Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
NÉPÚJSÁG 1984. február 18„ szombat Varga Imre: A tanyára nincs retúr Mint szokott, özvegy Gyú- riné most is hatkor serkent. Valamennyi ideig felült, odacsoszogott az ablakhoz, kémlelte az időjárást, aztán teát tett fel a gázrezsóra, magának és leányának. Zsoltnak pedig tejet. A konyhában mosdott, a csap alatt. Nem szeretett reggel bemenni a fürdőszobába, lá- nyáék meghallják a víz zu- bogását a túlsó szobában, reggel pedig valóságos istenlustái, nem, nem, inkább a konyhában mosdik, macskamód. Majd este. Mindjárt köznapi, fakult áncugot vett fel, s mire elkészült, a reggeli is. Megivott gyorsan egy csésze teát üres kenyérrel, aztán bekopogott a fiatalokhoz. „Akkor hát megyek, fiam. kapálni” mondta, és mint aki menekedik, ki lábujjhegyezett. Amint kikerült az utcára, egyszerre minden visszaváltozott megszokottá. A kapun belül náluk másik világ van. Ez a ház egy háromszáz holdas, városlakó ügyvédé volt, s egy ilyen, évtizedeket tanyán töltött parasztasszoriy hogyan érezze magát a parkettás szobában, cserépkályha langyos melegében. Pedig megszokja az ember, ő aztán tanúsítja: már nem is álmodik a földes szobával, nem is emlékszik egyszer sem szombat ebéd után a hajdani mázolásokra, amikor meghígított marhagané- val feltörölte a szoba-konyha földjét. Eszébe se jut, Természetesen, n-na! Csak idekint, az utcán, itt veszi körű] a tegnap. A régi, alacsony házak körülfogják, akár rég látott vén rokonok. A vonat is olyan öreg. Füty- työngetve viszi a lánykorába. A pedagógusok földje kint van a község határán. A lehető legmesszibb. „Kimegyek, fiam, megkapálom én: minek az a kiadás?” A lánya nevetett. „Anya, miért nem nyughatsz a kényelemben?” Kényelem! Hol itt a kényelem? — akarta mondani. Azért nem szólt. Mos, főz, takarít, tüzel -a gyerekeire. Mindkettő tanít. Mármint Ilonka, a leánya és Zsolt, a veje, igen, Tiba Zsolt, akinek bal tenyerét tönkretette egy repesz '44- ben. Szombaton ha segítenek. Nem a kényelemből menekedik. Csak, hogy valami változás legyen az életében. Meg aztán látni akarja hatvan évesen is leányoskodása földjét. Azon a tájékon adták ki most a pedagógus illetményföldeket. Legalább kapál még egyszer a régi földön. Más a tájék, még ha megmaradtak is a régi utak. A Hatöles, a Kondorosi, a Betyár dűlő. A tanyák kikoptak. Ezen a tengeriföldön is, ahol most áll, valamikor tanya volt. De csak a szomszéd tanya éldegél még. És az is hogy! „Istenem, gondolta özvegy Gyúriné, de összement öregék tanyája is.” Inkább nem nézett többet oda, hanem csak fürgén járatta a kapáját, s arra gondolt: ha most délre néznék, ezt és ezt a tanyát látnám, ha kelet felé fordulnék, meglátnám édesapámét, az öreg Árendás-tanyát. És ez a játszadozás olyan érdekes volt, észre sem vette az idő és a sorok futását. Közben elképzelget- te, melyik tanyában kit lelne most, ha bemenne. Csupa olyan ember, asszony került eléje, vált megszólíthatóvá, akiket negyven-ötven esztendeje nem látott. És csodálatosképpen nem sajgott most, hogy az esze közben jól tudta: ez a lánycimbora rég elköltözött már Földvárra, azt a legényt