Békés Megyei Népújság, 1983. szeptember (38. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-17 / 220. szám
1983. szeptember 17., szombat o legjobb alkotásainak egész sorával rendelkezik. Elsősorban a helyiséghiány a gondunk, éppen ezért számomra rokonszenves lenne az úgynevezett elöszobás rendszerű megoldás. Ez azt jelentené, hogy a modern gyűjtemény az anyaépületen kívül helyezkedne el. Ilyenre van példa a világ számos fővárosában, és arra is, hogy azt maga a főváros kezeli. Ez a lehetőség — átmeneti megoldásként — nálunk is felmerült, tárgyaltunk is róla. Nem lehetetlen, hogy talán már a jövő év végén a fővárossal közösen egy hosszabb időszakon át nyitva tartó kortárs művészeti kiállítást nyitunk, például szomszédunkban, a Budapesti Történeti Múzeumban. — A közelmúltban tárta ki kapuit a galériában a kortárs grafikai bemutató. Követi-e majd hasonló más? — A Magyar Nemzeti Galéria másfél évtizede állítja ki falai között a modern grafikát, s a mostanihoz hasonló bemutatóra a jövőben háromévenként kerül sor. Közismert, hogy időnként legjobb festőink, szobrászaink is otthonra lelnek nálunk. Nem vagyunk hívei a rövid, gyors bemutatóknak, ezért évente három, esetleg négy kiváló kvalitású alkotónak biztosítunk kiállítási lehetőséget. A modern magyar képzőművészetnek távolabbi terveinkben is helye van. Már bizonyosra vehető, hogy a jövő év tavaszán. a Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként emlék- kiállításon adózunk Kondor Béla művészetének. A későbbiekben szeretnénk bemutatni a húszas évek művészetét a maga sokrétűségében és sokszínűségében. Elképzeléseink szerint a kissé szokatlan tárlaton felvonultatnánk a kor képzőművészete mellett többek között az építészet, a zene, a tánc, az iparművészet, a színház, a film, a fotó időtálló értékeit is. Terveink között szerepel hasonló módon a hatvanas, majd a hetvenes évek bemutatása is. Deregán Gábor Újházy László versei: Egy viharsarki nyáron a határszél városában porzik az út ragadós lábú legyek köröznek egyre poshad a víz árkok átkozódnak gyanús kóválygó fellegekre itt élem én a bűz-orgiákat sűrűn sár van szentségetek , vásott kölykök kiabálnak feketedik lelkem éjszakai állat harangszó száll sanda fakó fényben temetnek már valakit megint féldög rovarokat látni össze-vissza ablakán az ember ha kitekint fáj a fej naponta páter- noszterba száll a vérnyomás s nem tudjuk hogy mi bajunk van temérdek évnyi jósorunkban Zsáky István: Megbeszélés Kortárs alkotások a nemzeti gyűjteményben Beszélgetés Bereczky Loránddal Minden jel szerint 1983 a Magyar Nemzeti Galéria páratlanul gazdag esztendeje lesz. Még jószerével be sem zárt a nagy magyar reneszánsz kiállítás, amely európai visszhangú kulturális esemény volt, s máris teljes erővel megkezdődött a XX. századi művészetet bemutató, októberben megnyíló állandó kiállítás előkészítése. Ezzel kapcsolatban kértünk nyilatkozatot Bereczky Loránd főigazgatótól. — Századunk legnevesebb művészeinek néhány alkotását a látogatók a galéria termeiben eddig is megtekinthették — mondotta a főigazgató —, kétségtelen azonban, hogy adósak vagyunk a korszak teljességre törekvő, átfogó bemutatásával. Erőinket összegezve — a galéria fennállása óta először — most jutottunk el oda, hogy a birtokunkban levő rendkívül gazdag festészeti és szobrászati anyagot — csaknem félezer alkotást — egységbe gyűjtve, állandó kiállításon tárhassuk a közönség elé. — Régmúlt korok képző- művészetét csaknem hiánytalanul láthatja