Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

1983. november 19., szombat Kit osztályoznak? Helytörténeti vetélkedő Békésen O iztos vagyok benne, hogy gondolataim vihart kavarnak majd pedagógusberkekben, mégis úgy érzem, vélemé­nyemmel pem állok egyedül. Sokan mondják a felnőt­tek közül, hogy bizony ma nem lennének iskolások. Magam is ezen a vélemé­nyen vagyok, pedig valami­kor határozottan élveztem a tanulást, az iskolai életet. ^Még az akkor dívó komoly . kötöttségekkel, fegyelemmel is. S ezt nem a megszépítő messzeség mondatja velem. Őszintén meglepődtem, mikor nemcsak sáját gyer­mekeimtől, hanem egyre több diáktól hallottam; kényszer számukra az isko­la, s kevés örömet találnak a tudás megszerzésének — mindig is — verejtéket kö­vetelő folyamatában. S ezt különösen az úgynevezett jó tanulók szájából volt szomo­rú érzés hallani. Aztán az is megdöbbentett, hogy a kis- és nagydiákok, milyen gátlástalanul, valóságos él­vezettel ócsárolják nevelői­ket, különböző jelzőkkel il­letve az éppen terítékre ke­rülő pedagógust. Mielőtt bárki álszemér­mesnek gondolna, gyorsan bevallom, hogy diákkorunk­ban mi is éltünk az „elke- resztelés” lehetőségével. Igen, mikor már nagyobbak voltunk, s nem alsó tagoza­tosak. Ezek a nevek szelle­mesek, az adott tanárra jel­lemzőek voltak, s csak az igazi egyéniségek érdemelték ki. Egy iskolán belül ezt egyik gyermekgeneráció örökölte a másiktól. Hozzá­tartozott a diákokat össze­tartó kis titkokhoz, sajátos jelrendszerhez. Találó nevek ma is szü­letnek. De egyre több a sér­tő. durva elnevezés. S ami szomorú a dologban: nem­csak „belső használatra" ké­szülnek . .. Valamikor elképzelhetetlen volt, hogy otthon szidjuk ta­nárainkat, vádaskodjunk, még akkor sem, ha bizony okunk lett volna rá. A szü­lők többsége — hiszen ma­ga is így nevelkedett — meg sem teremtette az ilyen be­szédhez a lehetőséget. Ha netán elnáspágoltak az is­kolában, bölcsebb volt hall­gatni róla, mert csak újabb, immár otthoni adag követ­kezett az okok kiderítése után. És ma mi a helyzet? A gyerek — tisztelet a kevés kivételnek — családi körben bátran szólja le tanárait, ne­tán ügyesen felheccelve a szülőket arra, hogy számon- kérően berohanjanak az is­kolába. S aztán az anyuka vagy apuka, csemetéje vé­delmében, higgadt beszélge­tés helyett a „na, rnost jól megmondtam" módszert vá­lasztja. Nem jó ez sem a gyereknek, sem a szülőnek. Az iskoláról nem is szólva. Lehet, Ádámnál és Évá­nál kezdtem írásom, pedig konkrétan a magatartás osz­tályzásáról szerettem volna írni. Csakhogy nemcsak a természet- és társadalomtu­dományokra, de az ilyen, ap­rónak tűnő dologra is igaz, hogy minden mindennel összefügg. Ügy vélem ugyanis, hogy nehéz azt a gyereket kordá­ban tartani az iskolában, amelyik otthon szülői egyet­értéssel aposztrofálhatja mondjuk hülye bunkónak a tanárát. S mit tesz az iskola a fegyelem — legalább lát­szatának — a megteremté­séért? Például felfedezték azt a nem kis adminisztrá­cióval járó pontrendszert vagy osztályzási formulát, amikor minden órán, min­den1 pedagógus leosztályozza a gyerekközösség óra alatti magatartását. A rendbontó­kat név szerint is megne­vezve. Nem tartom túl szerencsés megoldásnak. Több okból is. Régi énemre gondolva, nem tartom elképzelhetőnek, hogy egy gyerek, mit egy. harminchat (!) a 192 tanítá­si napon mindig kifogásta­lanul tudjon viselkedni. Az­tán sajnálom azt a kis kö­zösséget is, amelyben elég, ha két ebadta van, s miat­tuk sosem érdemelhetnek ki elismerést. Jó, jó. Mondhat-- nák erre a szakemberek. Ott a közösség ereje a két reni- tenskedővel szemben. Fel­nőtt fejjel viszont gondol­junk csak saját munkahe­lyünkre! Vajon milyen be­folyással tudunk lenni a csa­ládját rendszeresen ütlege­lő. alkoholista kollégára — s pláne akkor, ha nem is alkoholista! — vagy a ló­gósok, a munkát elhanyago­lok „megjavítására”? A baj az. hogy