Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
NÉPÚJSÁG 1983. december 17., szombat Az olvasóvá nevelés néhány problémája Hozzászólás az 1983. október 25-i Köröstáj-nap délelőtti vitájához Irodalomtanításunk, egyik fő problémájáról, az olvasóvá nevelésről van szó többek között ezen a fórumon is. Hozzászólásomat azzal a jól ismert közhellyel kezdem, hogy az irodalomtanítás igen összetett pedagógiai tevékenység. Ebből most két lényeges mozzanatot" kívánok kiemelni: a tanítási folyamat hogyanját, másképp kifejezve az irodalomtanár módszertani tevékenységének mikéntjét; és a célját. Mint minden emberi tevékenységben, így . az irodalomtanításban is, a módszer, a megvalósítás folyamata, és a cél, vagyis az eredmény elválaszthatatlan egymástól. Objektív és szubjektív feltételek, körülmények hálózata szövi át egymást. A szubjektív oldalon van a tanár és a diák, ideális esetben — ahogy divatosan mondják — a partnerek. Az objektív feltételek közé soroljuk a tankönyveket, szemléltető eszközöket, könyvtárakat stb. Iskoláinkban, még a kisebbekben is többé-kevésbé megvannak a tárgyi feltételek, A probléma a legtöbb esetben az, hogy ezek megmaradnak a tanítási folyamatban a külső eszköz szintjén, s nem elég hatékonyan tudják velük motiválni a tanárok a tanulókat. Mindannyian tudjuk, hogy a tanárnak kulcsszerepe van e folyamatban. Kodály Zoltánnak az énektanítással kapcsolatosan használt mondatájt az alkalomhoz illően módosítva megállapíthatjuk, hogy nem az a fontos, ki az Akadémia irodalmi osztályának vezetője, hanem az, hogy ki tanítja az irodalmat pl. Ecsegfalván. Köztudott, hogy jelenlegi tanterveink művelődési törzsanyaga igen széles körű, átfogó mind az általános iskolában, mind a középiskolában; felöleli a nemzeti és a világirodalom minden jelentős irányzatát, kiemelkedő egyéniségeit, az irodalom- elméleti ismeretek bőségét. Számos esetben vitatható ez a gazdag lehetőség, ha az irodalmat a tantárgyak rendszerében vizsgáljuk. A két iskolatípus tantárgyi anyagát ismerve megállapítható, hogy az egymásra épültség a legújabb tantervekben sem valósult meg, hiszen a középiskolában tanulni kezdő diák nem ott folytatja, ahol az általános iskolában abbahagyta. így érkezünk el az egyik nagyon fontos probléma értelmezéséhez: milyen tantárgy az irodalom? Azt már most kijelenthetem, jellegénél és céljánál fogva nem olyan, mint a többi. (Pl. biológia, kémia stb.) Hogy meg lehessen érteni gondolataimat, szükségesnek vélem tisztázni: miben azonos, miben tér el a többivel ösz- szehasonlítva. Azonos abban. hogy olyan ismeret- anyagot tartalmaz, amely korunk általános műveltségéhez szükséges, olyan készségeket fejleszt, amelyek alkalmazása szinte mindennapos követelmény (pl. fogalmazás, szóbeli kifejezőkészség). Különböző abban, hogy ezt olyan ismeretanyag közvetítésével végzi, melynek tárgya az ember, azok a társadalmi viszonyok és körülmények, amelyben él. Kiemelten foglalkozik azokkal a tényezőkkel, amelyek az embert pszichológiailag motiválják: cselekvés, akarat, érzelem, viselkedés, magatartás stb. Ezen utóbbiakból következik, hogy az irodalom pusztán logikai eszközökkel (mint pl. matematika) nem sajátítható el, noha a logikának itt is meghatározó Szerepe van, mert pl. a művek érzelmi gazdagsága sem tárul fel, főleg nem válik személyiséget gazdagító elemmé, ha a logikán alapuló megértés és elsajátítás kimarad e folyamatban. Ebből következik az is, hogy \ az irodalomnak van olyan része, nem is kevés, amelyet tanulni, illetve megtanulni kell, hiszen ha a tanuló nem ismeri egy-egy műfaj jellemző tulajdonságait, formai követelményeit, hogyan tudná megérteni, befogadni azt? Mindezekhez azonban kell egy olyan pszichológiai plusz, amelyet egyrészt a tanár ad, másrészt a tanulóban van, amelyet fel kell szabadítani, hasznossá kell tenni lelki alkata, e^ész személyisége formálásában. Ez újabb problémát vet fel, mégpedig az irodalmat tanító tanár személyiségét. Az irodalomtanár nem lehet — Németh László szavait idézve — ..tanterv-végrehajtó automata”. Németh László már a harmincas években felismerte, s ez