Békés Megyei Népújság, 1983. december (38. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
1983. december 17., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Lotz Károly emlékezete 150 éve, 1833. december 16-án született Homburg vor der Höhében német apától és magyar anyától Lotz Károly, a századvég ünnepelt festője. Életében mindent megkapott, amit az ország nyújtani tudott. Már ötéves korában magyar földre került, és gyermekkorának emlékei oly mély nyomot hagytak emlékezetében, hogy első műveiben a magyar népélet és táj festője lett. Első művészeti útmutatásait Pesten, Marastoni Jakab festőiskolájában szerezte. Tanulmányait Bécs- ben Rahinál, a múlt századi osztrák festészet európai hatású mesterénél folytatta. Bécsi festő lett volna belőle, hä mestere halála után, 1865-ben barátai haza nem hívják. Bár a levert szabadságharcot követően az osztrák elnyomatás keserű éveiben itthon nem sok munka vái't rá, mégis hazatért, és az 1867-es kiegyezés utáni évtizedek legünnepeltebb, legtöbbet foglalkoztatott mestere vált belőle. Művészi pályája törés nélkül, egyenletesen ívelt felfelé. Életének két uralkodó műfaja a falfestészet, s a táj- és népéletfestés volt. Ausztriából hazatérve romantikus ízzel, festésmódjában a helyi hagyományhoz kapcsolódva idézte fel a századközép magyar világát, szilaj táncosokat, patak partján sulykoló asszonyokat, cigányzene mellett mulató betyárokat, parasztlakodalmat, ötös fogatot, zivatart a pusztán, tóparti alkonyatot nyájakkal, ménesekkel. A kiegyezés után rohamos fejlődésnek induló Budapest viszont a falképfestő Lotzot igényelte, aki teljes mértékben meg is felelt a várakozásnak. Budapest új középületei és a főúri paloták sok munkát adtak ecsetjének. Első megbízásait, a pesti Vigadó lépcsőcsarnokának kompozícióit Argirus és Tündér Ilona történetével ■1864-ben jó barátjával, Than Mórral együtt festette. A Nemzeti Múzeum lépcsőházába a Tudományt, a Költészetet és a Zenét jelképező kompozíciókat, a Keleti pályaudvarra az ipar és kereskedelem jelképeit, 1873- ban a Vigadó éttermébe pedig 28 medaillont festett. Középületekbe került megbízásai a hazai történelemből vett valóságos vagy szimbolikus jeleneteket ábrázoltak. A Sugár (ma Nép- köztársaság) úti és a Nemzeti Múzeum körül akkor épült főúri paloták dísztermeibe azonban már a mitológiai jeleneteket komponált. Ebben a témában alkotta legjobb műveit. Évtizedeken át Ybl Miklós építésszel működött együtt. 1884-ben készült fő műve, az Operaház nézőterének gyűrű alakú temperafestmé;- nye, mely az ókori görög istenek legendás gyülekezetét ábrázolja az Olympuson. Az antik isteneket úgy jellemezte Lotz, hogy a görög— római formaeszménynek feleljenek meg. Az Olympus isteneit és félisteneit a zene istene, Apolló lantjának hangjai zsongták körül. Ezzel hangsúlyozta Lotz, hogy a komoly zene csarnokában vagyunk, de zeneiséget fejezett ki az alakok ritmikusan hullámzó ábrázolásával, a múzsák, gráciák táncával is. Az Operaház freskója a zene felmagasztalása. Az alakok gátlásaiktól felszabadulva, szárnyak nélkül repdes- nek. Az istenek a keret mögül bukkannak fel. A körvonalak lágyak, de festőién könnyedek, tiszták, határozottak. Az ég kék foltokkal tarkított fehér, sárga tengerében a testek és a ruhák színei a nézőtér aranysárgavörös tónusához hangolva