Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
o 1983. november 6., vasárnap NÉPÚJSÁG Párbeszéd gyermekeinkről a lenek reményében Se fogas, se ülőhely. A szülők végigácsorogják a hidegben a foglalkozásokat Fotó: Gál Edit Nemrég tárgyilagos hangú levelet kapott szerkesztőségünk egy édesanyától. Később magunk is meggyőződtünk róla, hogy a levélírónak bizony oka lett volna a felháborodásra is. A békéscsabai logopédia (beszédjavító) áldatlan körülményeiről — néhány évvel ezelőtt — lapunk” szólt már. De azóta sem történt a helyzet javítására semmi. Az okok és a megoldás keresése közben a megyeszékhely oktatásügyének gondjait sem kerülhettük meg. A logopédia helyzetének vizsgálata így sokkal általánosabb, közös gondolkodást és cselekvést sürgető párbeszéddé vált. E párbeszéd pedig — bízunk benne — nemcsak az oktatásért felelős vezetők nyilatkozatában, a szülők aggódásában és az újságíró kérdéseiben merül ki. Mert a tettekben megnyilvánuló párbeszédhez a megyeszékhely társadalmi összefogására, megértésére is szükség van. „Hamupipőke” cipőt keres Óvodás kislányom — írja az édesanya — ,a békéscsabai Petőfi utcai logopédiára jár. Szeretném leírni az ottani körülményeket. Az utcáról befordulva, már az udvaron nincs közlekedési lehetőség. Igaz, van egy keskeny „járda", de ha esik, csak gumicsizmában lehet megközelíteni az épületet. Az ajtón belépve visszataszító látványban van része szülőnek, gyereknek egyaránt. A folyosón már most, októberben rendkívül hideg van. A szülőknek itt kell állni egy órán át a gyerekükre várva. A folyosón hull a vakolat, vizes, salétromos és igen bűzös. Illemhely nincs! A szülők azért hordják ide gyermekeiket, hogy megtanítsák őket helyesen, jól magyarul beszélni. A gyerekeknek szép és emberi környezetre lenne szüksége (a tanároknak is!) ahhoz, hogy jó munkát tudjanak végezni. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között szívesen és gátlásmentesen tudnának tanulni. Tudom jól — írja végezetül —, hogy a mai nehéz gazdasági viszonyok között minden fillérnek megvan a helye, de nem hiszem, hogy egy ilyen fontos intézménynek ne lehessen kulturáltabb körülményeket biztosítani. Hiszen ezeknek a kisgyermekeknek egész életre meghatározó lehet a logopédiai munka eredménye. Kérem az illetékeseket, tegyenek valamit azért, hogy a következő csoportoknak már ne kelljen ilyen embertelen körülmények között tanulniuk. * * * A volt MESZÖV-épületben a levélben leírt állapotokat találtuk. A folyosón ácsorgó szülők dideregtek, az épület elszomorító látványt nyújtott. A szomszédos 1- es számú általános iskola idetelepített napközis csoportjában folytak a foglalkozások. A csöppségekből pedig a harmadik teremben éppen dr. Nagy Lászlóné logopédus igyekezett végtelen türelemmel tiszta hangokat kicsalni. Az egyik újonnan érkezett kisfiúval az édesanyja is ott volt, ez már a logopédián így szokás. S mert nem akartuk a játékos foglalkozást nagyon megzavarni, csak néhány szót váltottunk dr. Nagy Lászlónéval. — Tíz éve dolgozom a csabai logopédián, de még mindig csak átmeneti helyeket kaptunk. A Wlassich utcán jóformán ránkszakadt az öreg épület, a Mednyánsz- ky utcai foglalkoztató olyan volt, mint egy átjáróház, ugyanis egy klubban kaptunk helyet, s délután már sürgetően nyitogatták ránk az ajtót. Az ifjúsági ház sem jelentett megfelelő megoldást, erről a mostaniról pedig önök is meggyőződhettek, mindenre alkalmas, csak oktatásra nem. A másik, aprócska teremben már nyugodtabban beszélgethetünk a logopédián dolgozó hat szakember egyikével, Kovács Eszterrel, aki elmondta, hogy 30 óvodából és jó néhány általános iskolából szűrték ki a beszédhibás gyerekeket még május táján. A felderítő munka tehát olajozottan megy, ennek köszönhetően évente több mint kétszáz kisgyerekkel foglalkoznak. Az iskola teljes műszakban dolgozik, reggel 8-tól este ötig. A gyerekeket a környező, békéscsabai óvodákból az óvó nénik hozzák el, de a városkörnyékről, s a távolabbi óvodákból már a szülők. A gondok között elsőként említette a meleg víz, illetve egyáltalán a víz hiányát, hiszen a hangképzéshez szükséges eszközöket még csak meg sem tudják rendesen mosni. Pedig — s kevesen vannak, akik ne tudnák, hogy — azok a beszédhibás gyerekek, akikkel