minden tantárgyat tanító pedagógusra érvényes, hogy a pedagógusnak a szakmai és pedagógiai felkészültségen túl rendelkeznie kell olyan szellemi-lelki többlettel, amely hiányában nem tudja eredményesen végezni nevelői tevékenységét. Az irodalom- tanár esetében ez a többlet az irodalom szeretete, a mélységes hit, hogy munkája az emberformálásban nélkülözhetetlen, hogy az irodalmi nevelés nem szűkülhet le csak a tanítási órákra. Tudatosulni kell benne, hog.v" az irodalom nőm csupán tantárgy, hanem olyan lehetőség, amelynek tudatos fel- használásával lényegesen többet adhat a tanulók neveléséhez, mint számos más tantárgy. Vagyis: az irodalom nemcsak ismeretek halmaza, hanem a világ és az ember, így önmagunk megismerésének is kiemelkedően fontos eszköze. Éppen ezért csak a tantárgyi keretek közé szorított, csak a tananyagot ismeretszerűen közvetítő irodalomtanítás nem lehet eredményes, ha megmarad az „anyagelvégeztetés” szintjén, ha nem ösztönöz újabb és újabb, tanítási órán kívüli ismeretek megszerzésére, ha a tanári tevékenység nem hat az olvasóvá nevelés irányába. Az olvasóvá nevelés igénye azonban egyre inkább csak igény marad napjainkban. Ennek számos oka van. A korábban felnőtt, főleg a felszabadulás előtti nemzedékek számára az olvasás (az értékes művek olvasása) művelődési szükséglet kielégítését is jelentette a szórakozáson kívül. Ezekre az időszakokra jellemző volt, hogy a kortársirodalom „hivatalosan” nem volt tananyag, illetve egészen a perifériára szorult, s csak a tanáron múlt, hogy foglalkoznak-e vele. Jelenleg a kortárs irodalomban való alapvető tájékozottság tantervi követelmény, de eredménye nem kielégítő. A közelmúltban 15 első éves szakközépiskolai tanuló körében végeztem felmérést. A 15 tanuló 14 különböző (városi, községi) általános iskolából jött, Bács, Békés, Csongrád megyéből. Az egyik kérdés az volt, nevezzenek meg 5 ma is élő magyar költőt, vagy írót. Egy sem tudott ötöt megnevezni. a többség egyet, néhány kel- tőt-hármat. A próbálkozók közt több olyan is volt, aki Juhász Gyulát, Radnóti Miklóst is ma élő költőnek vélte. Ilyen szomorú a kép bizonyos irodalmi fogalmakkal kapcsolatban is. A nagy többség nem tudta megnevezni az ilyen szavak jelentését, mint poéta, novella, realizmus stb. Ez nagyon elgondolkodtató, rámutat az irodalomtanítás egyik figyelmen kívül nem hagyható fogyatékosságára. Az olvasóvá nevelésnek nagy akadálya, hogy a középiskolás tanulók jelentős része nem szeret olvasni, illetve, ha olvasnak is, igényük a krimi, vagy más hasonló, könnyedebb nyalánkság. Viszolyognak a kötelező olvasmányok elolvasásától, bár ezeknek a száma igen kevés, az ajánlott művek pedig még a legjobbak esetében is alig keltenek érdeklődést. így az a helyzet áll elő, hogy tanulnak, illetve tanítanak nekik bizonyos művekről, de a lényegüket, esztétikai-művészi értékeiket csak felületesen ismerik, mert nincs. olvasmányélményük. Mondhatná valaki azt, hogy a televízió hiánypótló intézmény. Jó lenne, ha így volna. Sajnos, nem érdeklik a fiatalok nagy részét az értékes, netán jelentősebb szellemi energiát igénybevevő irodalmi műsorok, még akkor is csak a töredékre hatnak, ha a tanár előkészíti azok befogadására őket. Az olvasóvá nevelés akadálya az is, ha a kötelező olvasmány az élményszerű feldolgozás helyett rideg „bevasalássá” válik, s a tanulók csak kötelező „anyagot” látnak benne, nem pedig esztétikai élményforrást. Ekkor jön a kompenzáció: a krimi. Ellentmondásosan hat az ötnapos munkahét is. A tanulók kötelező iskolai elfoglaltsága sűrítettebb lett a tanítási napokon, s ha otthon lelkiismeretesen fel akarnak készülni, eléggé elfáradnak, s nincs kedvük olvasni, ki- kapcsolódásnak jón a magnó, a diszkó, a mozi, a csavargás. A hétvégeket csak kevés használja olvasásra, más pihentető formákat keres. Lélektanilag azt is figyelembe kell venni, hogy a komoly irodalom olvasása nemcsak szellemi energiát igényel, hanem elég sok időt is. Más probléma, hogy nem tudnak olvasni, nem ismerik kellően az olvasás technikáját (s egyre türelmetlenebbek, ha az idő teltével nem érzik arányban