valóságos levegőtengerben jelennek meg. A formák, a színek, az aktok, a ruhaerdők fényben fürödnek. A tartalmi, formai egyensúly tökéletes; emelkedett derűt hangsúlyoz. A kép a mai néző számára is a zene va- rázsos hangulatát, embermegváltoztató erejét tolmácsolja. A hatalmas méretű freskó elkészítésére mindössze két évre volt szüksége a mesternek. A részben meztelen figurák csoportfűzése változatos, mozgalmas. Nincs még egy olyan falképünk, melyen a díszítés az épülettel ennyire harmóniában állna. Lotz fő műve a magyar falfestészet egyik csúcsa; méltán érdemelte meg azt a nagy ünneplést, amelyben részesült. Az egyház is szívesen és sokat foglalkoztatta Lotzot. Az ő műve a pécsi székesegyház két kápolnájának, továbbá a budavári Mátyás templomnak a középkori stílusokat felújító fali dísze. A tihanyi apátsági templomba és a pesti ferences templomba pedig barokkos mennyezetképeket festett. Élete végére esnek a Tudományos Akadémia nagytermének, az egykori Igazságügyi Palota, a mai Néprajzi Múzeumnak és az Országház léDcsőházá- nak freskói. Munkásságának remekei a esáládtagjairól. leginkább fogadott lányáról. Kornéliáról készített, érzékeny, finom színezésű, laza festőiségű ■ arcképei. Dicsősége teljében, .1904, október 13-án, 71 éves korában halt meg. Brestyánszky Ilona Szolgálat a sírig Kós Károly, az író A huszadik század első évtizedeiben mintegy jeladásra hatalmas mozgásba jött á magyar művészeti élet. írók, zenészek, képzőművészek vették birtokukba mohó türelmetlenséggel a modern szellemiséget, s a legjobbak képzeletében feltetszett egy addig nem is sejtett nagyszerű összefoglalás vonzó képe, amely egyszerre mutatná a művészi modernség, és az elfeledett, de életre kelthető népi kultúra színeit. Ez a törekvés vezette Bartók Bélát és Kodály Zoltánt első népdalgyűjtő útjaira, de ez a vágy termékenyítette meg a • fia- jtal Kós Károly képzeletét is, aki építészetet tanult, s első tervei már egyetemista korában megjelentek a Művészet című lapban, majd néhány sikerült munkája után, huszonhat éves korában megbízást kapott, hogy Zru- meczky Ede társaságában építse fel a budapesti állatkert pavilonjait. Egyre- másra kapta ekkor a rangos feladatokat: az új magyar építőművészet legnagyobbjá- nak ígérkezett, olyan fantáziájú művésznek, aki egyszerre látta egy táj múltját és jövőjét, s úgy tervezte alkotásait, hogy azok híven megőrizve a táj és a nép szellemét, a következő évtizedek számára is lakhatók legyenek. Közben felépítette Sztánán a Varjúvárat, ahol zavartalanul akart dolgozni, és élni művészi terveinek. Nem ő volt az egyetlen, akinek felszárnyaló pályáját elmetszette az első világháború. Nagyobb építészeti megbízást nem kapott többé, s mire feleszmélt, a világégés végén, már a kisebbségi magyarság sorsa várt rá is Erdélyben, s ő vállalta ezt a nem könnyű sorsot, jóllehet a háború utolsó évében kinevezték a budapesti Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére tanárnak. Miközben a magukat sorstalannak, kiszolgáltatottnak hitt erdélyi magyarok rémült tanácstalansággal néztek a jövőbe, vagy magukat mentve új hazát kerestek, Kós Károly a vele egyívásúakkal, Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal megfogalmazta kiáltványát, a Kiáltó Szót, amelynek vezérlő gondolata ez volt: „elég a passzivitásból!”