Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
1983, július 30., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Gyors mozdulatokkal megkaparintotta felesége szatyrát, amely úgy szegődött uj- jai hegyére, mintha egész éjjel oda vágyódott volna. — Adjál két főtt kukoricát, édesem. Az öregasszony három főtt kukoricát rakott egy nylonzacskóba, s míg a meleg pára kukoricát és zacskót egymáshoz tapasztott, az öregasszony arra gondolt: „Ezeket a kukoricákat egy fiatalabb nő fogja megenni”. — Aztán ne sokáig légy nála! Az öregember megbotrán- kozva nézett rá, de az öregasszony látta rajta, hogy csak tetteti magát. — Hol a botom? — Ahová tetted. A bot valóban a székhez volt támasztva, mint mindig, a szék távolabb állt az asztaltól — mint mindig. Az öregember gyöngéden visz- szatolta az asztalhoz a széket, mint mindig. Majd hirtelen megállt és várt. Időnként körüljártatta a szemét a konyhai szekrényen. az ablakpárkányon, az asztalon. Majd megigazította kezében a botot, amely amúgy is úgy simult a tenyeréhez, mint a gyermek az anyához. — A szemeden van a szemüveged — szólalt meg ismét az öregasszony. Besietett a szobába. Éppen meg akarta locsolni a virágokat, amikor a férje hátulról átölelte. a jobb kezével, amelyikben a botot szorongatta. Az öregasszony dühös lett. — Persze, persze, tudom, tudom, észnél kell lennem, de nincs bennem elég erő nélküled, hogy mindig az eszemnek engedelmeskedjek. Na . . . — próbálta meg ismét megcsókolni az öregember az öregasszonyt, de az egyre idegesebben hesse- gette. A konyhában megcsörrent az óra. — Nyolc óra volna? Vagy hét? Hajnal óta épp harmadszor csöng. Meg kell javíttatnom. Beteszem a szatyorba, fölülök a buszra, és a városban beviszem az óráshoz. — Nem viszed be a városba az óráshoz, mert semmi baja nincs annak az órának, csak éppen az ellen tiltakozik, hogy te húzzad föl csörgőre esténként. — Igaz is. Meglehet —lihegte az öregember, nagy verejtékcseppek izzottak a homlokán és a hátán. Leült. Arra gondolt, legjobb lenne ma sehova se menni, ez a furcsa szorongás a mellében, izzadság a homlokán és a hátán ... A közönséges embert arra késztetné, hogy megijedjen. De ő, Hosszú Albert, ismeri a jövőjét, még húsz éve van hátra, 93 éves korában fog meghalni. A felesége előbb; gyorsan utána a macska és a kutya, a virágok a kertben, a fák a kerítés mellett; a népek már- ínár azt hiszik, ő elárvult ház elárvult gazdája, amikor elmegy, virággal a kezében elmegy a község határában fölállított újságos bódéhoz, és megkéri annak az özvegyasszonynak a kezét. Nem fognak összeházasodni, csak úgy, öregesen együtt élni. — Mi az, lázas vagy? — nyomta kezét az öregasszony a férje homlokára. — Nagyon lázas vagy, tudod? Mondtam, hogy ne fürödj meg hideg vízben, te pedig fél óráig pancsikoltál a kádban, pedig a víz hideg volt már. — A láz a test ébresztőórája, Mennem kell. Az öregasszony kivételesen kikísérte férjét a kapuig, a tyúkok, kacsák szaladgáltak körülöttük, a kutya csaholva szaladt a kapuhoz. „Ni, hogy örül, amiért elmegyek” — gondolta az öregember, és most már szívesebben maradt volna otthon. A macska is dorombolva dörgölőd- zött a feleségéhez, őt azonban minden állat kikerülte. Persze, mert itt van a kezében a bot. — Ne időzz sokat az újságárusnőnél, beteg vagy, ne felejtsd el! Az öregember bólogatott, mivel valóban beteg volt, és nagyon nehezen jutott el a község közepéig, az újságárusnő bódéjához. — Milyen jó színben van ma. Hosszú úr. — Jószerencsém működésbe hozta testem minden por- cikáját. Az ötven körüli, szőkére festett, finoman barázdás arcú. kövérke nő megszokott mosolyával arcán bólogatott. Hosszú úr, aki mellékesen valóban hosszú volt és szikár. legszívesebben a magas lázról beszélt volna, amely az éjszaka kapta el, de észbekapott. A feleségének sem árulta el, s ennek a fiatalabb nőnek se mondta meg. mi történt, csak mintegy mellékesen, mosolyogva nyugtázta, kizárólag magának: „Én a betegségbe nem egyezek bele!” Hosszú úr a feleségére gondolt, aki ma reggel is tiszta inget készített ki neki, a nadrágját frissen vasalta, főtt kukoricát csinált, pedig tudta, kinek a részére rendelte meg tőle. Fölcsillant a szeme, megjött a mesélőkedve. és már folyt is belőle a