meg sem próbál­juk. Vagy éppen az iskolá­ban. Ott sem nagyon tud­nak a rossz, a pályára több­szörösen alkalmatlannal szemben sokat tenni. Mind­ezt pedig elvárjuk a gyerek­től. — Aztán — megkérdője­lezve a fegyelmezésnek ezt a formáját — még egy komoly fenntartásom van. Valami­kor — ó, ez a nosztalgia! — nem nagyon minősítgették az osztályt úgy globálisan, hanem volt Pistike. Erzsiké. Sanyika, akiket ;,személye­sen” ismert a pedagógus, hi­báival, erényeivel együtt, s azt a kis emberpalántát igye­kezett megnevelni. Aztán az egyéni nevelési módszerek beérését jelentette az, hogy kialakult egy közösség', amelynek már feladatokat lehetett adni, s akikre tá­maszkodni lehetett. A pedagógusnak tudnia kell: az óránkénti magatar­tás-osztályzás csak ideig-órá- ig lehet fegyelmező eszköz és ösztönző erő. A legered­ményesebb módszer ma is a pedagógus példamutatása, kivívott és megszerzett te­kintélye, ami minden más­nál jobb fegyelmező erő. Igaz, ma már a magatar­tás- és szorgalomjegyeket úgynévezétt önértékeléssel osztják ki önmaguknak és egymásnak a gyerekek. Amit aztán á pedagógus bírál fe­lül. E gyakorlat pozitív ne­velő hatását is kitűnő teó­riákkal lehet alátámasztani. A demokratizmus kialakítá­sában is nagy szerepet szán­nak neki. Mégis gyakran visszafelé sül el. S aztán a nagybetűs életben pedig rá kell jöjjön az időközben mindenképpen felcseperedő gverek, hogy a munkahe­lyen nemigen kérdezik, jó fiú e vagy rossz, hanem a teljesítményt, a szaktudást, a közösségért végzett munkát kérik számon. (Jó esetben.) De ezt nem ő beszélgeti meg a főnökeivel, s nem is a kol­légák szimpátiáján múlik. De kanyarodjunk -vissza az osztályok magatartás» értékelésének most dívó for­májához. Ebben meggyőző­désem, a pedagógus önma­gát osztályozza le. Ezért nem nevezhető túl szeren­csés találmánynak. S a do­log ösztönző erejéhez pedig az is hozzátartozik, hogy a példás szint olyan magassá­gokban lengedez, amelynek szinte lehetetlen megfelelni. yakran panaszkodnak a pedagógusok, hogy nincs a fegyelme­zéshez megfelelő eszköz. így igazuk is van. Mert az előbb említettek aligha nevezhe­tők annak. De egy nagyon lényeges mégis akad. Ami­ről, igaz,_ már szóltam. A rátermettség, a személyes példamutatás. S hogy még ez is miért tűnik olykor hatástalannak? Mert nincs mögötte a társadalom, a csa­lád támogató ereje. A sok­szor unalmas, semmitmon­dó szülői értekezleteken pél­dául erről lehetne párbeszé­det folytatni a szülőkkel. Szakmai fölényeskedés nél­kül, érthetően, tiszta lapról indulva. Talán ez is járható út lenne a pedagógustársa­dalom erkölcsi megbecsülé­sének oly hőn óhajtott el­éréséhez. B. Sajti Emese (Tudósítónktól) „Ott áll két út kezdeténél. Ki tudja mióta? Ha megkér-, deznénk létéről a város la­kóit, kevesen lennének,'akik tudnak róla. Pedig figyelmet érdemel. Nem azért, mert ezer autó fröcskölte be sár­ral, hanem, mert még lát­ta az ökrös szekereket, a vásárra igyekvők, a tanyá­ról , jövők, a’ hazafelé me­nők fogatait. Szemtanúja volt, amikor az első »ótómo- bil« bepöfögött gyerekug- rasztó, libarémísztő sebes­séggel a templom elé. Lát­hatta az első »vaskerekese­ket«, akik fakírokat megha­zudtoló kitartással űzték jár­művüket a macskaköves úton. Ismerte a gyerekeket, akik körülötte kergelőztek, néha ráültek, a bátrabbak még rá is álltak, hogy na­gyok legyenek, hogy mesz- ^zire lássanak, hogy köze­lebb legyenek a felhőkhöz. Látta, amint felnőttek a gye­rekek, látta két háborúba menni őket, lakodalomba, temetésre. Ma már a fél te­mető jó ismerőse. Meglepő­dött volna, ha nem kőszívű volna, hogy elébb lassan, majd egyre gyorsabban vál­tozni kezdett körülötte a vi­lág. Eltűntek az utcán ját­szadozó gyerekek, pelyhes kislibák sem húzódtak az árnyékába. Útépítők jöttek. Toldozták, toldozták az uta­kat, hogy a traktorosoknak, teherautóknak legyen mit elrontani. Mellette-mögötte bontani