen elbeszélgetnek. A lakók nagyobb része tegeződik, kötetlen a viszony. Két-hárqm családdal baráti kapcsolatot alakítottunk ki. Meggyőződésem, a' lakótelepi ember nem „rosszabb”, mint a kertes házban élő — fejezi be K. S.

A Birkás Imre lakótelepen két nyugdíjassal, G. Gy-né- val és K. V.-néval beszélgetünk.

— Csöndes lépcsőház a miénk. Zömmel hozzánk hasonló koúak élnek itt. Lakógyűlés ritkán van, de a bizalmi havonta felkeres minden családot. Nekünk, időseknek nagyon jó lenne, ha itt az épületek mögött padokat helyeznének el — mondja G. Gy.-né.

— Én úgy vélem, éppen oda ültették a fákat, cserjéket, ahova nem kellett volna. Nézze meg, ezeken a keskeny közlekedő utakon még a meglévő kilátást is elfogják a bokrok. Sok a kisgyerek. Itt játszanak. Mindig félek, hogy egyszer baleset történhet — sóhajt egyet K. V.-né.

— Mi az elmúlt 15 év alatt megszerettünk ezen a helyen. Közel van a városközpont, az üzletek. Néhány családdal meghitt baráti kapcsolatot tudtunk kialakítani — fejezi be a beszélgetést G. Gy.-né.

♦

A fentiekben két városunk lakótelepein élők mondtak véleményt, valószínű a többiek is hasonlóképpen vélekedtek volna. Ügy . érzem, amikor napjaink rohanó világában végezzük megszokott tevékenységünket, gondoljunk arra is, hogy a közvetlen környezetünkben élők igénylik az emberi szót, még ha csak néhány mondatot is. A hétköznapokon és ünnepeken egyaránt.

Verasztó Lajos

Irodalom és irodalmi közélet

Az utóbbi hónapok művészetének látszólagos csendjét jó néhány zajos irodalomközéleti, illetve irodalmi köntösű ideológiai-politikai vita verte fel. Meglehetősen sok szó esett vidéken és a fővárosban egynémely folyóirat arculatának eltorzulásáról (például Mozgó Világ), az írószövetségi belső életről, az új adórendelet hatásáról, vagy a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos írástudói felelősség értelmezéséről.

Aligha minősíthetők ezek a fontos kérdéseket feszegető eszmecserék álvitáknak. Némelyik közülük azonban mégiscsak könnyen megtévesztheti (s talán meg is tévesztette) az irodalom iránt fogékony olvasókat, érdeklődőket. Sőt: mintha dezorientálta volna magát az irodalmi életet is, mintha több ponton reális veszéllyé tette volna a felelősségáthárító pótcselekvés fantomjait. Ha nem is mondja ki ilyen keményen, de tudom, hasonlóképpen érzékeli és minősíti e helyzetet az alkotók és kritikusok nagyobbik része is. Azok mindenképpen, akik a valódi, közérzetrontó ellentmondások és gondok ellenére, az irodalompolitikai gyakorlat számos elemével való jogos elégedetlenség mellett is elutasítják az olykor tapasztalható sérelmi demagógiát: elsősorban alkotni és hatni akarnak, méghozzá esztétikai erejű műveikkel. Mert ebben látják az irodalom sokat emlegetett — és soha el nem évülő — progresszív társadalmi és nemzeti küldetése teljesítésének elsődleges és reális lehetőségét. S mert: az író mint értelmiségi állampolgár sajátos és felelős társadalompolitikai, közéleti illetékességét nem tudják — s nem is akarják — elválasztani a művészi értékek hitelétől, valódi társadalmi „működésétől”.

Hogy ez a felismerés azért áthatja — s talán a korábbinál szélesebb körben kezdi áthatni — a^ irodalmi élet fórumait, arra több példát idézhetnék. Számot lehetne adni több konstruktív irodalomközéleti kezdeményezésről, illetve a mai társadalmi-közéleti vitákban való jó szellemű írói részvételről, örvendetes, hogy az irodalmi nyilvánosság vitafórumain végre újra eszmecserék témája kezd lenni az, ami mindig is magától értetődő közös ügyünk kellene hogy legyen, Társadalmunk és irodalmunk egymásba fonódó kérdéseinek két legfontosabbikára gondolok: a mai irodalom értékrendje, valóságismerete,

művészi-eszmei arculata az egyik alapkérdés; az irodalom és a közönség viszonya a másik vitatéma.