szó, megállíthatatlanul, miközben a még mindig meleg főtt kukoricát a szőkére festett nő kezébe nyomta: — Tessék! Szereti? Akkor egye meg gyorsan, amíg meleg. Jó, gyenge kukorica, ilyenkor, amikor még ilyen zsenge, nagyon szeretem a főtt kukoricát én is. A feleségem csinálta. Ha becsukom a szemem, megmondom mit csinál most a feleségem. Így ni: persze, hogy vasal, a szomszédasszonynak vasal. Esküvői ruhát vasal a feleségem, nagyon szép, fehér, esküvői ruhát, a szomszédasszony lányának. Nem Az öregasszony, aki fehér hajú volt, és nem festette a haját, mint a férje, Hosszú úr, szintén megszaporázta lépteit, s egy kölcsönlapáttal és egy kölcsöntaligával ö is munkához látott. — Mit csináltál te, asz- szony, déli tizenkettőkor ? Jól emlékezz vissza! Az öregasszony megijedt férje arcától. „Mintha kifordították volna”, gondolta ma- • gában, s magából kikelve ordította: „Hagyd már abba azonnal a lapátolást, érted ?!" — Mit csináltál te déli tizenkettőkor? Ha megmondod, abbahagyom, hiszen úgyis tudod, hogy kilencven- három éves koromig fogok élni — nevetett göcögve az öregember. — Akkor éppen vasaltam. A szomszédék Ilonkájának a menyasszonyi ruháját. — Na, látod! A szomszéd- asszony hozta át neked. Láttam. amikor hazagondoltam ... A szenet pedig behordom. A fát is. Te csak hagyd. Hosszú úr kopaszodó, feketére festett haja egyre színtelenebb lett, és mire az utolsó taligával fordult volna, már alig-alig lépkedett, az alakja egyre kisebb lett. s amikor a felesége hozzásietett. már csak a kezébe tudott kapaszkodni. — Ide fektessetek, a rózsák alá ... Az öregasszony töprengve nézte a halott férfit. A visz- szafojtott sírás nem tudott belőle kitörni. Majd elgondolkodott: „Igen. ez az amiért éltünk, ötven évig én őt csak távolról láthattam. ő pedig mindig tudhatta. hogy én a kerthez tartozom. És most Ő is ide fog tartozni örökké. A porait a rózsák alá teszem, és beszélni fogok vele mindennap. Nagy élvezet lesz, amikor elmeséli majd az álmait előző életeiből, nagy álmait, melyekből én mindig kimaradtam; ám ő éhenhalt volna nélkülem . . .” Könnyek futottak szét ba- «zdált arcán, s meghatottan lépett ki az utcára, ahol ismeretlen volt néki minden, és ő is ismeretlen volt már a harmadik szomszéd számára. Sorra nézte a körülöttük épült kétszintes házakat, a fiatalasszonyokat és a fiatal férfiakat, a szivárványt az égen, és mindenki felé megbiccentette a fejét, akivel találkozott. S valami varázslatos kezdődött ... Mint egy indiai mesében ... Megkezdődött a fehér hajú öregasszony Hosz- szú úr utáni élete. Koszta Rozália: Naplemente Koszta Rozália: Vanda Kormos Sándor versei: Térkép-szélen (A Peremvidéken c. antológia margójára) nekivágsz keletnek nekivágsz nyugatnak indulhatsz északnak délnek hiába nevetnek hiába mulatnak orgia-fények térkép-szélen is emberek élnek térkép-szélen is érces az ének ott is örülnek tavaszi szélnek ott is gyönyörű kékje az égnek ott is fénylő csillagok égnek ott is áldott fénye a napnak bízók ott is erőre kapnak ott is mézes íze a csóknak bátrak ott is küzdeni szoktak igazak ott is szenvednek s minden küzdő embernek bőven kijut a kínokból fű nő ott is a sírokból nekivágsz keletnek nekivágsz nyugatnak indulhatsz északnak délnek hiába nevetnek hiába mulatnak orgia-fények térkép-szélén is emberek élnek Békéscsaba, 1983. május 14. Zachránif Vypil som otravu deviatich móri, víchor, ma prehánal mukami sveta, zivot moj predsa len za pravdu horí. kym mi z üst nedoznie posledná veta. Zivot je múdry, hoc logiku zmieta, lez mimo zivota nenájdes pravdy. Sústavne prinása slnecné letá, trebárs ti nádeje zimami schradli. Kdesi vzdy spilvajú zelené stromy, nieco sa vzdy rodí v objati hniezda, vofakde vzdy horí tajomná hviezda. Nech by i plienili jadrové hromy, nieco sa vykfuje z bahnistej Zeme, co moze zachránit bezradné plemä. Megváltóként nyolcán vagyunk jó testvérek mégis árvaságban élek talán ők is ilyen árvák s ők is testvérüket várják én a lányom anyját várom s évek óta nem találom megszűnik-e valahára egyke fiam árvasága reámütött egykesége apja csúfos veresége lányom anyját megtaláltam fiam húgát tőle vártam tőle vártam s nem hiába megváltóként jött világra Pilisszántó, 1978. — Békéscsaba, 1983. május 26.