kezdték a házakat, majd hatalmas gumikere­kek, lánctalpak kerülgették. Bizony sokszor fenyegette pusztulás, amíg az új. eme­letes házak felépültek, de néhány karcolással, csorbu­lással megúszta. Körülötte nagyjából elegyengették a földet, de esőben sarat, szá­raz időben port dob rá a pökhendi kerék. Mondom, hogy senki sem figyel rá, pedig ő a Kezdet, a Rajt, a Nagy Nekirugaszkodás, ami nélkül nem lenne Vég, Cél és eredmény, nem lennének sorsok, folyamatok, nem len­ne történelem. Megérdemel­ne egy parányi parkot kö­rülötte, egy figyelmeztető szigetet, nehogy valamelyik hajnalon egy álmos Zil ki- döntse. Hadd állhasson to­vább, hadd figyelhesse a körülötte zsongó életet. Feladat! Miről van szó a szöveg­ben ? Ho] található a tárgy Bé­késen ? Készíts a tárgyról fotót vagy rajzot, de készíthetsz róla szobrot, kézimunkát, írhatsz róla verset, novellát.” Ez volt annak a helylörté-- neti -vetélkedőnek első fel­adata, melyet 1982 őszén hirdetett meg a békési Vá­rosi Tanács művelődési osz­tálya és a múzeum. A vá­rossá nyilvánítás 10 éves évfordulója kapcsán szerve­zett versengés eredményhir­detése november 2-án, szer­dán délután volt a Békési Galériában. A vetélkedő hat fordulója során a több száz résztvevőt mozgósító 20 csoport tagjai 36 különböző feladatot ol­dottak meg írásban, rajzban, fényképben, maketten, ké­zimunkában, szoborban, kü­lönböző anyagok és techni­kák segítségével. Az első díjat a Békési 3. számú Általános Iskola „Ar­túr és az indiánok” jeligéjű csoportja vehette át Mészá­ros Sándortól, a vetélkedőt patronáló Egyetértés Ter­melőszövetkezet párttitkárá­tól. N. D. Fotó: Fábián Mária MOZI fl kerekasztal lovagjai Újból megismerkedhettünk egy hatalmas mondavilággal. Az Excalibur című ír film Arthúr királynak és a ke- rekásztal lovagjainak a tör­ténetét, vagyis a kelta mon­dakört dolgozza fel. _E történetek évszázado­kon keresztül rengeteg vál­tozást éltek meg, tükrözve az adott kort, annak szellemét, központi akaratát, hitét és vágyait. A megszámlálhatat­lan irányba szétágazó Ar- thur-monda sok más mon­dakört megtermékenyített, s maga is sok más, a lovagkor eszméitől idegen elemet be­olvasztott. A rendező John Boorman (aki egyben az egyik forga­tókönyvíró is), rettentő ne­hezet kellett, hogy birkóz­zon a förténetfüzér túlbur­jánzó gazdagságával, s bi­zony nem egyszer meg is fojtotta mondandóját, a mon­da valamely kacskaringós indája észrevétlenül gyűrűző liánja. Amitől többszörösen ellankad a néző, az a törté­net állandó újrakezdődése. Megannyi vége van e film­nek. s így képtelen bármi­lyen tartalmi, vagy érzelmi fokozódásra. Ám ha a történetet nem is volt képes kordában tar­tani a rendező, a látvánnyal, a csodálatos tájakkal, a re­mekül komponált középkori forgatagokkal, a korhű csa- tajelenetekkel. és megannyi apró részlettel magába szip­pantotta figyelmünket. S ami külön érdeme, hogy képes hitelessé tenni ezt a nagyon furcsa világot. Természetes­sé válik minden varázslat és csoda. Nem kételkedünk, megtörténtségükben, mert a pogány sokistenhit és a ke­resztény panteizmus hatása alatt élő, cselekvő, gondol- , kodó hősök és szörnyetegek minden vágya és tette na­gyon is evilági. A vegytisztának tűnő er­kölcsi magaslatok valóban azért léteznek, hogy élni ta'- nítsák. megtisztítsák a bru­tális és bestiális vérfürdők cselekvő és szenvedő embe­reit. S a vérfürdők újból és újból megerősítik a ..gyö­nyörű erkölcsöt". Azt. amit számtalan örökérvényű, köl­tői igazsággal tisztelnek és koszorúznak meg a hősök és a szörnyetegek, mikor jóról, rosszról, hatalomról, szere­lemről kerül szó. A néző, ha belegondol, ró kell döbbenjen valamire: ha ilyen okosak az emberek, tudnának akár jók is lenni, miért nem teszik a jót mind­örökké? Miért jön mindig valami gubanc? Miért, hogy jó szándékból is gyilkolni képesek egymást, s miért, hogy megértetlen marad a jószándék? Arthur