Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-10 / 291. szám
1983. december 10., szombat o Andódy Tibor: r Tarts Északnak Szakállt is növesztek! Igaz, lesznek benne deres sörték, de miért ne lássa a világ: őszülök. És kutyákat vásárolok, Erős, szívós, kemény jószágokat. Hetet. Hatan húzzák majd a szánkót, a vezér pedig előttük csahol. Irányítja társait, túl a havon, messzi vidékre. Röpít az aranyhegyek felé. Rábízom magam ezekre a bundás négylábúakra. Vigyenek, húzzanak, vonszoljanak. Néha közéjük suhintok ostorommal, hogy meg ne érezzék: ők itt az urak, bábot rángatnak, gyönge, szétmarcangolható kócbabát. Három nap, három éjjel bukdácsolunk már a lángoló hómezőn. Örült álmok részeg ájulással váltogatják egymást. Érzem, most sem fog kisimulni körülöttem a világ. Kutyáim is egyre-ingerültebbek, vadabbak. Persze, éhesek a szerencsétlenek. Pont ilyen gyakorlatlan ámokfutó szánkója elé jutottak. Magamnak feltarisz- nyáztam bőségesen, de ki gondolt akkor a kutyákra. Csak menni, menni mielőbb, messzi, hidegbe, fel Északnak ! Elfelejteni a kusza világot. Félig se élt életet, kifestett jövőt. Rohanni a gyors pusztulásba, szánnal, kutyákkal, tébolyultan. Át villan agyamon egy hazai bölcsesség: bolond embernek ideges a lova. Nos. az én társaimra is hamar ráragad a féktelen tempó. Vágtatnak, hengergőzünk, leheletünk összeí'agy. Részeg vagyok, ők meg éhesek. És lázadoznak. Puff!!! Hatan megrebbennek a lövés zajától, a hetedik hangtalanul bukik előre. Késemmel feldarabolom. Nesztek. jó étvágyat. Pillanatok alatt felfalják a gőzölgő húst. Hamar erőre kapnak, észre sem veszik, hogy a sor végéről valaki hiányzik. Annak a porcióját is húzniuk kell. Iszkolunk tovább, vadul, eszeveszetten. A vörös hónál is égetőbben mar belém u felismerés: addig csúszkálhatok e Világban, amíg a kutyáimat mind egy szálig fel nem etetem egymással. Röpke lét. csúfságos végzet. Addig talán még sikerül megtudnom. mivégre jutottam e zuhanó síkra? Biztos szakadékba, megsemmisülésbe. Tudom, aligha lehetek bölcsebb most, remegő esztelenségben. Sebaj. Csak ki ne fogyjon kulacsomból a rum, maradjon agyamban egy-két lila emlék. Értelmetlen zökkenőkön átsegítő libegés. Puff! A második lövésnél valamicskével kisebbet rándul a társaság. Kezdik megszokni a durrogást? A vezér felém fordul, szeme sarkából figyeli az újabb fogyatkozást. Mi van Sátán? Megértetted? — mormolom magamban. Ketten tudjuk tehát, mennyi még az út. Valamivel nagyobb adag jut egy-egy kutyára. csak ötfelé kell osztanom lelőtt társukat. Á legnagyobb részt — hallgatása fejében — Sátánnak adom. A többit el sem nevezem erre a rövid időre. Csupán az a dolguk, hogy húzzanak, minél gyorsabban. Inuk szakadtáig. A következő dörrenésig. Végzik is a dolgukat, rabszolga-vérrel, kutyahűséggel. Elterpeszkedek. Testem megszokta a huppanásokat. Ha sima ágyba kerülnék, talán már hiányozna a zúgó vágta. Ágy! De sokszor hánykolódtam benne. álmatlanul, önmagam "őrölve. Rászolgáltam e végső leszámolásra. Habos álmoktól csömörlöt- ten, elátkozva. Meddig bírom? Puff. / Belzebub! Már csak három kutványi távolság választ el