időben nem kezdenek el szakemberek foglalkozni, később, elsősorban az anyanyelv elsajátításakor, hátrányos helyzetbe kerülnek. A logopédiai foglalkozások pedig az óvodások számára iskola-előkészítő funkcióval is bírnak. Hiszen megtanítják őket a fonematikus látásra, hallásra is. A képzés fontosságát tehát fölösleges ecseteink A valóság mégis az, hogy az ok-, tatásügy „gyermekei” közül ő a Hamupipőke. Hamupipőke, akinek nem is a mesebeli aranycipőjét keresgetjük, hanem — élve a korábbi hasonlattal —, olyan lábbelijét, ami ha szűk is, ha nem is olyan szép, de legalább hasonlít a testvérekére. Marad a kérdőjel A békéscsabai Városi Tanács művelődésügyi osztályának vezetője, dr. Virág László hamarosan felvilágosított bennünket arról, hogy baj van a „testvérkék cipőjével” is. — A logopédia jelenlegi épülete, a volt MESZÖV- székház szanálásra vár. — Évek óta ... — Igen. A csatornák felújítása „csak” félmillió forintba kerülne. Az épületet — ami az IKV kezelésében van — egyébként rendszeres oktatásra alkalmatlannak ítéltük. Azért van ott csak napközis foglalkozás. — Logopédiai oktatásra viszont alkalmas? — Nem. Csakhogy ott egy- egy órás foglalkozások vannak, s cserélődnek a gyerekek. Ahhoz képest, hogy nem tudjuk hova tenni őket, tűr- hetőnek mondható a helyzet. Azt egyébként magunk is dicsérendőnek tartjuk, hogy a rendszeres szűrés miatt megnőtt a logopédiára járó . gyerekek száma. Azért is kellett a korábbi klubhelyiségből elmenniük, no, meg az ott előforduló botrányos jelenetek miatt. — Mégis, megoldásként mi van a városi tanács tarsolyában ? — A Petőfi utca, a Munkácsy, a Bartók és a Tanácsköztársaság útja között 400 lakás épül fel. Ez várhatóan legalább egy általános iskola megépítését teszi szükségessé. — A lakások többségében már laknak is ... — Igen, az ott lakó gyerekeket megosztva a 2-es, a 3-as számú általános iskolában helyeztük el. Feltehetően 1986 őszén nyitja meg kapuit az említett területen az új belvárosi iskola. S ebben az új iskolában kap majd végleges helyet tt logopédia. — Három esztendő kicsit soknak tűnik, ha figyelembe vesszük a logopédia jelenlegi körülményeit. — Más megnyugtató megoldást nem tudunk. — Engedje meg, hogy akkor néhány lehetőséggel mi hozakodjunk elő. Egy négylakásos szövetkezeti tömbben van egy óvoda, ahonnan a gyerekeket hamarosan kiköltöztetik a Wlassich sétányon épülő új óvodába. Nem kerülhetne az egyik lakásba a városi logopédia? — Nem, mert az 1-es számú általános iskola napközisei kerülnek oda. Ezzel talán abban az iskolában csökkenteni tudjuk a váltakozó tanítás további kiterjesztését. Egyébként, ha ezt nem tudjuk megoldani, a tagozatos osztályok léte is veszélybe kerül. A lakásnapköziben pedig nem tudunk korlátlan létszámú napközis csoportokat kialakítani, hogy az egyik lakást átadhassuk a logopédiának. — Ezek meggyőző érveknek tűnnek. Ennyire szorító a tanterémgond a megye- székhelyen? — Néhány év múlva feltétlenül. Épül a Millenniumlakótelep, ami a 10-es számú általános iskola közelében van. Hamarosan tehát ott is komoly gondokkal kell meg- küzdenünk. A József Attila- lakótelepen felmértük, hogy 1987—88-ban lesz a legmagasabb a tanulócsoportok száma, mintegy 84—85. Eny- nyi gyereket nem tud fogadni még váltakozó tanítás mellett sem a két iskola. Ezért, mintegy mentesítésül is, óriási szükség van az új belvárosi iskolára. — És addig? — Saját próbálkozásaink alapján a jelenleginél jobb megoldást nem találtunk. Se kicsikarni, se tálcán nyújtani Üres kézzel, s kicsit csüggedten távoztunk a városi tanács épületéből. No meg , gondterheltebben is. A helyzet valóban egyre szorítób- bá válik a megyeszékhelyen tanteremügyben. S a középiskolákról még nem is szóltunk. De nem kívánjuk most felvállalni Békéscsaba tanteremgondjainak teljes áttekintését, hiszen egyetlen ügyben indultunk útnak egy levél nyomában. Részkérdésnek tűnik tehát a logopédia ügye, akár legyinthetnénk is rá. De mi lesz akkor, ha a szülők is legyintenek, mondván, maradjon inkább beszédhibás a gyerek, ők nem vállalják ezeket a nem kevés törődéssel, kellemetlenséggel járó körülményeket. S ha legyintenek a logopédusok, elhanyagolva a szűrést, a felderítést és gyógyítást? Tévútra kanyarodtunk, de minden eshetőséget figyelembe kell