a közönség .. . — Valóban, egészen a XIX. század végéig, bár e téren is volt, van hiányt pótló tennivalónk. Tavaly nyitottuk meg a késő gótikusszárnyas oltárokat bemutató kiállításunkat, s remélhetőleg az idén még egyet lépünk előre: szeretnénk együtt állandó jelleggel a közönség elé tárni reneszánsz emlékeinket, a közelmúltban zárult nagy reneszánsz kiállítás egy részét, a galéria tulajdonában levő értékeket. Ennek előkészítésével — érthetően — most már viszonylag kevesebb a dolgunk, annál több a XX. századi anyaggal. Komoly szakmai vita előzte meg például azt, hogy mely alkotókkal, életművekkel zárjuk a gyűjteményt, hol húzzuk meg a határt. A XX. századi művészetet bemutató kiállításunk a nagybányaiakkal indul, felöleli többek között az alföldi iskolákat, a szecessziót, az avantgárdot, a két világháború közötti művészetet, és a hatvanas évek elejével ér véget. Azokat a művészeket, műveket sorakoztatjuk -fel, akiknél, amelyeknél vitathatatlan az értékgarancia. A művek túlnyomó többségét a galéria raktáraiban őriztük, most restaurátoraink valamennyit kézbe veszik. Egyébként ez a három éve kezdődött hatalmas munka aprólékos gonddal és sok szépséggel jár, s gyakran meglepetéssel szolgál. Kernstok Lovasok-já- nak színei például a tisztítás után valósággal felragyogtak; kiderült, hogy sokkal színesebb ez a kép, mint amilyennek korábban ismertük. — Művészeti életünk eme újabb gazdagodását minden bizonnyal várakozással és örömmel fogadja majd a legszélesebb közvélemény. Legyünk azonban — nem ok nélkül — telhetetlenek: mikor látogathatjuk a modern művészet múzeumát, azaz a kortárs képzőművészet kiállítását? — Kétségtelen, hogy a XX. századi kiállításunk nem kortársi gyűjtemény lesz — válaszolta Bereczky Loránd. — Ha csupán a szándékon és a műalkotásokon múlna, akkor akár holnap is megnyithatnánk a modern képtárat. A Magyar Nemzeti Galéria ugyanis részben a saját, részben a Művelődési Minisztérium vásárlásai révén a rpa élő képzőművészek Pálinkás Lajos: Erdei történet (Részlet a Rókasors című kisregényből) A vöröslő napkorong kibukkan a gabonatáblák fölött. Bíbor glóriába vonja a szőkülő kalászokat. Sugarai sziporkáznak az erdő nedves levelein. Gyenge szellő lengedez. Nedvesen csillognak a mélyedésekben összegyűlt tócsák. Pára gomolyog az utakon. Kerr maga mögött hagyta a sűrűt, és az erdőt kerülő szekérúton baktat. Fia szorosan a nyomában. Néha megáll, és a kalászok zizegé- sére figyel. Fácánok rajzanak ki a bokrok alól, és az éledő bogárnépet szedegetik. Nyúl baktat ki a szálasból, kicsit álldogál az úton, majd eltűnik a gabonatáblában. Fenn, a felhők magasában ölyv köröz. Kerr idegeiben elterpeszkedik a lusta jóllakottság. Kerülgeti a tócsákat, a nedves füvet. Lába puhán süpped a felázott földbe. Hazafelé tart. Párja szaga megállítja egy pillanatra. Inn tehát a gabonában vadászik. Orra azt is pontosan megmondja, hogy a kölykök is az anyjukkal vannak. A puha földön szaporán sorjázó nyomok . is elmondhatnák ugyanezt, de Kerr nem törődik velük. Neki a nyom semmit sem mond, csak akkor, ha szaga van. Csendes szemlélődésében halk berregés zavarja meg. Felkapja a fejét. Zöldesszürke autó fordul ki nem messze az erdőből. Villámgyorsan perdül az erdőszél takarásába. Mozdulatlanul, kinyújtott farokkal figyel. Az autó billegve közeledik. Kerr már a menekülésre gondol, mikor a kocsi megáll. Semmi sem mozdul rajta, csak a motor zümmög. Hirtelen az is leáll. A monstrum némán ácsorog az úton. Kerr érzi, hogy