Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
I 1983, július 2., szombat Sikerrel vendégszerepeit a Pécsi Balett Gyulán Nagy érdeklődéssel kísérte a közönség a Pécsi Balett gyulai, várszínházbeli vendégjátékát. Június 26-án, a megnyitó ünnepséget követően mutatkoztak be először, majd az ezt követő estéken — ha az idő is úgy akarta, mert bizony volt előadás, melyet el kellett halasztani — ismét felcsendült Csajkovszkij zenéje, rfielyre Tóth Sándor, a Pécsi Balett igazgatója készített új koreográfiát 1980-ban. Az utolsó, szerdai előadást — melyet még itt Gyulán láthattunk — jubileuminak tervezték. Ez lett volna az ötvenedik bemutatója a romantikus szerelmi történet pécsi koreográfiájának, ám az idő szeszélye közbeszólt, s a jubi- liuminak vélt 49. előadáson két este közönsége téblá- bolt a széksorok között, helyét keresve. A jegyszedők is tapsot érdemeltek volna (határozott) fellépésükkel. Néhány perc, s mindenkinek jutott egy szabad hely, kezdődhetett az előadás. A környezet méltó a történethez, mondhatni Shakespeare akár e komor falak közé képzelhette volna Rómeó és Júlia tragikus szerelmi történetét. Az persze más kérdés, hogy a produkció készítője és persze szereplői bizonyára tágasabb színpadot álmodtak az előadáshoz. Attól függetlenül becsülettel helytálltak, sőt. Bizonyították, hogy a klasszikus balettnek ugyanúgy mesterei ők, mint a modern feldolgozásoknak. Persze fő jellemzőjük — az újat, a mást akarás — rányomta bélyegét erre a koreográfiára is. Talán kezdjük a jelmezekkel. A ruhák bátran követték a kor divatját — hatalmas, bő szoknyák, köpenyek, tekintélyes fejfedők —, készítőjük mitsem törődött azzal, hogy a ruhák viselőinek eleve lehetetlenné teszi a lendületes mozgást, a széles gesztusokat. A koreográfia is alkalmazkodik mindehhez — vagy fordítva? —, gondoljunk csak a Mon- tague és a Capulet család fejére és feleségére. Arcjátékkal, apró mozdulatokkal tolmácsolhatták csupán szerepüket. Nem így a fiatalok, és ifjonc társaik, akik éltek és bátran mozoghattak a színpadon dekoratív, táncra teremtett s mégis korhű jelmezeikben. A díszlet épp csak jelzi, hol is vagyunk, elég látványnak a vár komorsága maga... De térjünk rá a szereplőkre. Feltétlenül ki kell emelnünk a két címszereplő, Sólymos Pál és ZarnóRómeó és Júlia czai Gizella magas technikai tudását. Hittünk szerelmük halhatatlanságában, boldog egymásra találásukban, és elválásuk keserűségében egyaránt. Végig feszültséget tudtak teremteni a színpadon, csakúgy, mint a Mercutiót alakító Lovas Pál, vagy a Tybaltot megszemélyesítő Körmendy László. Szavak nélkül is! Mert lehet, bár kissé magyarázós, vagy ha úgy tetszik, népmű- velős a forma, de a narrátor hangja még elfogadható egy ilyen produkcióban. Ám nem biztos, hogy a jó táncos Shakespeare zseniális szövegének is méltó tolmácsolója tud lenni, ahogy korántsem biztos, hogy egy briliáns színész jól táncol. De ne játszadozzunk a szavakkal, hiszen a lényeg csupán annyi, ilyen tánctudás, ilyen átélés mellett nincs helye a szavaknak. A két fiatal első találkozása nagy lehetőség lett volna a koreográfia megálmodójának s kivitelezőinek egyaránt. Egyszerűen érthetetlen, miért éppen itt dermed mozdulatlanná minden. Ugyanakkor, egy jó duettlehetőség kedvéért a mű végén még a shakespearei történetet is meghamisítják ... (Ez a tánckettős egyébként valóban remekbe sikerült gyöngyszeme az előadásnak.) A Pécsi Balett közel háromórás bemutatójának harmadik részében önmagát, azaz dzsesszbalettet mutatott be. E produkció színessé, teljessé