mindenesetre nem­csak hős. de mint egyszerű ember is példaadó. Lancelot bűnös vágyban válik szent­té. Magagyötrése a film leg­szebb, legigazabb, lebmara- dandóbb része. Guenevere botlása bocsánatot ad min­den elesendőnek. Percevalt szolgálata a szenvedés, az egymásért halni tudás jelké­pévé avatja. De Merlin ez a mindent tudó, ennyi támo­gatásra érdemes mellett va­jon miért tárja szét remény­telenül a kezén? Miért válik önnön paródiájává olykor idétlen Mikulássá e mindent tudó? Jó volt megismerkedni e mesevilággal. Mert az Ar- thur-monda alapkincse az emberiségnek. Erkölcsi ta­nítása által tisztességgel élni lehet századunkban is.-út-»­Mi lesz veled, könyvtár(ka)? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvtár. Még az ötvenes években született, valahol az orosházi ruhagyár környékén egy bérleményben. Akkor még úgy hívták: orosházi népkönyvtár. Aztán nemsokára megkapta a városi-járási könyvtár hangzatos címét. Rangja tehát már volt, csupán birodalmat kellett sze­rezni hozzá. Annál is inkább, mert az ed­digi lakása éppenhogy a fejére. nem dűlt. így hát a városi tanács megvette számára mostani lakhelyét, ismét csak egy lakóhá­zat, amelyet átalakítottak, s így beköltöz­hetett udvartartásával, a mintegy 60 ezer kötettel együtt. Igaz, felújították a vá­lyogépületet, de azért mégsem lett belőle kastély. Az évente könyvbeszerzésre ka­pott ISO ezer forintból állománya egyre nőtt, s ezért újqbb területeket kellett meg­hódítania. Hamarosan birtokába vett egy szomszédos házat, s bekvártélyozta ide ifjúsági könyveit. Aztán a zenei részleg önállósította magát egy, az udvaron felál­lított faházban, ahová beszorult a feldol­gozórészleg is. Közben nőtt, növekedett a birodalom. Könyvtárak épültek, újultak meg a járás­ban, de a legrangosabb maradt a régi, megszokott helyén. Csupán a toldozgatás- ra-foldozgatásra került némi pénz. Mivel egyre súlyosbodtak a raktározási gondok, ismét megvettek — tíz perc járásnyira — egy épületet, amelyet végre modern polc- rendszerrel szereltek fel. így több hely maradt az olvasóknak, akik sűrűn meg­fordultak ebben a birodalomban. Igaz, a város lakosságának mindössze 12—13 szá­zaléka tagja a könyvtárnak, de ez az or­szágosnál rosszabb százalékarány könnyen megmagyarázható a jól működő szakszer­vezeti könyvtár vonzerejével. Az idén négyezer hűséges alattvaló fordult meg rendszeresen a három épület kétszáznyolc- van négyzetméterén. Ez a szám már soka­kat elborzasztott, ugyanis az idevágó ren­delkezések szerint pontosan 1890 négyzet- méterre lenne szükség ahhoz, hogy ideális körülmények között kölcsönözhessenek, folytassanak színvonalas szakmai, tudo­mányos munkát a könyvtárosok. Sokszor, sok helyütt elmondták már mindezt azok, akik nap mint nap érzik a helyszűkéből adódó hátrányokat. A felsőbb hatalmak is tudomást szereztek arról, mi nyomja a könyvtárosok szívét, s úgy döntöttek: ke­resni kell egy megfelelő székhelyet. Igen ám, de hol? Ez a város, amely alig ren­delkezik városi múlttal, nemigen dicse­kedhet régi, városias épületekkel, immár eljutott oda, hogy gondot fordíthat köz- művelődési intézményeire. Szép művelő­dési háza után könyvtárát is alkalmasabb helyen szeretné tudni. És íme, adódott egy alkalom: a közigazgatás átszerveződésé- vel kiürült egy viszonylag patinás épület, a járási hivatal székháza. A város bölcsei ezt szemelték ki a könyvek új birodal­mául, s rögtön kérvényt is fogalmaztak, amelyet továbbítottak egy még felsőbb fó­rumra, a megyei tanácshoz. Hogy ott ho­gyan döntenek, az hamarosan ki fog de­rülni. Valószínű, hogy minden úgy végző­dik, mint a mesében. És akkor elindul­hatnak pénz után, hogy felújítsák az ideá­lis alapterületnek még mindig csak felével rendelkező épületet, hogy új, korszerű be­rendezéseket vásárolhassanak... és így tovább. Szóval, kezdődhet egy újabb mese. — gubucz —

Next

/
Oldalképek
Tartalom