nem láthatja őt. Nagyot nyel izgalmában. Fia mögötte ácsórog, és félelemmel vegyes kíváncsisággal lesi a mozdulatlan gépet. Inn pofája bukkan elő a búzaszálak közül. Kilép az út szélére, és kérdőn pillant szobormerev párjára. — Valami baj van? Kerr pupillája kitágul az izgalomtól. Füle lekonyul, teste meggörbül. Majdhogy a farkára ül. Szemében parázslik a biztatás. — Menekülj! Gyorsan! Inn mocorog picit, értetlenül nézi furcsán viselkedő párját. — Miért? Mi a baj? Kerr pillantása már a kocsira tapad. Kicsit megnyílik az ajtó, fekete puskacső búvik ki a résen. Megvillan a céltávcső üvegje. Szeme újra a párjára villan. — Gyorsan már! Itt van az ember! Inn a kocsi felé kapja a fejét. A ránduló fegyver csőtorkán tűz villan. Óriási ütés dübben a szuka oldalán, és a sárba dobja a testét. A lövés dörejébe belerezdül a levegő. Az idegekbe kapaszkodó öntudat még a menekülés görcsébe rándítja lábait. Karmaival szántja a sarat. Farka meglibben, agyarai a földet rágják az elmúlás kínjában. Kerr agyát elborítja a félelem. Nekifordul az erdőnek, és törve, zúzva rohan a sűrűnek. Pániksarkantyúzta rohanása csak messze benn a fák között csendesedik. Zihálva áll meg a bodzabokrok sűrűjében. Lassan nyeri vissza öntudatát. Fia valahol elmaradt tőle. Leroskad a bokor alá. Lassuló lélegzet- vételével valami cél és vágy nélküli hidegség kúszik a mellébe. Inn nincs többé. Megölte az ember. Félelemmel vegyes tehetetlen düh markolássza a torkát. Az erdő részvétlen félhomállyal hallgat. Idegszálai között elhelyezkedett párja helye pótolhatatlanul üres. Fejét lógatva sokáig fekszik a bokor tövén. Az avar halk neszére lassan emeli a fejét. Lógó farokkal, lesunyt fejjel a fia lődörög a nyomán. Tört pillantásában ott van a kegyetlen reggel emléke. Lefekszik apja mellé, fejét mellső lábaira eresztve néma mozdulatlanságba merevedik. Az avaron futkározó cickány zörgésére fejüket sem emelik meg. Észrevétlenül nyomja el őket az álom. De nyugalmat az sem ád. Üjra meg újra látja a billegő autót, a mozduló ajtót, a kibúvó puskacsövet. Villan a lövés tüze, és Inn kínjában marja a sarat. Kétségbeesetten futna, de valahogy nem tud. Saját nyüszítésére és rugdalózó lábainak mozdulására ébred. Fia előtte ül és merőn nézi. A nap már túljutott a de- lelőn, sugarai ferdén tűznek a lomb alá. A fényfoltok lassan ingának az avaron. Susog az erdő. Madarak esi - vitelnek az ágak között. Rovarok futkároznak a fák tövén, a fű között. Orra előtt, egy korhadó tuskó kérge alól cincér tűnik elő, és nagy igyekezettel furakodik a levelek alá. Kerr felpattan és rátenyerel a bogárra. Rágcsálni kezdi. Aztán undorral köpi ki. Nem is éhes. Fordul, megindul a sűrű bokrok között lapuló nyári szállás felé. A két kis szuka már otthon van. Egyszerre kapják fejüket előtűnő apjuk felé, aztán csüggedten ejtik fejüket mellső lábaikra. Nem az jön, akit vártak. Kerr a bőkor alá fekszik, merőn bámul maga elé. Nagy üresség költözött belé, nem tud vele mit kezdeni. Egyhangúan pereg az idő a homályosuló erdőben. Sebesen süllyed a nap a fák koronája mögé. Már csak vöröse pislákol a lomb fölött. A fák között egyszerre csak feláll a homály. Recs- csen, neszez az erdő. Megzörgeti a levelet a szél. Az egyik kölyök feláll. Hosszan korgó gyomra elárulja szándékát. Ácsorog, vakaródzik egy kicsit, majd a bokrok tövén búvó ösvényre fordul. Hangtalanul nyeli el a homály. Sokáig semmi sem mozdul. Hirtelen sivalkodó mátyás hangja töri meg a csendet. — Skrék! Azonnal felel