venni a kérdés alapos mérlegelésekor. Nincs jogunk a megoldást kicsikarni, de tálcán sem tudjuk nyújtani. Pusztán néhány ötlettel, ajánlattal, kéréssel szolgálhatunk az ügynek. Fel kellene mérni, hogy van-e a városközpontban olyan kerületi pártház, ahol három termet szabaddá téve fogadni tudnák a gyerekeket, tanítóikat és az igen drága műszereket? Esetleg, ha a városi pártbizottság elköltözik régi helyére, talán maradhat számukra egy biztonságos elhelyezést nyújtó lakás vagy irodahelyiség. Még arra is gondoltunk, hogy talán akad olyan vállalat," amely bérbe tudna a városi tanácsnak adni erre a célra néhány helyiségét. (Természetesen, ahol a megfelelő feltételek, a munka zavartalansága biztosítható.) Ezek pusztán reménykedéssel kimondott ötletek. A biztos csak az mindebből, hogy e gond csak közös töprengéssel, akarással oldható meg. De megoldható. Mert úgy tűnik, nemcsak a logopédia, de az oktatásügy egyéb gondjai sem lesznek megoldhatók a jövőben csak tanácsi erővel. S mert gyermekeink, s ezáltal d magunk jövőjéről is szó van, ideje megszületnie a közös állam- polgári felelősségérzetnek. Ha mindenki csak egy kicsit töpreng a lehetséges megoldásokon, már nagy ötletek és tettek születhetnek. Az édesanya az illetékesekhez fordult. Ügy véljük, ez ügyben mindnyájan azok vagyunk. B. Sajti Emese Tízéves a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza Méltó hajlék a tudomány és a kultúra számára — ez az első gondolata annak, aki befordul a zajos budapesti belvárosi Semmelweis utcáról a mindig nyitva álló kapun. Bent márvány lépcsőház, tágas termek, ünnepélyes csend és — ha ellentétnek hangzik is — a termekben szinte állandóan történik valami: hangverseny, klubösszejövetel, filmvetítés, kiállítás — sorolni is sok volna. A Szovjet Tudomány és Kultúra Házában vagyunk, ahol éppen évfordulóra készülődnek. Tíz éve, 1973. november 9-én nyitotta meg kapuit. # Nem volna unalmas a felsorolás, mégsem lehet vállalkozni arra, hogy elmondjuk: mi mindennek adott otthont egy évtized alatt az a ház, hányféle rendezvényen szórakoztak és művelődtek itt az ország minden részéből érkező vendégek. Számokból talán elég annyi: az elegáns, belvárosi épületben fél magyarország- nyi, mintegy ötmillió látogató fordult meg. Az itt és országszerte tartott rendezvények száma meghaladta a tízezret, a filmbemutatóké pedig nyolcezer fölött jár. Talán ennyiből is kitűnik: itt mindenki otthon érzi magát. Elsősorban azért, mert a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában figyelmes vendégszeretettel fogadják a látogatót. De nem utolsósorban azért is, mert annyiféle program között lehet válogatni, hogy aki egyszer akár csak betévedt ide — attól kezdve törzsvendég lesz. # Az olvasni- és hallgatni- valókon kívül — s mintegy kiegészítésükként és illusztrációjaként — gyönyörköd- nivaló is akad mindig a Semmelweis utcai palotában. Tíz év alatt a Szovjetuniónak több köztársasága mutatta be képzőművészeinek alkotásait és iparművészetének termékeit. Híven és következetesen szolgálja a ház a szoyjet és a magyar nép barátságának ügyét. *Egyre szélesíti a kapcsolatokat, amiből következik, hogy ez a legkevésbé sem szorítkozhat Budapestre. Ezért hívott meg már több megyét önálló kiállításra. Elhozták ide értékeiket a Vas megyeiek, legutóbb a dunaújvárosiak — s a sorozat még hosszan folytatódik. Ugyanennek a másik oldala, hogy a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában bemutatott játék-, dokumentum- és rajzfilmeket eljuttatják a városokba és falvakba is. # Mindez a legszebb, legkulturáltabb környezetben. Az első, már a belépéskor megragadó látnivaló a márványoszlopos előcsarnok. Onnan halkan suhanó liftek viszik a vendégeket a felsőbb emeletekre, ahol kényelemben, hangszigetelt termekben élvezhetik a filmeket, a zenét, társaloghatnak egymással a klubtagok — kinek mihez van kedve és hajlama. Számos magyar társadalmi szerv, egyesület működik együtt a Szovjet Tudomány és Kultúra Házával, segíti munkáját. Így a hazafias Népfront, a KISZ, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság. Tíz esztendő eredményei azt mutatják, hogy a közös munka máris sok szép gyümölcsöt hozott. További hasonlókat kívánunk az újabb évtizedekre. Várkonyi Endre