tette az estét, melynek annál is inkább örültünk, mert bizony nincs elkényeztetve a megye balettkedvelő közönsége. A tószínpad — ahol a harmadik részt láthattuk — mindig új és új arcát mutatja a prózai, a zenés vagy a táncos produkcióknak megfelelően. A vízben visszatükröződő táncmozdulatok nem csupán látványként bizonyultak pazarnak. Mintegy ritmust adtak, hangsúlyozták az odafent táncoló, mozgó, vonagló különös világot. Mindent egybevetve, szívesen vettük a Pécsi Balett bemutatkozását Gyulán. Produkciójuk — fogyatékosságaival együtt — élményt jelentett. Nagy Ágnes Paris (Hajzer Gábor) és Júlia a figyelem központjában Fotó: Béla otto Arany János és Ady Endre nyomában Ajka, Szombathely, Győr, Salgótarján, Szeged után a gyulai 613-as Munkácsy Mihály Ipari Szakmunkásképző és Szakközépiskola kollégiuma adott otthont az Országos Pedagógiai Intézet által támogatott szakmunkások országos honismereti táborának. A 65 diák igen intenzív munkával töltötte el Békés megyében a majd kéthetes táborozási időt. A néprajzi, helytörténeti, szakmatörténeti és munkásmozgalmi szak- csoDortok munkáját Simon Károly vezetésével jól összeszokott pedagógusgárda irányította. A gyulai, békéscsabai, két- egyházi és orosházi kirándulásokat követően a tábor résztvevői június 22-én Nagyszalontára, Csúcsára és Nagyváradra látogattak. Az egynapos romániai út jelentette a tábor programjának utolsó nagy állomását. Mielőtt azonban szerdán kora reggel a két busznyi táborlakó útnak indult volna, a megelőző napon sikeres vetélkedő keretében adtak számot Arany János és Ady Endre életéről és munkásságáról. A Csonkatoronyban Reggel hat óra. Már csak néhány láda üdítőt kellett elhelyezni, s indulhatott is nagy útjára a honismereti tábor 63 résztvevője. S bár ébredésekor a győri Nagy Ildikó tanárnő fekete macskát látott, a gyulai határátkelőnél minden rendben zajlott. Alig volt időnk az álmot kitörölni a szemünkből, máris Nagyszalontán voltunk, Arany János szülővárosában. Utunk mindjárt a Csonkatoronyba vezetett, amelyről — Románia történelmével együtt idegenvezetőnk, Szodorai Sándor — még a buszban tájékoztatott bennünket. A város védelmét szolgáló vár egyetlen épen maradt őrtornyában Arany János-emlékmúzeum van 1899 óta. Ezt természetesen már a múzeum vezetőjétől, Zuh Jánostól tudtuk meg, aki igen lelkesen, nagy tudással kísért bennünket végig a több emeletes emlékmúzeumon. A földszinten Éder János nagyméretű, Bocskai Istvánt ábrázoló olajfestménye mellett az Arany család nemesi oklevele, s egyéb értékes dokumentum késztetett megállásra bennünket. S ahogyan egyre feljebb haladtunk, úgy gazdagodott az elénk táruló anyag. Szervátiusz Jenő — Toldi farkassal vívott csatáját megörökítő — szobra, a kisdiák Arany egykori faládája, amivel Debrecenbe indult a református kollégiumba, s a szalontai jegyzőskö- désének emlékei, mind megannyi újdonságot jelentettek fiatalnak, felnőttnek egyaránt. Elméláztunk Éder János, majd Barabás Miklós jól ismert Arany-portréi előtt, aztán a diákok megkoszorúzták az Arany és Petőfi barátságát jelképező szobrot. A legnagyobb meghatottság mégis Arany János dolgozó- szobájában vett erőt rajtunk. A gyerekek csendben hallgatták a múzeum vezetőjének kalauzolását, de szemük meg-megpihent az öreg karszéken, amelyben örök álomra hunyta szemét nemzetünk nagy költője. S mint minden kiránduláson, most is sürgetett bennünket az idő, így hát búcsúzni kellett Nagyszalontától. De annyit még megtudtunk, hogy két hét múlva újabb anyaggal gyarapodik az Arany