az olvasottak konkrét terjedelmét, ha az olvasásban nem haladnak megfelelő gyorsasággal). Az olvasástanítás elég nagy gond a pedagógiában, hiszen a jól olvasni tudáson múlik számos tantárgy eredményes tanulása is. Az a betűéhség, amely jellemzi a még olvasni nem tudó kisgyereket, az általános iskolás korban fokozatosan lelohad, a középiskolában pedig a betűcsömör jeleit lehet tapasztalni. Elgondolkodtató az a jelenség is, s nemcsak a fiatalok körében tapasztalható, hogy viszolyognak a folyóiratok, a napilapok kulturális mellékleteinek olvasásától. Azonban ez sem egyszerű probléma. Napjainkban olyan irodalmi információ- dömping van, hogy még az igényes olvasó is igen alapos szelektálásra kényszerül. Az irodalomtanár is nehéz helyzetben van, hiszen nincs elég ideje a jelentősebb folyóiratok olvasására, nem tudja folyamatában kellően figyelemmel kísérni a kortárs irodalmat, legfeljebb annak számára vonzóbb alakját, alakjait. Ezért fordul elő, hogy a nagy létszámú tantestületekben sincs olvasásra serkentő irodalmi közvélemény. Szólni kell a sznobizmusról is, amely napjainkban veszélyes kórtünet. Ennek megnyilvánulása tapasztalható —, hogy a saját portánkon maradjunk— a Kö- röstáj esetében is. Számos, magukat intelligensnek tartó személyt ismerhetünk, én legalábbis ismerek, akik eléggé lekicsinylő módon szólnak a Népújság kulturális mellékletéről. A legtöbb esetben kiderül, nem is olvassák, de „véleményük” van róla. Igaz, hogy a Köröstájban megjelenő költők, írók többnyire nem országos „nevek”, márpedig a sznobnak nem az írás a fontos, hanem a név. Ezek a „művelt kortársak” nem veszik észre, hogy mi is hivatást teljesítünk, sokkal nagyobb tisztességgel, elvi-politikai kiállással, mint a világpesszimizmus mocsarának bűzétől megszédült „őrlelkek”, a cinizmus sivatagában esetlenül botorkáló „látószemek”, kik szégyenük leírni, hogy nálunk számos tévedés, olykor hibák ellenére is egy szebb arcú, a holnap örömének perspektíváját már a jelenben is hordozó emberi világ formálódik. Ma jó értelemben vett, nem földhöz ragadt realistának lenni nem „sikkes” a vájtfülűek körében, az ő szemükben a tartalmi dekadencia a leírt szavak mögé eszmei zavar, a felületen mozgó bírálat kap szellemi útlevelet, a sznobok szenzációra éhes lelki világában pedig menhe- lyet. Ha valóban értő-olvasó nép volnánk, ezeket a beteges jelenségeket könnyen gyógyítható tünetként lehetne kezelni. Sajnos, a valóságban nem ezt tapasztaljuk. Miért? Mert nem alakult ki olyan orientáló országos irodalmi közvélemény, amely lehetetlenné tenné e .mérges szellemi gyomok kikelését. Nézetem szerint a formai sokszínűség mindig létjogosult az irodalomban is, de csak akkor, ha valóban egészséges emberi-társadalmi tartalmak hordozója. Ez így volt az irodalom minden jelentős korszakában. Az olykor túlkomplikált formák igen gyakran homályos, olykor súlytalan tartalmat rejtenek.' Az ezekkel szembeállított közérthetőség igénye nem az igény- és ízlésszínvonal süllyedését, süllyesztését jelenti. Amikor a közérthetőségről szólok, nem a realizmus spanyolfala mögé húzódó parlagi naturalizmus „valóságfeltárására" gondolok nem az „egy az egyben” megírt történetek esetlenségére, amelyek még a riportban se igen mennek el, irodalmi ábrázolásban pedig semmiképpen sem. A rendszeres olvasás ma még a megnövekedett szabad idő ellenére általános művelődési szükséglet. Ezt a megállapítást csak részben cáfolja, hogy évenként nő a könyvesboltok forgalma, hogy az ünnepi könyvhetek kampányában netán olyanok is vásárolnak könyvet, akiknek ez nem szokásuk. A szabad idő nagy-nagy részét az emberek többsége ma még nem művelődésre fordítja, hanem egyébre (házikertművelésre, fusizás, építkezés stb.), amelyek külön- külön hasznosak, de a fárasztó fizikai vagy szellemi többletmunka után a testibiológiai pihenés- következik, legfeljebb tv-nézés, kártyapartik, dumálgatás valamelyik csehóban, s jöhet a hétfő reggel, kezdődhet a „józan robot”. Ide’ kívánkozik — bár nem tartozik szorosan a témához— az ünnepi könyvhetek megyei rendezvényeinek a problémája. Ennek nemcsak