Békés Megyei Népújság, 1983. november (38. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

1983. november 19., szombat o Kép, szöveg: Béla Ottó Őszi vadászat , zívem szerint kötelezővé tenném minden városlakó embernek, hogy egyszer egy napot végigbarangoljon vadászokkal. Még puska se kellene hozzá, csak amo­lyan békés hajtóként. Mert tollal bizony le nem lehet írni az ősznek, a természetnek meglepetéseit és csodáit. Mert ugyan nem csoda-e a szántások rozsdás buckáin szökkenő nyulacs­ka, a letarolt kukoricatáblán átcsörtető vaddisznók, a melio­ráció húzta hatalmas árkokon átszökkenő szarvasbika, a tar­lókon keresztül cikázó mezei egerek. A fák haldokló leve­leinek színorgiája, a puha, fénylő pókhálókkal átszőtt ka- tángkórók. És persze a vadászat! Amikor halálos sebet kap a fácánkakas és színes tollai porzanak a lehunyó nap suga­raiban, és a farkukat diadalmasan csóváló vadászkutyák, amelyek a bizony már a didergősre hült vízből prüszkölve hozzák ki az elejtett vadat. És nem utolsósorban estefelé az a jótékony fáradtság, amely után nem kell senkit se ringatni, hogy mély álomba merüljön. Városformáló közösség Beszélgetés Barna Gáborral, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkárával Városainknak felszabadulás utáni nagyarányú fejlő­dése megannyi szép eredmény mellett nem egy ellent­mondást is létrehozott. így például azt, hogy a nagy megújítási folyamatban nem eléggé törődtünk a régi vá­roskép megőrzésével, a régi és az új épületek összhang­jával. Ma már túl vagyunk azon, hogy a városfejlesztést látványos bontásokkal és kizárólag új lakótelepek épí­tésével képzeljük el. Törekszünk arra, hogy a múlt érté­keit megtartva formáljuk tovább településeinket. Erről beszélgetünk Barna Gáborral, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkárával. — Lakótelepeink városnyl lakóval sem igazi városok. Miért nem? — Egy-két évtizeddel ez­előtt a ma tipikus lakótele­pei ideálisnak látszottak. Ideálisnak, hiszen a koráb­bi egészségtelen, szűk, zárt udvaros házsorokat vagy ko­lóniákat egészséges, levegős, napfényes beépítések váltot­ták fel, követve a modem építészet elveit. Az igények­nek megfelelően elkülönültek mindennapi tevékenységünk színterei: az otthon, az is­kola és a művelődést szol­gáló létesítmények, a mun­kahely. A lakótelepeken azonban az ott lakók még­sem érzik igazán otthon ma­gukat. — Mi az oka ennek? — Az okolhat hosszasan lehetne sorolni. Az oly gon­dosan kialakított zónák pél­dául a lakótelepen belül idő­vel önálló életet élve sok bonyodalmat okoznak. Gon­dolok itt a gyalogos- és mo­torizált forgalom elkülöní­tésére, ami alapjában véve? helyes dolog, de csakis ak­kor, ha a kettő valóban za­varja egymást, különben parkolási, illetve bevásárlá­si gondok adódnak belőle. Nehezen elfogadható pz is, hogy a lakótelep szinte tel­jesen elkülönül a régi vá­rostól, hogy nincs a kettő között kapcsolat. S nem ér­zi jól magát a lakótelepi polgár azért sem, mert a modern építészetben a tér­alkotás elvesztette jelentősé­gét. Holott az építőművé­szet, térművészet. A lakó­telep építésze azonban nem tereket formál, hanem tö­megeket alkot, amelyek kö­zött az emberek nem talál­ják helyüket. A nyugati or­szágokban a lakótelepek egyhangúságának enyhítésé­re megpróbálkoztak játsza­ni a tömbökkel: a magas ház mellé alacsonyát húztak, a síkot hajlították ... Szeren­csére, anyagiak híján mi ed­dig nem jutottunk el. Sze­rencsére, hangsúlyozom, mert a lakótelep e megoldá­sokkal legfeljebb zaklatot- tabb lett, de nem barátságo­sabb. — Kísérleteztünk mi is. Ezt jelzik például a külön­böző meglehetősen rikító színekre mázolt épületek. — Ezek eredménytelen kí­sérletek. Nálunk csak az utóbbi években vált egyér­telművé, hogy e kívülről közelítő megoldások nem ve­zetnek sehová. Az építészet­nek vissza kell kapnia azt a funkcióját, amellyel való­ságos társadalmi tevékenysé­get szolgáló teret adhat, s ez nem azon múlik, hogy magas-e a ház, vagy ala­csony, hogy sárga színű-e, vagy lila. S nem csupán az építészeknek kell megkap­niuk