. Képzeletében az erdélyi népek testvéri közösségének igéző képe jelent meg, egy békés, demokratikus szövetség, mely minden alkotó és jó szándékú ember számára biztosítja a megélhetést és az alkotást. S hogy elképzeléseinek reális keretet találjon. megszervezte az Erdélyi Néppártot, vagy ahogy később nevezték, a Magyar Néppártot, melyben nem vállalt vezető szerepet, mert felismerte, hogy tollával kell szolgálnia az erdélyi magyarságot. Megindította a Vasárnapot, s mikor sínre tette a lap ügyét, visszavonult a Varjúvárba, s egy ócska nyomdagépen elkezdte nyomni könyveit, melyeket maga szedett és maga kötött. Űjabb nagyszerű terv foglalkoztatta: szép könyvet adni az erdélyi magyarok kezébe. 1924-ben meg is alakult az Erdélyi Szépmíves Céh, amely fennállásának húsz éve alatt több, mint másfél száz könyvet jelentetett meg. A Céh adta ki később az Erdélyi Helikon című folyóiratot. melynek irányításában Kós Károly ugyancsak tekintélyes szerepet vállalt. Bizonyos, hogy jobban szeretett volna építész lenni, mint író, nagyobb munkát azonban immár nem tervezhetett. inkább baráti szívességből, nagyon sokszor tiszteletdíj nélkül vette kezébe kedves körzőjét és vonalzóját. De amit eleinte kicsit restellkedve művelt — az írást —, egyre inkább mesterfokon gyakorolta, mint mindent, amihez hozzákezdett. Az írást is szolgálatként értelmezte: legfőbb művei történelmi példázatok, amelyekben a múlt tapasztalatait úgy dolgozta föl, hogy kortársai számára szolgáljon hiteles tanításul. Leghíresebb alkotása az 1924-ben megjelent Varjúnemzetség. Műfaja szerint „krónika”, amely a tizenhetedik századba vezet vissza. Kós Károly nem a nagy történelmi eseményeket ábrázolja, hanem egyszerű, hétköznapi embereket, akik keserves küzdelmet vívnak a természet erőivel, hogy otthont és megélhetést teremthessenek maguknak. Tíz évvel később adta ki Az országépítő című regényét, melyben István király önemésztő benső küzdelmeit ábrázolja nagy elhitető erővel. Az ő István királya személyisége és sorsa szorításában vállalja küldetését. a magyarság megmentését. Kós Károly irodalmi működését általában is jellemzi. hogy olyan hősöket, olyan történelmi helyzeteket ábrázol. melyekben életfontosságú elvek ütköznek meg egymással; alakjai rendszerint a tragédia árnyában élnek és alkotnak, félreértések és ellenségeskedések között igyekeznek megteremteni egy általánosan érvényes élet- lehetőséget. Ebben nyilatkozott meg aktualizáló szándéka, melynek legérdekesebb megnyilvánulása Budai Nagy Antalról írt drámája. A mű főhőse nem küzdő, harcos történelmi alak, hanem annak a reformernek példája, mely különféle alak- változatokban tűnt fel a kor hazai és erdélyi irodalmában. (Talán elég Németh László műveire utalnunk ezzel kapcsolatban.) Sorsa azért fájdalmas, mert saját hívei koncolják fel, mintegy annak bizonyságául, hogy a kor erdélyi irodalma is tragikus félreértések önemésztő harcok között fejlődhetett csupán. A második világháború után Kós Károly egyik vezetője volt a Magyar Népi Szövetségnek, s a kolozsvári mezőgazdasági akadémián tanított. Nagyobb irodalmi művet már nem írt. de jelenléte, személyisége, 1977- ben bekövetkezett haláláig az önfeláldozó szolgálat, a hittel és áldozattal megélt élét nagyszerű példája volt, s maradt. Ahogy Kiss Jenő írta: „a neved fénylőn elszakadt