János-emlékmúzeum, így hát érdemes lesz újból ellátogatni. A Csonkatorony bejárata előtt még egyszer visszapillantottunk Kisfaludy Stróbl Zsigmond híressé vált Arany János- szobrára és irány a Királyhágó, Csúcsa! A Királyhágón és Csúcsán Élesd után egyre vadregé- nyesebbé vált a táj. Mindenki a nagy emelkedőt kitűnően bíró Ikarusz buszok ablakában csüngött. A Sebes-Körösben asszonyokat láttunk térdig feltűrt ruhában, amint a keskeny, de gyors sodrású, tiszta folyóban mángorlóval mosták a ruhát. Alakjuk egyre kiseb- bedett, ahogy kapaszkodtunk mind feljebb, a Királyhágó felé. A kirándulók számára kiépített tetőn — s ez már Kolozs megye volt — ajándékokat lehetett vásárolni. A magunkkal vitt üdítőkkel próbáltuk felfrissíteni magunkat, bár igyekezni kellett a kortyolgatással, mert akárhányszor kiszálltunk a buszból, dühös szél kíséretében eredt el az eső, s amint elindultunk, megint ádázul sütött a nap. Tréfálkozva utaltunk ilyenkor a fekete macskára. No és Csúcsa. Az egykori Boncza-vár tövében csodálatos morajlással rohant a Sebes-Körös, az alaposan átépített egykori várban pedig a megkésett természet még most borította virágba a fákat. A kis fehér épületben, melyben két esztendőn át élt Ady feleségével, Csinszkával, most néprajzi múzeum van. A „fehér háznak” nevezett épületben pedig a kastély másik tulajdonosának, Octavian Gogának, Ady román költőbarátjának emlékeit láthattuk. Hasonlóan szépen berendezett emlékmúzeuma vaifl — a vár helyére épített emeletes házban — Gogának és családjának. Néztük a tájat, ahol egykoron a nagybeteg költő nyugalmat keresett. Varázsa mindenkit megragadott. Búcsúzóul vásároltunk néhány képeslapot, s mert ismét nekibúsult az idő, gyorsan elfoglaltuk helyeinket a buszban. Néhány perc múlva a nap kisütött, és a környező hegyek, fenyőerdők mesés fényben tündököltek ... Múzeum a „Körös-parti Párizsában Útban az Ady által Körösparti Párizsnak nevezett Nagyváradra, súlyos karambol következményei késztettek megállásra bennünket. Egy kamion, egy román Diesel-autó és egy pótkocsis zetor ékelődött kibogozhatatlanul egymásba. Láttuk, itt lehetetlen továbbhaladni. Viszonylag rövid kényszerkitérővel sikerült utunkat tovább folytatni. Persze, így is alaposan elkéstünk. Az Ady-emlékház már két órája zárva volt. De mielőtt úgy alaposan nekibúsulhattunk volna, már karikázott is felénk a múzeum vezetője, Tóth János. A századfordulón épült egykori kedvelt kávéház a váradi értelmiség találkozóhelye volt, így Ady Endréé is. Talán ezért is választották ki 1955-ben az Ady-emlékmúzeum színhelyéül. A három egybe nyíló szobában, a bejárattal szemben Szervátiusz Tibor diófából faragott, ébenfekete Ady- portréja fogadott bennünket. Az emlékezés koszorúját a diákok e szobor elé helyezték le. A múzeum vezetője, aki egyben Ady-kutató is, igen szellemesen, igazi lelkesedéssel tudta a költő életútját végigkísérő dokumentumokat életre kelteni. Diák, felnőtt egyaránt sokat tudhatott meg Ady Endréről, az emberről, a költőről és publicistáról. Volt időnk nézelődni, hiszen igazi nyári felhőszakadás marasztalt bennünket az. emlékházban. A legbátrabbak mégis útnak eredtek, de már nem volt idő megnézni a szépen felújított városközpontot. Azért még vethettünk egy pillantást a nagyváradi kanonoksorra, a volt püspöki palotára, s már a borsi átkelőhelyen is voltunk. A háromórás várakozás alatt bőven kibeszélgethettük magunkat a tábor munkájáról. Mayer Ferenc tanár — aki évek óta ugyancsak részt vesz a honismereti tábor munkájában — arról szólt, hogy az igen