tőled. Nekem is fogytán az élelmem. Búcsúzóul téged is megeszlek ? Fussunk, fussunk, céltalan semmibe, sose vágyott sárga ragyogásba. Emlékezni is csak fájdalmak árán tudok ártatlan szép koromra. Amikor nem a vegyszerek mámora hajtott a holnapba. Puff. Hárman maradtatok Sátán. Neked is dolgoznod kell. Ne vezérkedj, majd én irányítok. Nálam az ostor! Tör- lesztek. Majd ha elfogy elölünk a bíborszínű hó, meg- fürödhetsz csengő aranyakban. Szépen festünk majd. kéz a kézben, egytestvérek. Meghalt a múltunk, végezzük ki a jövőt. Puff!!! Látod, édes Sátán, nincs r Bertalan Agnes: Egy óvónő mesél — Nem könnyű megállni egy családon belül sem, hogy valaki ne szeresse jobban egyik gyerekét, mint a másikat. Igazából nem is erről a jobban-szeretetről van szó. Legfeljebb arról, hogy egyik gyerek rám hasonlít, vagy külsőleg, vagy a természete, tehát az „én szakasztott másom”. — Az „éretlen"’ korban még általában külsőségekben nyilvánul meg, hogy a gyerek nem olyan szeretne lenni, mint amilyen. Én például vékony, barna lány voltam. aztán . . . úgy bámultam egy utcánkbeli lányt, amolyan teltkarcsút, szőke volt és acélkék szemű . . . Miért nem ő vagyok én? Gimnazista koromban egy kitűnő tanuló helyét kívántam. „Ráhpjtottam” hát. s elértem! De nem ezért választottam az óvónői pályát. Csak azért, mert nagyon szeretem ma is a gyerekkori énemet, a nagy kinyilatkozások, felfedezések, keresések -idejét. — Mert én mindig „felfedeztem”’, tárgyakat, bogarakat. a mindig más sárt. hulló leveleket, a kiáltások visszhangját. és: hittem, csak én fedeztem fel! ölnyi vadvirágot cipeltem haza, döglő- dő bogarakat, no, nem voltam valami jó gyerek. — Húsz éve vagyok óvónő egy kisvárosban. Harmiiyc gyerek van a csoportomban. Harminc leendő ember. Ahány, annyiféle természettel, adottsággal. Mondjam, hogy hivatásom követeli: mindahányat szeressem, neveljem, tanítsam, az életbe indítsam? Közhely. Csakhogy . . . van köztük egy kisfiú, Berci, aki olyan, mint az égedelem. Nem, nem zseni. Csak mindent tudni akar. Kis értelmén átszűri a tárgyak rendeltetését, jelenségeket. szavakat. Mert benne még a szavak is más értelmet kapnak. A karika, amit rajzolniuk kell? Az övé' bizony nem karika. Csak olyan, mint egy megköny- nyebbült sóhajtás. Kerek az, de hullámosán kerek. Az a fontos, hogy ő karikának hiszi. miért ne? Hiszen összeér az a vonal! És olyan bizakodással néz rám mindig, mintha ő lenne az egész nagy kerek Élet. Amit ő hisz, amit ahogyan ő lát. A szó szerint: imádom Bercit! A kerek fejét, a. tömött lényét. Mert nem csak a testalkata tömött! Telítve van1 ez a gyerek élettel. A jó múltkorában kérdeztem a gyerekeket, ki mi szeretne lenni? „Ember." Azt mondta. „De kire szeretnél hasonlítani?" „Nagyanyámra." Nos. ez a visszaút. Észak van, forró fagy. lidérces őrület. Torz képemmel aligha vagyok nálad különb. Hasonlítunk. Sunyi lettél, vad, engedetlen, számító. Meg se várod az utolsó lövést. Kicsit lemaradsz a társadtól, éppen csak annyira, hogy fogaiddal a nyaka közelében légy. Huppü Egyetlen ugrással, őseid harcos mozdulatával téped fel igavonó pajtásod ereit. Vörös kása lesz a hóból. Kifogyott az italom, én is előre támolygok. Ám a vezérkutya olyan vad horkantással acsarkodik áldozata mellett, hogy meg kell értenem: ha nem tágítok innen, én leszek a következő. Mintha megérezné a bestia, hogy az utolsó golyót nem pazarlóm rá. Egymás mellett hagyom a két ebet, és önérzetem maradékával indulok tovább. Nincs szükségem segítségre, tanúra se. Hirtelenében megszűnik a vörösség. Kékbe fordul minden. Most, most kellene eljönni a nagy pillanatnak! Amikor értelmét látom minden csör- tetésemnek. Megtalálni a múltban az útvesztőt. ahol elkanyarodtam. Hiszen nem lehet, hogy balsorsom űzött idáig. Ha több nem lehettem, miért nem elégedtem meg valós örömökkel, biztonsággal? Kevés, nagyon kevés, ha eljutottam az „így nem jó” felismeréséig. Nem csoda, ha íázálmok után. hideg kékségben, most aztán semmiféle feleletet nem találok. Vonszolom magam, bukdácsolva. erőm utolsó vonaglá- sáig. Hátrapillantok, s látom, mögöttem a kutya ólálkodik. Várja, hogy orra bukjak, felfalhasson. Végre elérem a hegyeket. Kopárak, szikrázók, de itt vannak. Talán nem is aranyból valók. Nem bánom. Megpihenek mellettük, és semmiféle melegség nem járja át a szívem, összekucorodók, és úgy fagyok meg. mint egy mélyhűtött gombóc. Szebben mondva: álomba szenderü- lök. Örök álomba. S a végítélet harsonája helyett arra ébredezek, hogy a kutya szakállas képem nyaldossa. Elhessentem az álmot. Jeges verítéktől nedves a paplanom. Kivánszorgok a fürdőszobába. Kábán keresem a villanykapcsolót. Hunyorogva nézek a tükörbe. Meggyötört vonásaim figyelmeztetnek: jó lenne valamiféle leltárt készíteni önmagámról. Mielőbb. Még itt. távol Északtól. kis embercsoportban bizony rossznak számító gyerek — nem a „menőkhöz" szeretne hasonlítani. — A múltkorában amolyan . . . környezetismeret órán a piacra mentünk. A gyerekek láncot alkotva fogták egymás kezét, én a' Berciét, el ne szaladjon. Meg-megállunk a zöldségek, gyümölcsök halmaza előtt. Egyszer csak rángatja a kezemet: „Övó néni! Tessék nézni, ott van nagyanyám!” Csupa izgalom a hangja, az egész lénye. A nagyanyja egy idős, fejkendős asszony, aki zöldpaprikát, babot. meg csomóba kötött zöldségeket, szalmaró- zsacsokrokat árult. „Ugye, óvó néniv neki van a legszebb hummija? Tessék nézni, milyen nagy paprikákat árul! A kertben terem, ő kapálja, locsolja . . . Olyan őszibarackot adott nekem tegnap, mint a két öklöm!” S. hogy mutathassa, kirántja kezét az enyémből. „Nem köszönsz nagyanyádnak?”, kérdezem feddőn. Felnevet rám, s mint elszabadult kis- csikó, nyárgal, átbújik a stand alatt, s átöleli a nagyanyja szoknyáját inkább, mint térdét. A zajon, hang- özönön, nyüzsgésen áthallik a boldog nevetése. — Rendbontást engedtem meg. hogy elengedtem a „láncból"? Azt. De mit tegyek, ha imádpm Bercit? Pontosan úgy, mint az én gyermekkori énemet. Ménesi György: Egy fára Törzse szürke görcsökkel telis-tele — hát hiába volt minden hangszer-álom. Lehetett volna ebet riasztó bot. s megvették köbméterenkénti áronl Ihász-Kovács Éva: Portré Alabástrom szobra a húnytszemü vágynak, merre a. fényed? Hol keressem ilyenkor naptiszta arcod