tetőled, s jelképpé, fogalommá lényegült. ..” Rónay László Lotz Károly: Homerost ünnepli a görög nemzet Baktat Faragó József: Fényesedj ) Fegyvertelenül örtállok. Jég-abroncsa átölel a Télnek. Tetteim kezemben hordom, mint gkik bátrak, mint akik félnek. Szikes földemből, húsomból, kiázik a Gond. Vállalom mérgét. Gondjaim ege fényesedj, mert megtántorit az acél-kékség! Antalfy István: Egyszerű képlet Az élet ügyetlen hazug, minden titkára rájövünk. Csak épp — hiába. Így talán több is lesz még hozzá közünk. Mi elkezdődött — vége lesz Napok egymás után. Egy nap majd az árnyékom is megfagy szobám falán. G rund-novellák Ezzel a szokatlan szóval jellemezhetnénk azt a füzetet, melyet a Békés megyei Könyvtár (híven hagyományaihoz) a közelmúltban megjelentetett. A grund- novellák szerzője Sarusi Mihály, aki a füzetben szereplő, egymástól függetlenül keletkezett három írást úgy választotta ki oeuvre-jéből. hogy azok szinte már kisregényt alkotnak. A kisregény szerzője furcsamód mégis nem az író, hanem az olvasó. Az egyes darabok: Pázsit, Bözsike a zsilipen. Szegény ember az árokparton, önmagukban is megállnak, megálltak különböző irodalmi folyóiratok hasábjain, mégis így egybefűzve a szereplők személyének megváltozása ellenére is a békéscsabai lét egy darabját adják, mintegy a folyamatos jelenbeli a máig érő múlt emlékezettöredékeivel. És a csabai ember, aki olvassa Sarusi Mihály novelláit, képes összerakni belőlük a mindenkori társadalom perifériájára szorított emberek értékes életét, melyet, a mindinkább pusztuló pázsit, az árokpartok és az öreg Körös, a Szajna zsilipjei kínálta grund köt össze, ahol megfért egymás mellett, noha nem is mindig baj nélkül gyermek és gyermek, felnőtt és gyermek, ahol úgy lehetett „nyaralni”, hogy az ember szíve megfájdult bele, ha az anyjára gondolt, aki még soha nem nyaralt; ahol úgy meséltek az öregek az életükről, mikor kora este elfúlt a gyermekekben a játék, hogy nincs ahhoz krimi hasonló. Sarusi ezt, a csabai emberek életének hétköznapjait bontogatja. A veszélyeztetett béke gyermeke számára oly távoli múlt mindennapjai, a gyermekkor kalandokkal és izgalmakkal teli víz- és fűzillatú boldogsága lebegnek a füzetbe foglalt írások felett. A mélyben azonban a felnőttség létdeterminálta próbája, a vasárnapok örömei alatt a megbúvó halál munkál. Akit, ha csak gyermekként is, és rövid ideig, de megérintett az a város és környéke. mert hogy húsz, negyven, hatvan kilométerrel arrább sem volt ez másképp, jól tudja ezt. Ismeri a disznótor árnyékolta újesz- tendővárás izgalmát, a szomszédok szemét kerülgető szomszédok tekintetét, a világvevő rádió tekintélyét; a zsilip keltette előttünk a nagyvilág igézetes érzését, a sírral jegyes, tudván tudott betegségen átsütő Móricz Zsigmond-i mosolyt. Ezt idézi fel, hozza — kiki képzelete és élettapasztalata szerint akár regénysze- rűen is, újra átélhetően — elénk Sarusi Mihály, kinek írásai a legnemesebb. ha tetszik, klasszikus írói hagyományokon nyugosznak. Mikszáth, Móricz, Ter- sánszky tanították látni és érezni. Stílusában, nyelvében is vannak rokonítható elemek. Könyve, vagy inkább nevezzük csak füzetnek, mégis új és modern. Olvasóját alkotótársul hívja és fogadja. Novelláinak jókor leütött rövid mondatai események láncolatait asszociálják. Csobai László