ezt a lehetőséget, ha­nem minden egyéb, az építé­szethez kapcsolódó szakmá­nak, a különböző iparművé­szektől a kertészekig, hogy együttesen formálhassák környezetünket. Mégpedig úgy, hogy a településekben helye legyen a réginek, ne maradjon ki a természet, s főként ne maradjon ki ma­ga az ember. Valamiféle új­raforgalmazása szükséges tehát a városnak. Milyen jelei vannak e szemléletváltozásnak? —■ Az országot járva szá­mos biztató kezdeménye­zéssel találkozhatunk, me­lyek azt erősítik, hogy ko­runknak, igényeinknek és lehetőségeinknek megfelelően kell építenünk. A régi ér­tékek maradéktalan megőr­zését példázza a soproni belváros és Kőszeg város­mag va. Ez utóbbiban rácso­dálkozhatunk arra is, hogy milyen harmonikusán illesz­kedik egymáshoz a régi és az új. Hasonló törekvés je­gyében folyik az egri belvá­ros korszerűsítése, a törté­nelmi múlt megmentése és beépítése a mába. Kellemes, barátságos Salgótarján köz­pontja, szemléltetve egyúttal azt, hogy ha nincs mit meg­tartatnunk a múltból, akkor is lehet szépen építeni. A zalaegerszegi városközpont azzal ragadja meg az em­bert, hogy építészete a mí- vesség felé hajlik. Szemet gyönyörködtető a sárospata­ki művelődési ház. A ter­mészettel való szoros kap­csolatot példázza Kazincbar­cika. Többek között azért oly kedves, mert nem épí­tették be a hegyeket, mert a zöld szinte belefolyik a vá­rosba. — Hogyan lehet megtarta­ni, emberarcúvá formálni városnyi és mégsem város- szerű lakótelepeinket? — Gyakran elégedetlenke­dünk velük, mondván, hogy befejezetlenek. Azok is, olyan értelemben, hogy kés­ve készül el az óvoda, az is­kola, az ABC-áruház. A baj az, hogy lakótelepeinket va­lóban befejezzük, megter­vezvén bennük mindent — némi túlzással az első épü­lettől az utolsóig, a játszó­téri pádtól a facsemetéig. Egy város azonban soha nem volt, nem is lehet. kész. Polgárai keze nyomán vál­tozik. fejlődik napról napra igazán. Dunaújvárosra kez­detben aligha mondhattuk azt. hogy szép Ma az oda látogató jól érzi magát, kel­lemesnek. szépnek találja Miért? Mert lakói belakták, alakították, széppé varázsol­ták rózsalugasokkal, lép­csőkkel, passzázsokkal. A települést az emberi közösségek formálják. A la­kosságnak is lehetőséget kell kapnia környezete for­málására alakítására. A he­lyi vezetés és a lakók okos alkotó együttműködésére van szükség ahhoz, hogy lakóte­lepeinknek oly sokat szidott képe megváltozzék. És ez már nem esztétikai, hanem társadalmi kérdés. Kende Katalin Életutak Nagy idők tanúja Már három esztendeje, hogy nem sétál Szarvas utcáin Kohut János kőműves mes­ter. A hályog makacsul rátelepedett a sze­mére, homályba veszett minden, ami szép és kedves volt neki. A sok családi ház és középület, amely a keze által nyerte el végleges formáját. Nem látja már a várost, ahol 1898 óta él, dolgozik. Szenvedés, bá­nat és öröm, rengeteg élmény köti ide. És a harc, a jobb világba vétett hit, amely megsokszorozta az erejét. Ül a konyhaasztalnál, előtte Sanyo kis- rádió. Hallgatunk, csak a csempekályha du­ruzsol halkan a hátunk mögött. Csendesen emlékezik. Derűsen, néha szomorkásán, megkönyezve egy-egy mondatot. Nem szé- gyelli, 85 év terhével a vállán semmit sem bánt meg. Érdemes volt más emberek ba­tyuját is cipelni, hiszen amiért küzdött, megvalósult. — Sovány, beteges gyerek voltam, a nagyanyám a hátán vitt egyik orvostól a másikig — gombolyítja élete fonalát. — Mégis megmaradtam, és iszonyatos erő. akarat szorult belém. Soha nem tudtam el­viselni az igazságtalanságot. Már kőműves­inas voltam, amikor a mester rám emelte a kezét. Őszintén bevallom: nagyot károm­kodtam, és megmondtam a magamét. Sze­gény ember csak sápadozott, és azt hebeg­te, hogy én kommunista vagyok. Meg is szöktem tőle nemsokára. Szaladgált a szü­léimhez, akik természetesen visszazavar­tak, mert kellett a keresetem. Ekkor a mester cselhez folyamodott. Bezárt egy fé­lig kész házba, kezembe adta a szerszámo­kat, hogy dolgozzak. Én meg leültem és vártam. így talált rám este, és megkérdez­te, miért makacskodok? Azt feleltem, hogy