is, aki kedves leánypajtásával járt vasárnaponként a korzón, régen megemésztette már Volhínia homokja, emezt meg öreg szekeresként Ko- lomea alatt nyelte el' egy robbanás lovastul. Mindez inkább álom volt, s az volt az i-gazi, valóban létező özvegy Gyúrinénak, hogy ezek mind itt vannak, kiáltásnyi- ra tőle. Csak egyszer kellene felegyenesedni, csak egyszer. Nem tette. Csak hát a nap vakmeleget adott. Meleg volt a fakult özvegyi fekete is. A szokatlan mozgás is. Inni támadt kedve, aztán már szomjazott. Nyelve szinte szájpadlásához tapadt. Be kellett mennie az , öreg-tanyába, öreg Gábo- rékhoz. Távoli rokonok voltak valamikor az öregek és Árendások. Élt valaha egy közös dédszülő, bizonyos Püski Sára néni. Ügy várta,, bizonyos régi emlékek nyomán, öblös kutyahang fogadja. Volt is ott kutya, elterülve heverészett a hűvösön, az eperfa alatt. Épp hogy ráemelte a szemét, nem is vakkantott. Az illem úgy hozná, hangosan kellene köszönni. Vajon van idehaza valaki? Odament a kúthoz, nagyon ismerős volt, a régi vasvályú miatt. Ez tehát kibírta. Húzta a vedret, nehéz volt, dögnehéz. Azért a csap mégis más. Úgy ivott, ahogy az emberek, áthajolt a kút fölött, s csorgatta vissza a vizet, abból kortyolt vigyázva. Édes víz volt, szokatlan. Jó hideg. Amikor aztán felnézett a tükörképéből, akkor ott állt előtte öreg Gábor, hatvannyolc évesen. Erős volt, barna. A házigazda szólt elsőnek. — Hát, itt jársz, Árendás Zsófia? — Itt, Gábor. Kapálom a pedagógustengerit. Nézték egymást szó nélkül. — Hallottam, hogy a ko- mámuram elköltözött. — Nyugodjon békében, már egy esztendeje — Akkor magad vagy, Zsófi. — Magam, Gábor. De itt a lányom, a fiam pedig Pesten. — Segítenek? — Segítenek. Mind a kettő. — Látod, én meg itt. Most már hóttig itt. De . . . kerülj már beljebb, Zsófi. Etuska van bent, fél éve nem kelt fel az ágyból. Ahogy ment bejjebb, a vi- rágoskert kapujánál jutott eszébe. Az . a beszéd. Akkor tele volt még ez a kert virággal. Most muhar, kóró, ásatlan ágyások. Ahogy be- ' lépett, feltámadt annak a másik öreg Gábornak a hangja. „Hallod, Zsófi, valaki érdeklődik utánad.” — „Mit ugratsz te engem?!” — „Az a katona. Láttad vélem. Az kérdezte, ki vagy te. Mondtam neki.” — „Érdekel is engem, akármilyen katona. Mit szeleskedsz?” — „Legyei vasárnap a korzón, Zsófi. Még itthon lesz. Aztán megy vissza a frontra.” így volt. És most sötét van bent, hiába süt itt a nap. Kriptasötét, bányameleg. A sarokból női hang csapódik. Etus- káé. Aki nem js lát jól, felkelni sem bír. — Egy kis mézestésztát akart nekem kavarni. Ha már itt vagy, Zsófi, keverd már meg — mondta öreg Gábor, és kezébe adta a kék lábast. És csak nézte, nézte, hogyan jár kezében a keverőkanál. — Ügyes kezed van most is, Zsófi. Ki is süthetnéd a tésztát. — Nem érkezek én, Gábor. — A föld az vár, Zsófi, megvár. Szeretnék enni a készítményedből. Egy esztendeje magam csinálok, te, mindent. Mosok, főzök, sütök, hizlalok. És járok foga- tosnak. Ez maradt az életemből. — Miért nem költöztök be a városba? — Ebből a jó tanyából? Ilyen erővel? Még nem adnak nyugdíjat, Zsófi! Etuska pedig nem viszi soká így. és . . . — Dehogynem! Felkél ő még, és . . . — Mondanék én tenéked valamit, Zsófi. Idejöhetnél mihozzánk, hallod! Énhoz- zám. Vezetnéd a háztartást, én rád íratnám a tanyát. — Megbolondultál, te. Gábor! Hogy mondhatsz ilyen balgaságot, te?! A feleséged előtt. — Nem hallja. Megrestült a hallása is. Különben is . .. inkább csak megjött az eszem, Zsófi. Tudod, akkor is tetszettél nékem, amikor bemutattalak Gyűri Imrének. De attól a perctől fog- vást te rám se néztél. Pedig én idehaza voltam, Imre még két esztendeig oda. És én is elvettelek volna. Hiába mondta a vén Öreg, hogy négy hold hozománya van csak annak az Árendáslánynak, mit akarsz vele. Rám hagyták ezt a tanyát, meg a húsz holdat. Elég lett volna. Mert most mit érek vele? Gyere ide, Zsófi, nem bánod meg, hallod. Én még . .. emberszámba is elmegyek. Megmondhatom neked őszintén ... A szégyentelen! Hatvannyolc esztendős, és nem sül ki a szeme. Ilyeneket mer mondani egy özvegynek. Mikor tele van léggyel, disznóólszaggal,/ sötétséggel. Etuska ágyszagával. Levágta a tálat, lánykorából maradt szelességgel még a léggyel teli mézesbödönt is felborította. Csak ki innét, ki, ki. Kapálni, aztán haza. Vissza a vonattal, arrafelé jó a retúrjegy. Az a vonat előre viszi majd, haza. Ide viszont, a tanyára, nincs retúr. Csúszóban volt a nap, amikor felegyenesedett. Valami száraz gallyra rákötött egy piros rongydarabot, s kitűzte. az első kapálatlan maradt tengerisor elejére. Aztán kocogott, kocogott, kezébe fogván a cipőt, mert mezítláb csak gyorsabban érkezett. Szerencséjére elérte a vonatot. Haza, haza. Mindegy az, hová, az ügyvédi házba, mindegy. A kapát éppen csak belül tette a kapun. Sietett tovább, kereste Lopóczkit, a görögkeleti egyház harangozóját. Otthon lelte, vonókéssel farigcsált valami keményfát. — Jaj, Lopóczkj szomszéd, elvállalja-e a lányomék pedagógustengerijét kapálni? — szakadt ki belőle, akár a katekizmus. — Kint van a Hatöles dűlőben. Ahol egy, kicsinyke gallyon veres szalagot fú a szél, -onnét kéne bekapálni. Az öreg Gábor- féle tanya mellett. Egynapi kapálnivaló. Megfizetem én becsülettel, szomszéd. Van nékem pénzem, küldi nekem a fiam -minden hónapban. Tudja, én sehogysem érkezem. Tovább pedig nem várhat az az áldott kapálás. Ugyan miért is árulná el. hogy nincs az a pénz, amiért ő még egyszer oda kimenne. Nem rák ő, hogy hátra menjen. És hogy Lo- póczki csak bólogatott, beleegyezve mindenbe, teljességgel megkönnyebbedett. Még a fáradtság is elfüstölt csontjaiból, úgy kopogott hazafelé. Otthon lesz, és tanárnő lánya azóta biztosan melegíti már a bojlerben a vizet. Hogy a mama meg- fürödjön. Fürdőkádban. Még a fenyőhabot se sajnálja tőle. Arcok közelről Varga Imre Békési. Az ősök, a Veres- Vargák már 1730 táján itt éltek. Varga Imre itt érettségizett, aztán teltek az évek, 1947-ben irodalomtörténetből, esztétikából és pedagógiából doktorált. Diákkorában jelent meg első írása, innen tart az irodalom vonzása. Szerkesztette a Népművelést, majd 1961-től 23 éven át a művészeti szakszervezetek lapját. Közben regényei jelentek meg, és számos novellája, tárcája a Kortárstól a