komoly felkészültséget, érdeklődést igénylő táborba, sajnos, valami hibás értelmezés folytán, nem mindig a témában járatos gyerekeket küldenek. Valamiféle jutaloméinak tekintik az iskolai KlSZ-bizott- ságok, s nem a honismereti* szakkörösök továbbképzési lehetőségének. Természetesen — mondotta — van ennek előnye is. A honismereti munkáról mit sem tudó diákokat is be lehet oltani e szép feladat iránti érdeklődéssel. Legalábbis azokat, akiket a komoly munka az első meglepetés után nem riasztott el. Osztroluczki István a házigazda intézményből kellemes befejezésről is gondoskodott. A szeghalmi Puszta csárdában finom vacsorával várták a megkésett csapatot. A táborozok szórakoztatásáról gondoskodó Délibáb klub néhány tagja pedig segítségemre sietett, és hazarepített Békéscsabára. Utazásunk történetét először nekik meséltem el... B. Sajti Emese MOZI Gyerekek „Nem tudom”—honnan A gyerekek a Kéktó-hegy- ről című svéd film létrehozóinak kezében az ifjúsági filmek sok bevált receptje életveszélyes méreggé, hashajtóvá, viszketőporrá vált. Mert mi is kell az ilyen filmhez? Izgalmas utazás valami idealizált célhoz. A forgatókönyvíró ki is izzadt egy ötletet. Hat gyereknek meghalt az anyja egy hóba burkolt távoli farmon, s a legidősebb javaslatára elhatározzák, megkeresik Stockholmban élő apjukat, nehogy intézetbe kerüljenek. A társadalom jóakarata, segítőszándéka lesz tehát az üldöző. Ennél többet nem is tudunk meg a helikopter és motoros szán formájában megjelenő „ellenségről”. Igaz, az apáról sem tudunk sokat, legfeljebb annyit, hogy esze ágában sincs intézetbe adni gyermekeit. S hogy a dolgot fokozni lehessen, a gyerekekről sem tudunk meg többet. Egyetlen gyermeki gesztus, szóváltás vagy gondolat sem került a filmbe, ami meg- könnyíthette volna a maximálisan jelentéktelen gyermekszereplők másfél órai fényképezettségét. Ezek a gyerekek sem bánkódni, sem örülni nem tudnak. Apjuk szerint csak idegenek előtt ilyenek. Így aztán a moziközönség is idegen marad. A kalandok méltók az indító ötlethez. Az akadályozó és segítő erőket furcsa emberek testesítik meg, logikátlanul, megfejthetetlenül, gusztustalanul. Ök is felis- merhetetlenek maradnak, kapcsolat, ellentét nincs közöttük, csak egy a közös bennük: mindannyian bolondok. Maradna a lehetőség, hogy túllendülve reális létükön, a szimbolista alkotások példáját követve, elvont fogalmakká nemesedjenek. Ennek azonban nemcsak földhözragadt létük az akadálya, de ostoba, elcsépelt gondolataik, és főleg az, hogy semmiféle rendszerré nem állnak össze. Aki még a film aktív szereplője lehetett volna, a vad északi természet, nem vállalta az ellenség szerepét. Inkább csak „veszélykéket” küldött maga helyett. S ami még ennél is meglepőbb, esztétikus háttérnek sem felelt meg. Az operatőri munka unalmas, élménytelen. Mint ahogy bosszantóan az a film minden pillanata. A tanulság egyszerű: Gyerekek, vágjatok neki a hegyeknek, ha éjszaka hóvihar tombol, ne féljetek vadállattól, lavinától, fagy- haláltól, s ha valaki vízesés felé úszó jégtáblára hív titeket, menjetek vele, főleg, ha őrült szegény, szánjatok le barlangokba robbantás előtt másfél perccel, hisz minek érnétek meg azt a hajlott közéoiskolás kort, amikor megérthetnének, hogy mekkora értelmetlenséget láttatok! Gyorsan hadd nyugtassam meg a megriadt szülőket: ez a film annyira hatástalan, hogy még csak jóízű engedetlenségre sem ösztönzi kalandra éhes gyermekeiket. Nem tudom, mit adtunk ezért a filmért. Ha semmit, akkor búsásan túlfizettük az értékét. Ungár Tamás