rá a párja is. Aztán együtt kiabálnak izgatottan. — Skrék! Rék! Skrék! Gébics riasztása csetteg. — Csett! Csett! Csett! Kerr füle a zaj felé fordul. A kölyök az ember elhagyott házához ment vadászni. Jó hely. Talán már el tudja látni magát. A madarak riasztása nem szűnik. Kemény dörrenés roppan a fák között, elszakítja a madarak szavát. Kifeszül a csend, az erdő ezer szemmel figyel. Kerr és a kölykök egyszerre kapják fel a fejüket. Füleik a dördülés felé fordulnak. Kerr idegein végigrezeg a baljós sejtelem. Csak nem?! De a vallatóra állt fülek semmi zajt nem tudnak elfogni. Néma csend. Aztán az is oldódik, mint rablóhal farka nyomán a hullám. Lassan újrakezdődik a zsongás. Húzó varjú károg az erdő felett. Valahol fácán kattog. Kerr figyelme is lankad, de a lövés után maradt valami titok. Mire dörrent az ember fegyvere? A madarakra? Másra? És hol van az ember? Miért nem mozog? Vagy csak a fegyverét hagyta itt? — tűnődik a lassan feledésbe merülő dörrenésen. A kis szuka nem bírja tovább. Feszül, rugdalózik benne a kíváncsiság. Felkel és óvatos, cserkésző tartásban elsompolyog a dörrenés felé. Kerr kicsit megemeli a szü- gyét, legszívesebben visszapenderítené a kölyköt, de rosszérzése bizonytalan. Maga sem tudja, mit csináljon. A kölyköt felszívja az ösvény. A fák között már sötét van. Kezd kifényesedni a hold sápadt arca. Kerr még mindig tágult pupillákkal bámul a kis szuka után. Bizonytalan töprengését fegyver dörrenése fröccsenti szét. Pillanatra letaglózza, megnyomorítja akaratát a váratlan dörej. Aztán talpra ugrik, és nyakán borzolódó szőrrel fülel. Most már bizonyos! Ez az ember! És a kölykök?!... Félelemmel vegyes irtózattal hallgatózik, les a sötétbe. Igen! Ez az! Ruha súrlódása, táska zörgése, fém koccanása, motozás hallik az ember háza felől. Idegesen toporog, már rohanna, de a kölykök?! Mi van velük? Elöl megzörren az avar. Ritmustalan, egyre lassuló léptek erős zaja közeleg. Kihagyó lélegzet sípoló hörgé- se. A kis szuka esik be a bokor alá — eldől. Oldala csupa vér. Sárga szeme apjára tapad. — Az ember!... Meg akart ölni!... És ott volt ő is . .. Nem mozdult... Horpasza remegve lüktetett. Az ösvényen futó léptek zaja csörtet. Fia csusszan) mellé rémülten. — Láttam! — pillog visz- szafelé. — Az ember! Fenn volt a fán! Lejött, és kezében elvitte ... Hirtelen megdermedt. Észrevette a bokor alatt fekvő húgát. Hőkölve mered a látványra. — öt. is ... ?! Rezzenéstelen tekintetükkel kötik az elszállni készülő életet. A horpasz egyre lassabban emelkedik és süly- lyed. Véres hab jelenik meg a száj szögletében. Mintha valami pattanna. A kileffent nyelvre rátapad az avar szemetje. Egy kicsit állnak még a tetem fölött. Kerr mozdul először. Szemében az elszá- nás konok tüze villan. — Elmegyünk! A sűrűnek fordul. Rég elfeledett csapáson oson, figyel, szimatol, csúszik —■ egyre távolodva — az embertől. Fia őrzi még egy ideig húga testét. Aztán apja nyomára áll. Elnyeli az erdő. katona vigyáz ránk a határ néma vadászkutya se hangosan támad védtelen kotorékra gyanús az idő már nem is furcsa bőszen piál padosország népe nem figyel nem érti hogy tunyasága űzi betegségbe hogy halál jön vendégségbe fülled a föld rezzenetlen szelet vetnek az egekben megoldás nincs nem hiányzik tántorgunk csak háztól házig Lesz csoda levegő szikrázik borotvál a fény az ősz aranypénzekkel fizet múlt piros nyarába bámulva senkit se látok de csoda lesz hirtelen csattogó szoknyák alatt az ökölbeszorult kéz megszületik.