Köröstájig. Nyugdíjba készül, négy évet rádolgozott. Válto- zik-e valami? — Végre jobban hozzájutok az íráshoz. Persze, ha lesz elegendő szabad időm. Most rendezem sajtó alá a budapesti pártbizottság és a művészeti szakszervezetek Fészek-beli vitaestjeinek 1979-től 1983-ig összegyűjtött anyagát. Ehhez összefoglalót is kell írnom, és minden az én dolgom, ami a szerkesztéssel jár. — És a szépirodalom? — Először is egy novellás- kötet: a Népszava Kiadókért meg, hogy gyűjtsem össze három évtized legjobb novelláit. A kötet, címe: Szégyel- lős muzulmán. Ez az írásom 1972-ben jött a Kortársban. Benne lesz az Üj Aurora kiskönyvtár-sorozatában megjelent Gabcsi apa Ursulái is, és még jó néhány új elbeszélés. Az idén kell szállítanom a kéziratot. — Regényeid, a Bicegő próféta és az összevissza ivadékok sikeres kritikákat kaptak. Megvásárolni már egyiket sem lehet, nincs. Készül-e újabb regény? — ötven flekket írtam meg belőle, és Jerikói trombiták lesz a címe. Nehéz vállalkozás, de szinte már az egész készen van bennem, csak le kell írnom. Ä lényege: miért, hogy a fiatalok egy része mindent szétzúzna, amit az apák csináltak? Vagy másképpen: a fondorlattal, nem igaz úton szerzett vagyon egyszer csak összeomlik, miként Jerikó falai ösz- szeomlottak. Csak meg kell fújni az igazság trombitáit. — Még mindig azt mon-í dód, amit egy régebbi interjúban, hogy az irodalomtól emberséget igazságkeresést és olvasmányélményt vársz? — Még mindig! Változatlanul nem hiszek az olyan művészetben, mely „közérthe- tetlenségével” eleve kizárja azt, hogy embertömegekké lehessen. Ha pedig kizárja, ha nem kíván emberekkel kontaktusba kerülni, akkor mi végre van? Tudom, hogy erről manapság sokat beszélnek. Mintha már a „vita a vitáért” helyzet is kialakulna néhol. Miért? — Tőled kérem a választ! — Csak beleszólhatok, de nem igénylem, hogy én tudom a titkok titkát. Talán azért, mert nem is annyira a művek, hanem az érvek és a szerzők csatáznak. Ki tud nagyobbat mondani? — Most, hogy nyugalmasabb évek várnak, jársz-e majd sűrűbben Békésre? — Biztosan, és jól is érzem ott magam. De írni csak itt tudok, Pesten, a Lóránt utcában. A könyveim, a tárgyaim között. Szokolay Károly: Egy mondat a zenéről Az a zene Corelli La Fogliájának a dallama a nyolcéveskori nyár paradicsomából egyszál hegedű húrjain száll ■ egy ismeretlen adóállomás hullámhosszán a világmindenségen át gyomorfekélyen át elnyomva egy volt kispap dogmatikus fenyegetéseit a múlt éterében kinek gyanús lett még Darvas József is pöffeszkedésen át letargiákon át lebeg a téma a variációkkal elfojtva mindent ami rút és csak száll diadalmasan átkok és szidalmak fölött átvilágítva nyerítésnyi boldogságok távolodó ködeit ugráló angyalokat vetítve a semmi vászonára mert ott a régi kertben apám még mindig játszik csak játszik játszik Madár János: Vér, csillag Havazni fog egyetlen arcod. Csönddel, hazányi széllel tapad a fényhez. Megszült engem is. Megszült engem is. Anyám! — a hajszálgyökerek lenyúlnak értünk. Hússal, vérrel szánt hitem, hogy lázas jövőnkért mégis érdemes. Tóth Ernő: Készülődés az előadásra Társaság a szabadban Sass Ervin