hangot, hanem hangsúlyt is kell adni, mert az utóbbi években egészségesnek egyáltalán nem mondható eljárás tapasztalható: a programból fokozatosan kiszorulnak a megyében élő írók, költők, szinte a legtöbben. Éppen olyan időszakban, amikor a Köröstáj és az Üj Aurora műhelyében egy írói-költői alkotó gárda alakult ki, akiknek van már megjelenési fóruma ugyan, de az olvasókkal való személyes találkozást nem vagy alig biztosítják. Ezt a missziót szervezetten csak a Köröstáj-ren- dezvények szolgálják, de ez is évente csak két alkalom. A mellőzések számos oka lehet, pl. az elismerés kritériuma, pénzügyi kiadások stb. E kettőről nyíltan kell beszélni. Ebben az alkotó gárdában elég sokan vannak, akik megjelent művekkel is bizonyították, alkalmasak a megmérettetésre, hogy írásaiknak van minősége, kiállhatnak velük a nyilvánosság elé. Vajon milyen elbírálás alapján tartják őket a homályban, vonják meg tőlük az olvasókkal való szervezett, személyes találkozás lehetőségét? Az utóbbi években „a hazai irodalompártolás” e formája sorvadóban van a megyében. Ha nem tartják irodalmi tevékenységünket elég rangosnak, akkor azt meg kell mondani, de meg is kell okolni. Az anyagiakról. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha — Uram, bocsáss! — egy „megyei író” is igényt tart szerény tiszteletdíjra. Az irodalmi esteken szellemi termékét viszi a közönség elé, munkája gyümölcsét. Saját érdekéből eredően nem rothadt portékát kínál. Adja ingyen? A művet-jól-rosszul, gyakran csak rutinból felolvasó művésznek — magától értetődően — jár a tiszteletdíj. Miért ne járna az alkotónak is? Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy mi ezeken az író-olvasó találkozókon nemcsak kultúrmisszíót szolgálunk, hanem politikait is. Számos esetben a hallgatóság olyan kérdéseket tesz fel, melyekre a válasz csak a becsületes, az egyértelmű szocialista politikai meggyőződés lehet. Visszatérve az ifjúság olvasóvá nevelésének témájához, a hatékonyság lehetőségét, gyakorlati megvalósításának útját kell keresni továbbra is. A megváltozott szórakozási körülmények dzsungelében is vannak olyan rejtett, de járható ösvények, amelyekre az iskolás korú fiatalokat rá lehet vezetni. Ez pedig elsősorban az igényfelkeltés, amely tantervi előírás is. Korántsem lehet a pedagógus céltudatos, hasznos ötletei nélkül elérni. Formáját is meg lehet találni, ha figyelembe vesszük azt az életkori sajátosságot, hogy a gyermek (az általános iskolás) és az ifjú (a középiskolás) szeret versenyezni. Ha ezeket a versenyeket is — a makarenkói gyakorlat szerint — tartalmassá teszik az irodalomtanárok, a közművelődés és az ifjúsági mozgalom illetékesei, nagyban hozzájárulhatnak az olvasóvá neveléshez. Milyen versenyformákra gondolok? Pl. a kortársirodalom megismertetésére az iskolai szavalóversenyeken ma is élő költők verseinek elmondásával szerepelnének a tanulók. Az irodalmi színpadok, színjátszó csoportok műsorainak kiválasztásában is hasonló módon lehetne eljárni. Az elismerés hagyományát is meg kellene végre találni: a szaktanár jogosan adhat érdemjegyben . is elismerést az ilyen többletteljesítményről. Az olvasás és olvastatás kilép ezen a ponton a szűk tantárgyi keretekből, más tantárgyak esetében is alkalmazható módszer, ha mondjuk tudósok, művészek, történelmi egyéniségek életrajzát elolvassák, megismerkednek az egyes felfedezések, tudományos eredmények elérésének küzdelmes folyamatával stb. Az olvasmányanyag humánreál relációja kölcsönösen erősítheti egymást, sokoldalúbb művelődésre, műveltségre ösztönöz. Szólni kell még röviden az iskolai író-olvasó találkozókról. Az olvasóvá nevelés érdekében ezek a rendezvények csak akkor hasznosak igazán, ha a meghívott írónak a műveit, legalábbis néhányat ismernek a tanulók. Ilyen esetben nem suta, kínos hallgatásba torkollik a találkozó, hanem valóban élmény lesz az íróval való találkozás, az író is érzékelheti — jó előkészítés esetében —, hogy partner tud lenni író és közönség. Az ilyen rendezvények is jelzik az olvasóvá nevelés eredményét, a könyv személyiség- formáló szerepét. Tóth Lajos
