Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
% 1983. augusztus 13., szombat N I 1--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 uyÁTri Találkozások Nagybánhegyesi mozaik Éppen egy elmaradt randevú segített hozzá, hogy első találkozásom Nagybán- hegyessel több legyen egyszerű, futó ismeretségnél. A település már első pillantásra megtetszett. A falu központjában árnyas lombok alatt hűsöltek az emberek. Egy alkalmi dinnyeárus körül vásárlók csapata beszélgetett a mezőgazdaságot sújtó nagy szárazságról, reménytelen pillantásokat vetve az akkor is felhőtlen égboltra. A kisáru- házból tele szatyorral távozók a szomszédos presszóba menekültek néhány gömb hűsítő fagylaltért. Az idegenekre jellemző téblábolásunkat észrevéve egy idős néni korát meghazudtoló fürgességgel pattant le kerékpárjáról, hogy útba igazítson bennünket. S hova is irányíthatott volna, mint a községi tanács épületébe, ahol „megválaszolnak maguknak mindenre, kedves- kéim” tanáccsal küldött el bennünket. Az ajtóban éppen a tanács elnökével, Sztankó Istvánnal futottunk össze. Hellyel kínált az egyszerű berendezésű, s a felújítás nyomait magán -viselő irodájában. Segített korábban megbeszélt randevúnkat nyélbe ütni, pedig a makacs- kodó telefon mindent megtett ellene. Mikor bizonyossá vált, hogy akit keresünk, elutazott, az elnök ravaszul hunyorított egyet. — Itt az alkalom, hogy megismerkedjenek a községünkkel. Szorgalmas, jó emberek lakják. Tartsanak velem, nem bánják meg! Sok az óvodás, kell a hely Látható büszkeséggel kísért el bennünket a tanács tőszomszédságában épülő új óvodához. Hiszen az évente ötmillióval gazdálkodó nagybánhegyesi Községi Tanács számára az egyemeletes épület igazi nagy- beruházást jelent. Az ott dolgozó Zalka Tsz építőbri- gádját először tréfás hangon megfenyegette az elnök: — Dolgozzatok, mert az egész megye látni fogja a képen, hogy henyéltek! Ami természetesen csak tréfa volt, hiszen a négycsoportos óvoda — étkezővel, kerengővei — építése igen jól halad, s ha minden igaz, szeptember 30-ra el is készül. Sietniük is kell az építőknek, hiszen a régi, múlt században készült óvoda helyére került az új s addig a kicsinyeknek átmeneti helyen kell meghúzódniuk. A korszerű, új építmény viszont lehetővé teszi, hogy Nagybánhegyesen szeptembertől minden jogos óvodai igényt kielégítsenek. A 110 jelentkező érdekében összefogott a falu. A Zalka Tsz — amelyről ebben az írásban többször is olvashatnak még — 750 ezer forinttal járult hozzá az építkezéshez, a község lakói pedig félmillió forint értékű társadalmi munkát vállaltak. A megyei tanács másfél milliót, a Mezőkovácsházi Járási Hivatal pedig 300 ezer forintot biztosított. így lesz igazi összefogás eredménye a nagybánhegyesi új óvoda. „Meggondoltam magam” Sétánk során újabb hírrel szolgált a tanácselnök: Nagybánhegyes gázt kap. Először összehívták az embereket megtudakolni, vajon milyen igény van a lakosság részéről a gáz bevezetésére. Akkor is már az ott élők 70 százaléka jelezte igényét. A Zalka Tsz pedig korábban meg is építette üzemegységeiben a gázvezetéket. 'Mégis, talán akkor hitték el a bánhegyesiek, hogy ennek már a fele sem tréfa, mikor a Petőfi ut-. cában kezdték ásni az árkot a vezetéknek. „Meggondoltam magam” — állítottak be a kérelmezők egymás után, így aztán nem sok ház marad ki a gázellátásból — mondta büszkén az elnök. Aztán, a művelődési ház felé ballagva még arról is beszámolt, hogy az oly régen óhajtott öregek napközijét is megcsinálják. Sok a faluban az idős ember, ezért még azt is forgatják a fejükben, hogy megépítik az öregek házát. Ott bizonyos összeg ellenében idősebb házaspárok, de magányosok is önáló szobát vásárolhatnak, és természetesen ellátást is kapnának. — No persze — hangsúlyozta Sztankó István —. ez már a jövő zenéje. Kiscsoport 270 taggal A fákkal, virágokkal dúsan övezett művelődési házat jó néhány nagyobb település is megirigyelhetné. S nemcsak szép környezetéért, hanem a ház szerencsés belső elrendezéséért is. Földházi Sándorné igazgatónak és mindenesnek ezért nincs gondja a kiscsoportok elhelyezésével és működtetésével. Mégis, a legnagyobb nyereségnek nem is. ezt tartja. Hanem — ahogyan ő fogalmazott — az emberek nyitottságát, s hogy fontosnak tartják a rendezvényeken való részvételt. A legnagyobb népszerűségnek a 270 tagú nyugdíjasklub örvend, természetesen ebben nagy szerepe van a klubvezetőnek is. Szeretnek utazni, országot látni. Nemrég jártak Miskolc, Eger környékén, augusztusban a Mecsekben tesznek egy jókora túrát, októberben pedig az Országházba látogatnak el. — Megvádoltak néhányszor, hogy a klub élete csak az utazásra szorítkozik. Ez egyrészt nem igaz, de másrészt azt vallom, utazzanak az emberek, ennél jobb közművelést el sem tudok képzelni a számukra. Hiszen ezek az utak nemcsak honismereti szempontból fontosak, összekovácsolják az embereket is. Az ötven tagú szlovák klubunk augusztus 20-án két busznyi, Szlovákiából érkező vendéget fogad. Lesz műsoros est, s az ifjúsági klub tagjai vállalták magukra a felszolgálást. — S honnan erre a pénz? — tettem fel a tapintatlan kérdést. — Hát, az nincs, de a klubtagok tagsági díja, s a Zalka Tsz önzetlen segítsége nélkül nem sokra mennénk. A termelőszövetkezet komoly áldozatokat hoz a klubok működéséért, s cserébe mi igyekszünk szép ünnepségeket rendezni számukra. Nagy hagyománya van már nálunk a nőnapoknak, bár ez a legutóbbi nem nagyon sikerült. A felkért művészek ugyanis a tavalyi műsort adták elő. — És még valamit hadd mondjak — nézett rá a tanácselnökre. — A falu és a termelőszövetkezet vezetői maguk járnak elöl jó példával. Még a legkisebb rendezvényen is jelen vannak, mert tudják, fontos, hogy magánemberként is támogassák a munkánkat. Ez erkölcsi segítséget ad nekünk. Megnéztük a nemrég olvasóval kibővített, hatezer kötetes könyvtárat, s az ugyancsak tavaly átadott KISZ-klubot. Aminek ugyan a fiatalok a gazdái, de tanácsülést, s hamarosan névadókat is rendeznek itt. Búcsúzóul Földházi Sándorné még arra is büszkén utalt, hogy Nagybánhegyesen egyre több könyvet vásárolnak az emberek. A tanács tőszomszédságában megépült új orvosi rendelőt, a gyermekgondozó részleget, és az impozáns orvoslakást is tüzetesen megtekintettük. S míg jártuk a szobákat, a rendelő megannyi kis és nagy helyiségét, mind többet tudtunk meg a falu büszkeségre okot adó dolgairól, s a gondokról is. Az izgalmas utcagyűlésekről, az egyre növekvő számú születésről, az idegeneket is vonzó termálfürdőről, s az apró tervekről, amelyek e kis településen mégis nagynak számítanak. Búcsúzáskor vendéglátóink és mi is tudjuk, hamarosan újra találkozunk. Valami vonzza az idegent ehhez a faluhoz. De mit is mondok... Mi már nem vagyunk egymásnak idegenek. B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Az új óvoda építése gyorsan halad A hűvös csöndben jólesik böngészni a könyvek között Tanácsudvari capricció Igazi nyár az idei. Hiába az egész napos vastag felhőtakaró, semmivé oszlik az augusztus egyetlen sóhajára. Akik aggódva figyelték az ég színeváltozásait, mert nyári gitárkoncertet szerettek volna, szabadtérit, s nem ősziesen fedél alá húzódót, estére megnyugodhattak: Békéscsabán, a tanács udvarának fehéren ívelő formái, és a sötétzöldbe alkonyodó fenyőfák szelíd várakozása fogadta őket. A természetes fény visszahúzódott, és teret adott a reflektorok megany- nyi árnyékot szülő fehérségének, s az érdeklődők szokatlan pontossággal foglalták el helyüket az udvar közepén nyújtózó nézőtéren. A hangverseny programja többször is változott. Hogy kikről mondtunk le, már aligha derül ki, legfeljebb azt tudjuk, Antal Imre hiányával mit veszítettünk. Aki — színházi nyelven — beugrott helyette, reméljük már (túlélte és) jól érzi magát. A sudár alakú műsorközlőnő papírjaiba görnyedve próbált közölni sok-sok megjegyezhetetlen adatot. Az érdektelen mondandót nem dobta fel az sem, hogy angolos éneklő affektálással kapta fel itt-ott a hangsúlyt, sem az, hogy néha már kifelé haladva visszaszólt vállán keresztül: „Remélem, tetszeni fog”. Szóval, ezt kihagytuk volna. Elsőként egy kubai gitáros lépett színre. Sokáig küszködött a kottaálvány makacs összerogyhatnékjával. A közönség a néhány ügyetlenkedő mozdulattal szemben kedélyes megértéssel viseltetett, s a művész technikai bravúrok bemutatásával hálálta meg a bizalmat; a kottába azonban belebújt az ördög. Hol a gitáros lapozott, hol a szellő. A kényszerszünetek egyre indiszponáltabbá tették a művészt. Am a nézők nagy tapssal jutalmazták a kubai küszködését, s így szerencsére elmúlt belőle a csüggedés. A következő (kotta nélkül játszott) műsorszámokból egyéni hangú, a dzsessz ízlésvilágán nevelkedett, annak stíluselemeit jól beszélő gitárost ismerhettünk meg. Epikus és az alkalmazott zenéhez közelítő saját szerzeménye volt előadásának legmaradandóbb része. A vegyes érzelmeket kiváltó nyitó produkció után jól jött a nyugatnémet gitáros fegyelmezett, technikát és melódiát szórakoztatóan elegyítő programja. Aztán következett a kanadai művész, ö nem kívánta fitogtatni egy pillanatig sem, mit képes eljátszani, egyszerűen csak játszott. Gitárja élt és mesélt. Nemcsak húrjain játszott az értő kéz, hanem az érzelmek klaviatúráján is. Száját csücsörítve felejtkezett hangjai hangulathullámzásába, majd hirtelen megkeményítette magát, kiegyenesedett bánatos melódiák fölé hajló teste, s kihívó-felszabadulj: akkordokkal zárta le műsorszámát. Szemüvege csillogása mögött szeme villant elő srácosan. Búcsúzóul egy táncot adott elő hangszerén, s képzeletünkben ott ropta már egy vidám társaság. ö pedig körbeírta hangokkal a fő motívum súlyosabb lépéseit, mint csapodár lány incselkedj körbe a vérbő, ám lomha férfit. A legfiatalabb előadó, a 25 éves argentin zenész zárta az estet. Bár higgadt arcán nyoma sem volt mosolynak, ez elmélyültség volt, s nem zárkózottság. Gitárja végigpróbálta a húros hangszerek hangszíneit: hallhattuk a lant antik hangulatát, a hárfa erotikus simogatását, aztán a pergődob erőgyűjtésén át eljutottunk a cimbalom vicces üveghangjáig. Tíz órakor elpihentek az utolsó hangok is. Az addig riadtan kukucskáló, csivitelő fecskék behúzódtak falhoz tapasztott fészkeikbe. A nézők kirázva a tagjaikba észrevétlenül beférkőző esti lehűlést, kisétáltak a már elnéptelenedett utcára. Ha voltak is malőrök, szép este volt, élményt adó. Jó volna gyakrabban kapni hasonlót. Persze nem a műsorközlőre és a kottalapozgatásra gondolok. Vngár Tamás Fotó: Veress Erzsi MOZI Öld meg a sogunt! Előre hátborzongtam, amikor készülődtem moziba menni, hogy megnézzem, és beszámoljak a tisztelt olvasónak a japánok öld meg a sogunt! című filmjéről. A bökkenő első döccenése az volt, hogy nem tudtam, „ki az a sogun?” Lázas kereséskutatás következett, míg végre kiderült, hogy „az egykori japán császárság legfőbb katonai parancsnoka a sogun, aki a császár helyett gyakorolja a hatalmat”. .Szóval az „erős ember”. Nos, ennyivel többet tudtam, mint az átlagnéző, aki azonban már a film elején (néhány gyors gyilkosság és elnyújtott haláltusa után) arról is kapott tájékoztatást, hogy a cselekmény a XVI. században játszódik, amikor a nagyúr Hidejosi, utasítja leghűségesebb emberét, „sogun”- ját (tehát nemcsak a császárnak volt ilyen!), hogy az áhított trónt megkaparintandó, gyorsan irtsa ki a Momocsi-családot, akik (ki tudja miért?) veszélyeztetik trónigénylő terveit. Nos, a sogun, ez esetben úgy hívják, hogy Siranuji, elindul, és kiirtja a Momocsi- családot az egyetlen, akkor még alig futkosó, Takama- ru névre hallgató gyermek kivételével, akit a hűséges emberek Kínába mentenek. Mi sem természetesebb, hogy Takamaru keményöklű, bosszút lihegő ifjúvá serdül, akinek élete célja csak egyetlen egy: megölni a sogunt, azaz Hidejosi katonai főakármijét, Siranujit, a család gyilkosát. A harc a japán filmeken megszokott (bár lehet ezt megszokni?!) eszközökkel dúl, hullanak a levágott fejek, csurog — mit csurog? —, sugarakban ömlik a vér, pengnek a kardok, tőrök, sziszegnek a nyílvesszők, és — mivel már a XVI. században vagyunk — ropognak a puskák is, a szemben álló felek elitcsapatai módfelett kegyetlenül csapnak össze, miközben úgy röpködnek fától fáig, akárha egy-egy Tarzán lenne valamennyi, a legkiválóbb kaszkadőrök (százával szerepelnek a japán filmeken ilyen legkiválóbbak) bemutatják a talaj- és szertorna legszebb figuráit, mindehhez a gyilkolás ritmusához megfelelően igazodó tánczene szól, melyet egy-egy ve- lőtrázó ordítás és halálhör- gés szabdal csak kisebb darabokra ... És akkor még hol van a fényképezés, ami Nohajima Toru műve, mely egy-két giccses tablóképtől eltekintve bravúros, és a rendezés, Noribumi Szuzuki munkája, mely mindennel szolgál, ami a hatást fokozhatja. És fokozza is, be kell vallani! Bármennyire hihetetlen a történet, és hihetetlenek a kavicsos föld alatt földtúró gépként száguldozó, halált megvető harcosok, az a sok vér, ami itt a legkülönbözőbb gyilkolások után elfolyik: egy idő után az ember nem tudja kivonni magát Noribumi Szuzuki hatása alól. Pedig csak egyetlen dologra épít: a kegyetlenségre, amelynek látványa elborzasztja és fogva tartja a közönséges halandót. A végén Takamaru megöli Siranujit, a sogunt, és meghirdeti az általános békét. Közben úgy néz szembe velünk, hogy az már megint vérfagyasztó. Szerencsére, gyorsan következik a „vége” felirat, hazamehetünk, és alhatunk nyugodtan, ha tudunk. Sass Ervin