áhítatát? Megmintázlak magamnak. csupa ragyogás, és soha mást nem látnak meg már félig-zárt szemeim . . Patak vagy, csillámló csobogású. valami óriás Hatalom szórt rád ennyi csodát, hogy szemkápraztatóan szinte már az égig magasodsz. Fogaid akácvirágok, a nap heve izzik a szádon, angyali sátán vagy, aki elragadtál oly erővel, hogy szüntelen haldoklóm üdvösségedért. Kalcsó József: Lent és fent Kalcsó József: Műhelyben Arcok közelről Kalcsó József Négy évvel ezelőtt tűnt fel Békéscsabán, a színház előcsarnokában rendezett kiállításon. Fiatal kora ellenére máris sajátságosán egyéni jegyeket hordozó olaj képei letagadhatatlan meglepetést keltettek, lehetett szeretni azokat, ’ vagy nem szeretni, de nem figyelni rájuk semmiképpen. Azóta a megye sok művelődési házába hívták meg és ment is szívesen. 1979-ben diplomázott az iparművészeti főiskola ipari forma- tervező szakán, ugyancsak ebben az évben jegyezték be tagként a művészeti, alapnál. 1980-ig Pesten élt, aztán hazajött, Kétegyházára. Mi történt azóta? — A főiskola az nagyszerű volt! Tanáraim tudták, hogy a formatervezés #mel- lett számomra a képzőművészet a legfőbb vonzóerő Első kiállításom 1978-ban nyílt meg a Hazafias Népfront IX. kerületi galériájában, majd a következő Gyulán, az Erkel Művelődési Központban. Ezt követte az a színhá7i, ahol a békéscsabaiak is megismertek. Két- egyháza? Itt élek és dolgozom. — Képeid, rajzaid azonnal megragadják az embert. Aztán gondolatokra késztetik, mi is az a fő motívum, ami a festőt-grafikust leginkább izgatja? — A hangulatok. Az emberi magatartás változásai: az öröm, a jókedv, a szomorúság és a fájdalom. Alapszavak, alaptételek. De talán nem ezekből áll össze az élet? Az izgat, hogyan tudom a hangulataimat a lehető legtökéletesebben megmutatni ? Hogy megtalálom-e a legmegfelelőbb formát, kompozíciót? Sokan mondták, hogy képeim a gyermekkor és az eszmélődő ifjú évek hangulatait tükrözik. Ez így is van, ez az igazság. Nekem Elek- volt a falu, ott éltem gyermekkoromban 14 évig. Ezért keresem fel ma is — annak a régi gyereknek a szemével — a tanyák világát. Szeretem a fákat, a romos, múlt-emlékeket őrző épületeket, ahová már nem is jár ember, ahol csak ezek a régi emlékek járnak-kel- nek. pihennek meg egy pillanatra. — Ez az egyik oldal. Aztán a mai vívódások, szorongások a többi grafikán, olajképen. Vagy tévedek? — Nem, nem tévedés. A múlt emlékei mellett ha akarom, ha nem, mai hangulataim is megfogalmazódnak. Lehet, hogy egy képen belül több gondolati és térsíkban, de mindig ugyanarról. Ezek a síkok aztán kapcsolódnak, és összeállnak egyetlen egésszé, egyetlen gondolattá, kiáltássá. Különben — be kell vallanom — néha túlságosan magányosnak érzem magam. Hiányoznak a festőtársak, a beszélgetések, esz-1 ’mecserék. Bizony a földrajzi távolság a megyeszékhelytől: nem éppen előnyös. — Mire készülsz mostanában? — Arra. hogy végiggondoljam, amit eddig csináltam, hogy merre, hogyan folytathatnám ? Szeretném a grafikai lapjaimat is bemutatni, új olajképéimmel együtt. — Kiállítás? — A 8. számú Volán békéscsabai klubjában januárban. vagy februárban. Sass Ervin