Ami az utóbbit illeti: számos érdekes, izgalmas művelődésszociológiai tanulmány és vitairat mellett a Hazafias Népfront Olvasó Népért Mozgalmának 1983 végén megrendezett országos konferenciájára hivatkozha- tom, illetve arra a szenvedélyre, amely könyvtárosok és írók, pedagógusok és tömegszervezeti tisztségviselők, népművelők és könyvterjesztők százait mozgósítja a hivatali munkát messze meghaladó, áldozatvállaló cselekvésre. Amelynek tétje: jrazánk

műveltségi színvonalának emelése, a különböző társadalmi rétegek kulturális-olvasási esélykülönbségeinek csökkentése, az irodalom „teljes embert” formáló szerepének szélesebb körű érvényesítése. A mai magyar irodalom folyamatairól, értékeiről, eszmei-művészi tendenciáiról szóló írások közül pedig mindenekelőtt a Kortárs, a Kritika, a debreceni Alföld, az Élet és Irodalom, a Népszabadság, a Társadalmi Szemle és az Üj Tükör növekvő számú tanulmányát, vitacikkét, interjúját, publicisztikáját említeném.

Persze van ezekben az írásokban, megnyilatkozásokban olykor téves, egyoldalú vélekedés, sőt a vállalt témából kibeszélő „odamondogatás” is. Egészében azonban mégis azért örülhet nekik szakember és érdeklődő olvasó, mert ezek a viták végre az irodalom alapvető szerepéből fakadnak, s arra kérdeznek rá; a művekben — jól, rosszul — formát öltő emberi, társadalmi mondanivaló érvényességét faggatják. Miközben — igen helyesen — elhárítják a „suszter, maradj a kaptafánál!”, az elefántcsonttoronyba való visszavonulás, illetve az odatanácsolás érveit.

Minden látszat ellenére nem belterjes szakmai ügy, hogy például válságban van-e líránk vagy sem, hogy mi az érvénye s értelme a közösségi szenvedélynek, a szocialista eszmeiségnek és az egyetemes humánumnak a mai anyanyelvi költészetben. Hogy mennyire elevenen társadalmi, közérzeti, sőt tömeglélektani jelenség a líra „belső” állapota, azt a hatvanas évtized nagy országos verskultusza is bizonyítja.

Van jócskán nemcsak értékváltás, értéká’talakulás, de értékrendzavar is irodalmunkban. Helyenként erős a színvonalhullámzás; tapasztalhatunk

olykor aszinkront, lépéshátrányt is a jó társadalmi folyamatokhoz, illetve az irodalom iránti igényekhez képest. Máskor dezorientáltság, önismétlő középszerűség vagy éppen mo- dernkedő és individualista eszmények „morális” hangulatkeltése terheli művészetünket. S ez annál zavaróbb, mivel nem csökkenő (ellenkezőleg: helyenként még szélesedő) bázisa van a nem-olvasásnak, vagy ami csak alig jobb, az álirodalomnak, a giccs- nek, a rossz konzumkultúrának. Mindemellett joggal vitathatók a közeli vagy távoli történelem, a mai életmód és a társadalmi periféria, a „belső én” félresikerült, egyoldalú, eszmeileg és művészileg tehát egyaránt sérült feldolgozásai az úgynevezett igényes irodalomban is.

Ugyanakkor — e negatív jelenségek mellett — merjünk a nyilvánosság előtt is jobban örülni ugyanezen élmények és témák érett, modernségükben is realista megfogalmazásainak, az emberiség, a béke, a szocialista eszmények, a nemzet sorsa iránti humanista felelősségvállalás művészileg hiteles példáinak. Az irodalmi közélet rossz hangulataival és a torz orientációkkal, illetve a társadalmunkban helyenként tapasztalható konzervatív vélekedésekkel, a technokrata és ökonomista szemlélet, az irodalom-, sőt értelmiségellenes demagógia tüneteivel szemben egyaránt önérzetesen képviselhető irodalmunk valódi progresszív értékrendje.

Mivel — úgy érzem — irodalmunk jobb, mint amit irodalmi közéletünk felszíne mutat, ez utóbbinak olyan — közös felelősségvállalásban testet öltő — továbbfejlesztésén kellene munkálkodnunk, hogy vezetőként (s ne fél-, illetve félrevezetőként, szigetelőként) „működjön” az alkotások és a közönség között.

Ha a mai magyar irodalom, jobb érdekdifferenciálás révén is, meggyőzőbben tudja fölmutatni az új társadalom építésének immár négy évtizedes történelmi korszakára valló saját és sokszínű értékeit; s ha az irodalmi közélet eszmei, politikai és szervezeti vonatkozásban is javítani tudja az alkotás és a közérdekűvé válás, a progresszív életminták, a kritikus valóságismeret és a szocialista értékeszmények sugárzásának feltételeit —, nos akkor valóban erősödhetne e „kitüntetett” művészeti águnk több évszázados megharcolt nemzeti tekintélye, illetve a társadalomban, a kultúrában betöltött s betöltendő, „semmi mással nem pótolható” szerepe.

Agárdi Péter

\