nem szeretem, ha rám zárják az ajtót. Pedig nagyon szerette a szakmáját Ko­hut János, a munkásmozgalom veteránja. Névet a kőműves, amint a fiatalságát idézi. — Jó volt a magasban, nem szédültem. Még a templomok építésekor sem. Volta­képpen a keresztanyámnak köszönhetem a mesterségem. A férje kőműves volt, körü­lötte botladozva szerettem meg ezt a szak­mát. A végén a mesterrel is kijöttem. Meg­hívott egy pohár borra, és szent lett a béke. — Csak a világ bolydult meg kissé . . . — vetem közbe. Az állához nyúl. Fáradt kezein megduz­zadtak az erek. Az ujjak már lassan moz­dulnak. De régen volt 1917! A 19 éves fia­talember akkor fogott először fegyvert. — Kiszolgáltam Ferencz Józsefet, Károly királyt, ott voltam az őszirózsás forrada­lomban és a Tanácsköztársaság Vörös Had­seregében, a legvégén még Horthy kato­nájaként is masíroztam — sorolja. — Is­tenem, hat esztendő angyalbőrben ... Az elesettek iránti hűség mindig mun­kált benne. Hamar felismerte, hogy hol a helye. Tizenkilencben is. amikor Budapes­ten géppuskás tanfolyamra járt. A román királyi hadsereg megszállása Szentendrén érte. Életét kockáztatva vitte az élelmet a munkáshatalom védőinek. Amikor szorult az ellenséges gyűrű, a barátjával elhatároz­ták, hogy hazajönnek Szarvasra. Persze, ez sem volt könnyű. — A Keleti pályaudvar pincéjében alud­tunk jó néhány napig — törli meg a hom­lokát Kohut János. — Napkelet szállodá­nak neveztük, de egy csöppet sem tudtunk akkor nevetni rajta. Sötét fellegek gyüle­keztek felettünk, mégis bíztunk a jövőben. Szolnokig sikerült eljutnunk, itt viszont leszállítottak a vonatról. Kiabálás, zűrza­var, igazoltatás. Nem volt mentség. Mar­havagonokba zsúfolva érkeztünk Ceglédre, ahonnan csak decemberben engedtek haza. És a küzdelem kezdődött elölről. Vagy folytatódott? — Nekem könnyű dolgom volt — mond­ja derűsen —, hiszen a társaimat nem kel­lett különösebben agitálni, a baloldalon áll­tak. Az 1920-as választásokon már utcabi­zalmiként dolgoztam, 1926-ban pedig be­léptem a Szociáldemokrata Pártba. Nehéz évek következtek. A proletárdiktatúra bu­kása után feketelistára kerültem, csak ak­kor kaptam munkát, ha valahol kevés volt a kőműves. Nem hátráltam meg. Az építő­munkások szakszervezetének jegyzője let­tem. A vállalkozók szívesebben láttak az utcán csellengeni, mint a munkások között. Azt hajtogatátk: nem a kezem, hanem a nyelvem ellen van kifogásuk, mert minden visszásságot meglátok. Megpróbáltak min­dent, hogy lehetetlenné tegyenek. Harcol­tunk a magasabb bérekért, a jobb munka- körülményekért. Emlékszem, 1929-ben Bi­kazugban beszüntettük a munkát. Először Gyuláról hoztak kőműveseket,, de ők is csatlakoztak hozzánk, majd az orosháziak beadták a derekukat. Bennünket szélnek eresztettek. A felszabadulás után az új demokratikus rendőrségen dolgozott két évig. Volt köz­ségi esküdt, járási tanácstag. Társadalmi munkása szülővárosának évtizedekig. Mi­ért? Nem felel. Űjra kérdezem: miért? — Mit válaszoljak erre? — töpreng. — Van két unokám, ugyanennyi dédunokám. A mai élet bennünket igazol. Azokat, akik szerették a munkájukat. Nagy -kár, hogy nem láthatom újra a szarvasi postát, ez volt a felszabadulás utáni első munkám. Aztán Budapest, a Bánrévei Állami Gazda­ság következett. Végül 1957-ben magamnak is házat építettem, az itteni építőipari szö­vetkezetből mentem nyugdíjba 1960-ban. Fotó: Veress Erzsi A társadalmi munkát csak 1980-ban hagy­ta abba. Sokáig a szakszervezeti bizottság tagja volt a MEDOSZ-nál. Hetente három­szor ellátogatott a . székházba, a társak közé. Menne most is, de a megromlott egészsé­ge megálljt parancsol. Ünneplő ruháján sok kitüntetés díszeleg. A Szocialista Hazá­ért Érdemrend; a Tanácsköztársaságért Em­lékérem, az ötvenéves párttagságot elis­merő Felszabadulási Jubileumi Emlékérem, és megkapta a MEDOSZ megalakulásának 75.. éves jubileuma alkalmából az emlékpla­kettet. Szerény, de harcos embernek járó el­ismerések. Hogy megérdemelte, tanú rá egész életútja. Seres Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom