Békés Megyei Népújság, 1983. augusztus (38. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-06 / 185. szám
©- 1983. augusztus 6„ szombat ______ I fjúsági fesztivál Szegeden A Dóm téren: Hunyadi László Még a legidősebb lokál- patrióták sem emlékeznek olyan vendégjárásra, ami az elmúlt hét végét jellemezte Szegeden. Az ifjúsági napok háromnapos rendezvénysorozata és a szabadtéri játékok három előadása — köztük a Hunyadi László idei premierje — úgy tűnik, országos vonzerőt jelentett. Kitehet- ték a „Telt ház”-táblát a szállodákban, kollégiumokban, kempingekben, s még így is több száz hálózsákos keresett éjszakai szállást a Tisza partján, a város parkjaiban. Reggeltől estig hullámzott a tömeg — az ifjúsági napok 30 helyen kínált színes és gazdag programot, kezdve a népművészeti vásártól a főik-, rock- és popkoncerteken át, a karatebemutatóig, dzsesszbalett műsorig, sportversenyekig, s az ifjúsági fesztivál leglátványosabb rendezvényéig, a Tisza-parti karneválig. Ez utóbbin több tízezer néző előtt a szegedi üzemek és vállalatok fiataljai 29 produkciót vonultattak föl, melyeken kritikusan és önkritikusan jelenítették meg társadalmunk megannyi visszásságát. * * * A hét vége kiemelkedő művészeti eseménye volt Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának bemutatója. Nem véletlenül került az idei programba ez a klasszikus magyar opera: 1959. július 25-én ennek bemutatásával nyitotta meg „kapuit” a felújított Szegedi Szabadtéri Játékok. Ám nemcsak ez a tény utalt a negyed századdal ezelőtti premierre. Az alkotók közül jó néhányan — közöttük á rendező Mikó András, a díszlettervező Varga Mátyás és a jelmeztervező Márk Tivadar biztosította a folytonosságot. (A felújítás óta nyolcadszor került színre Erkel operája, közülük egy kivételével ők hárman voltak a színpadra állítás irányítói — 1972-ben Szinetár Miklós rendezte a Hunyadit.) Az első hét előadáson viszont az azóta elhunyt Va- szy Viktor volt a karmester, akitől a vezénylőpálcát az idén Pál Tamás vette át. Az alkotók nem akartak forradalmian új megoldásokat — az előző évek tapasztalataiból okulva csiszolták, formálták még inkább erre a különös térre Erkel muzsikáját, a darab cselekményét, aknázták ki a látvány lehetőségeit. Mikó hatalmas rutinjának, Varga Mátyás félelmetes színpadismeretének — 1936 óta állandó résztvevője a Játékoknak — is köszönhető, hogy látvány és muzsika tartalmas és szép egysége valósult meg. Több főszerepben fiatal művészek léptek közönség elé, így például a címszereplő Kelen Péter, akinek igencsak jelentős erőfeszítésébe került, hogy az alkatával ellentétes figurával megküzdjön. Ezért is alakult úgy, hogy a hős helyett az áldozat került előtérbe — a lírai részleteknél csillogtatta elsősorban kétségbevonhatatlan tehetségét. Az előadás legszebb, legemlékezetesebb élményét Misura Zsuzsa szerezte Szilágyi Erzsébet szerepében — énekes és figura szerencsés találkozásának lehettünk tanúi. Kalmár Magda mint Gara Mária nagyszerűen helytállt csakúgy, mint apja, Gara nádor szerepében Gregor József. Tetszett Gyimesi Kálmán mint Czilei, Bárdi Sándor mint V. László, Vá- mossy Éva Mátyás nadrágszerepében és Mersei Miklós Rozgonyiként. A Hunyadi László az elmúlt hét végén mindkét estén telt ház előtt, nagy sikerrel ment. A közönség 7-én, vasárnap láthatja még a dómszínpadon. T. L. Napközisnek lenni nyáron Szabó Pál levele Szabó Pál negyvenöt, Biró János geszti parasztpolitikushoz írott levelét közli a „Sárréti füzetek” másodikként megjelent kis kötete, amely a napokban látott napvilágot a szeghalmi múzeumbaráti kör kiadványaként, ötszáz példányban. Az 1896-ban született Biró János bognárként kereste kertyerét, s a két háború közt tevékenyen politizált. Újságírással is szolgálta a parasztság fölemelkedését, írásai egyebek közt az Erdélyi Fiatalok, a Szabad Szó, a Falvak Népe és a Magyar Alföld című lapokban jelentek meg. Szabó Pál felfigyelt újságcikkeire, s 1945-ben maga mellé vette munkatársnak. A most megjelent levelek az 1932-től 1948-ig terjedő időszakban íródtak; az összeállítás bepillantást nyújt a kisgazdapárt sajtóügyeibe, s érzékelteti az ugrai Szabó Pál és a geszti Biró János barátságát. II Lilla-per A Lilla-per címmel érdekes és értékes helytörténeti kiadvány jelent meg. A kötet szerzője dr. Ferenczy Miklós, almásneszmé- lyi körzeti orvos, jeles irodalmár, Csokonai és Vajda Júlia életének lelkes kutatója. A százötven oldalnyi szöveg és negyven oldalnyi kép Vajda Júlia — Csokonai Lillája — életének dokumentumait közli, sorsát, az igazáért folytatott harcát tükrözi. A könyv központi témája az a nyolc évig tartó per, amelyet Vajda Júlia folytatott férje halála után, annak örökségére igényt tartó rokonaival. A szerző hites dokumentumokat tár fel, eredeti forrásokat idéz, levelekből, periratokból, kutatók munkáiból közöl részleteket. Dr. Ferenczy Miklósnak ez a harmadik kötete, amelyben Csokonai Lillájáról ir, bemutatva Vajda Júlia egész életét, a Cso- konai-szerelemtől haláláig. Az első kötet „Csokonai Lillája”, a második „Csokonai Komáromban” címmel látott napvilágot. Mindhárom helytörténeti munka a Hazafias Népfront Komárom megyei bizottságának támogatásával jelent meg. Talán három esztendeje is van, hogy Szeghalmon megnyugtattak az illetékesek: nem kell már sokáig várni arra, hogy a poros udvaron, kietlen tantermekben senyvedő napközis gyerekek végre megfelelő körülmények közé kerüljenek. Hiszen épül a Sebes-Körös mellett, Várhelyen az új napközis és KISZ-tábor. A tábor fel is épült, s erről magam is meggyőződhettem tavaly, amikor az irodalmi és képzőművészeti táborba ellátogattam. A korszerűen berendezett hálószobák, társalgók, a vadregényes környezet ideális helyszínné avatták a várhelyi tábort. Ezen az élményen felbuzdulva látogattam el újra Szeghalomba. Szokásomhoz híven nem tudtam ellenállni a helyi művelődési központ nyitott ajtójának, s mielőtt folytattam volna utam Várhelyre, betértem egy kis tereferére. Szerencsémre. Mert a két fiatal népművelő, a nyár gondjairól szólva megemlítette, hogy igazán csak a napközis és vakációzó gyerekeknek van szüksége a művelődési házra. Tévéznek, pingpongoznak, vagy csak egyszerűen hűsöl- nek az öreg épület falai között. Mert a szervezett, irányított játékot, azt nehezen tűrik. Szinte lehetetlen lekötni őket, vallották beszélgető partnereim. Inkább bújócskázni, tombolni akarnak. Meg is értik őket, mert a kietlen iskolaudvaron, ebben a szokatlan nyári kánikulában lehúzni egy fél vagy egész nyarat, nem gyereknek való... Űticélom megváltoztatásához ennyi elég volt. Irány az 1-es számú általános iskola! Az udvaron egy árválkodó gyermekkerékpár jelezte csak, hogy valahol gyerekek vannak. A konyhán megtudtuk, az ifjúsági házban tévéznek. Az ifjúsági ház folyosóján, a leterített biliárdasztalon két apróság pihen. A többi az asztal szélére támaszkodva figyeli két szerencsésebb társát. A főleg alsósokból álló gyerekcsapat másik része a tévészobában kornya- dozik. Néhányan igyekeznek figyelemmel kísérni a műsort, de a kicsik elfekszenek a székeken vagy a padlón, beszélgetnek, szunyókálnak. Gyötri őket a hőség, szinte mindegyik haja nedves az izzadságtól. A teremben legalább negyven fokos a fülledt levegő. A két iskola napközisei együtt vannak. A pedagógusok is láthatóan szenvednek. Bár ők szerencsésebbek, mint a gyerekek, hiszen csak két nap hárul rájuk a gyermek- megőrzésből. Sok múlik azon persze, hogy ki van ügyeletben. Van, aki igyekszik valami ötletes játékkal enyhíteni a sivár, egyformán unalmas napokon. Az új iskolában még szerencsére játék és ki tudja honnan szerzett plédek, párnák is akadnak a délutáni padlónpihenge- téshez. A pedagógusok bevallása szerint elsősorban a kicsinyek szülei igénylik a napközit, a két iskolából általában 40-es létszám jön ki. A nagyobbak csak ebédelni járnak be. Az egyik igten értelmes nagyfiú habozás nélkül bevallja: nem szeret nyáron napköziben lenni. Egyszerűen, mert unalmas. A tanárnők pedig sajnálkozva említik, hogy akad jó néhány gyerek, aki szinte az egész nyarat a napköziben húzza le. Tudják ők is, hogy tenni kellene valamit. Az 1-es számú iskola napközis munkaközössége éppen ezért ajánlotta fel, hogy idén Várhelyen egy hónapot társadalmi munkában is elvállal, csak jobb legyen a gyerekeknek. De — mondják — hol az útra, hol a vízre hivatkozva nem üzemeltetik a napközis tábort. No, meg a felajánlás is visszhang nélkül maradt... A látottak alapján talán az illőnél kissé indulatosabban tértem be a nagyközségi tanács vb-titkárához. Tőle tudtam meg, miért húzódik még egy esztendőt a napközis tábor beindítása. Az egyik ok a szilárd burkolatú út hiánya. Mert ha esik az eső, ugye, nem lehet kivinni az ebédet, s a gyerekek kiutaztatása is gondot okozna. Aztán idén az ivóvízzel is baj van. Most folyik a kút fertőtlenítése. A titkár nyomatékül egy friss szerződést tesz elém. A táborhoz vezető betonút augusztus 31-i határidővel történő átadását ígéri benne a kivitelező, a Debreceni Közútépítő Vállalat. Az összeg nem csekély, 1 millió 400 ezer forint. Megenyhülök, bár az idő is így tenne, hiszen elfogadható gondokról, s határozott lépésekről hallok. Szeghalmon tehát jövőre igazi romantikus körülmények között, nagyszerű programmal tölthetik a gyerekek a nyarat. Kárpótolva őket az idei szomorú emlékekért. * * * írásom a megnyugtató befejezéssel véget is érhetne. Csakhogy eszembe ötlenek azok a kisebb-nagyobb települések, ahol még csak kilátás és megfelelő létszám sincs ahhoz, hogy napközis tábort létesítsenek. Ahol a gyerekek a nyár jelentős részét az iskola udvarán töltik évről évre, naponként változó pedagógusok társaságában. Akiknek többsége alig várja, hogy a megérdemelt pihenést megzavaró ügyeletet letudják. S akkor eszembe jutnak gyermekkorom nyári napközis hetei, hónapjai. Mikor sátrat vertünk Gyulán a szabadtéri színpad közelében. Vagy a ligetben számháborúztunk, strandoltunk, s kijátszva szeretett tanár nénink éberségét, harci üvöltések közepette vettük be az akkor még igen romos vár tornyát. Legszebb emlékeim fűződnek ezekhez a nyarakhoz. Próbálom az okokat kutatni. Napközis táborról akkor még nem is álmodhattak az iskolák. Nem álmodtak tehát, hanem megteremtették a maguk kis alkalmi táboraikat. Áldozatkész — vagy nem is kérdezték őket? — pedagógusokkal. Valahogy így kellene most is. De mintha megfelejtkeztünk volna arról, hogy a gyerek nemcsak az oktatás tárgya. Hogy a matematikaórák és felmérők után is van valami. Amit úgy hívnak: gyermekközpontú nevelésügy, pedagógia. B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Gyanútlan gyakornok Nevetni nagyon jó, nevettetni nagyon nehéz! No, nem új ez a megállapítás, sőt. Sokaknak úgy tűnhet, a spanyolviaszt akarom újra felfedezni. De aki végignézi a mozikban most vetített Gyanútlan gyakornok című francia filmet, elképzelhetően ez is eszébe jut. Méghozzá úgy, hogy ösz- szehasonlít akaratlanul is. Más olyan filmekhez méri. ahol műfaji megjelölésként szintén ott állt a moziplakáton: vígjáték. S akkor meg sem rezdült az arcá, rekeszizmát mintha megbénították volna . . . Most meg? Nehezen lehet kacaj, mosoly, hahota nélkül kibírni ezt a másfél órát. Persze ízlésen nehéz és eleve reménytelen vitatkozni. Ebben soha senkinek nem lehet tisztán igaza. Egy biztosíték — afféle minden gyanún felül álló — azért akad: a rendező, Claude Zidi neve, hazai híre. Tavaly is vetítették egy bohózatszerű vígjátékát, az Éretlenek Címűt. Zsúfolt vetítőtermekben dőltünk egymás ölébe-vállára a nevetéstől. Nos, az ő új, friss filmje a Gyanútlan gyakornok. Minden műalkotás esetében nehéz megjósolni előre azt, siker, sláger lesz-e. Azért is, mert a magyar mozinézőt aligha kényeztették el az utóbbi időben a forgalmazók igazán nagy alkotásokkal. Arról már nem is beszélve, hogy van hazánkban egy olyan közönségréteg, amely eleve előítéletekkel fogad mindent, amelynek a könnyű műfaj elfogadhatatlanul „ciki”, nem ér fel hozzá. Legfeljebb arra jó, hogy „pipec” társaságában legyen miről lekezelően szólni, tompa elméjét reménytelenül csiszolgatni. Akik szerint legfeljebb elmosolyodni „illik”, vagyis hát ez a kificamodott etikett tiltja az efféle filmek élvezését is. Őket valóban nem lehet, vagyis hát nehéz megnevettetni. Zidi azoknak készítette ezt a karikatúratablót, akik mernek és tudnak szórakozni. Akiknek azért nem mindegy, hogy min, de a jón, azon igen. Igazi könnyed, valódi nyári csemege a magyarul beszélő színes francia film. Poénok füzére, üde gyöngysora. Sziporkázó és könnyű. Nem várományosa sem az Oscar-nak, sem a cannes-i fődíjnak. Legfeljebb a közönség elementárisán kitörő kacajának. S azt el is éri. A történet máris nagyszerű, ha egy kicsit közismert is. Végtelenül buta rendőr, ambiciózus milliomoslány — aki mellesleg újságíró is — és a rettegett körözött bandita háromszöge, mulatságosan izgalmas, kalandos meséje. Természetesen happy end-es befejezéssel! S legfőképpen: kiváló alakításokkal! Á fő- és címszerepet a hazánkban kevéssé ismert ragyogó színész, Coluche alakítja. A bajkeverő milliomoslányt egy igazi francia szépség, Dominique Lavanant játsz- sza, az ötletes gengszter szerepében a nálunk közismert- Gérard Dépardieu-t láthatjuk. A fiim sikere nem lenne teljes, ha a magyar szövegbe nem ötvöztek volna ennyi szellemes szóviccet, plusz poént. A zenét a magyar származású Vladimír Cosma adta a történethez. (Képünkön: a „gyanútlan” gyakornok éppen nem gyanútlan már — Coluche és D. Lavanant.) (nemesi)
