Békés Megyei Népújság, 1983. július (38. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

1983. július 30., szombat Cserkaszovra emlékezve Henry Moore 85 éves Cserkaszov a Jégmezők lovagja című filmben Július 27-én lett volna 80 esztendős az a szovjet szí­nész, akinek neve felejthe­tetlenül összeforrott legna­gyobb szerepeivel. Nyikolaj Cserkaszov 1903. július 27-én született, és 17 évvel ezelőtt, 1966. szeptember 14-én hunyt el. Ha ró gondolunk, megje­lenik előttünk Alekszandr Nyevszkij, Polezsajev pro­fesszor, Don Quijote hórihor- gas alakja — azok a figurák, amelyeknek életre keltésével világhírnevet szerzett magá­nak. Cserkaszov már gyermek­ként megismerkedett a szí­nészettel. Először táncolni tanult, majd tizenöt évesen statisztált a pétervári opera stúdiószínpadán. 1922-ben a Pantomim Színházhoz szegő­dött, majd 1923-tól a színi­iskola hallgatója. Tanulmá­nyainak befejeztével az If­júsági Színház szerződtette. A könnyű műfajtól vezetett útja a drámáig, fellépett ope­rettekben. vígjátékokban. 1933-ban a nagy hírű Pus­kin Színház tagja lett. 1927- ben mutatkozott be a Költő és cár című filmben. Kisebb szerepeket játszott a kamera előtt, míg 1936-ban Zarhi és Hejfic rábízta Polezsajev professzor megformálását a Viharos alkonyaiban. Alig volt több 30 évesnél, ami­kor eljátszotta az agg tu­dóst, aki az októberi forra­dalomban fiatalos lelkese­déssel áll a nép mellé. 1938-ban forgatta Szergej Ejzenstejn a Jégmezők lo­vagja című monumentális alkotását, amelyről Georges Sadoul így írt: ,,Ejzenstejn új műfajt akart teremteni, olyasfélét, mint a színpadon az opera, amely egyesíti a történetet, a zenét, az éne­ket, a statisztériát, a színé­szeket. a díszletet, a gépe­zetet, vagyis valamennyi színpadi eszközt, mégpedig hatásának legnagyobb fo­kán, és mindez egy pompás, nemes és ünnepélyes előadás szolgálatában.’’ A Jégmezők lovagja, Alek­szandr Nyevszkij megíormá- lója volt Cserkaszov, és ez a klasszikus alkotás, a kima­gasló alakítás világszerte is­mertté tette. Más történelmi személyisé­geket, híres embereket is életre keltett a filmvásznon. Ö volt az 1944-ben készült Rettegett Iván címszereplő­je. az apja ellen lázadó cá- revics az 1937-es Nagy Pé­terben, alakította Makszim Gorkijt a Lenin 1918-ban cí­mű filmben. Emlékezetes szerepe volt Alekszandr Po­pon fizikus az azonos című alkotásban, a Minden az em­bereké marad Dronov pro­fesszora, Paganell a Grant kapitány gyermekeiben és Don Quijote. A művészt nagy társadal­mi megbecsülés övezte. Cser- kaszovot küldöttnek válasz­tották a Legfelsőbb Tanács­ba. Négyszer tüntették ki Állami Díjjal, a Szovjetunió népművésze volt és az elis­meréseket a Lenin-díj tetéz­te be. Tagja volt a Szovjet Béketanácsnak. 1964-ben írott Egy szovjet színész fel­jegyzései című könyve ma­gyarul is megjelent. Cserkaszov a legnagyobb szovjet színművészek közül is kiemelkedik. Filmjei ki­vételes, maradandó értékek. (e. m.) Ma 85 éves Henry Moore, akinek a neve és művészete szinte egyet jelent a modern szobrászattal. Moore a kép­zőművészet legősibb ágát műveli, formanyelve az em­beriség első szobrászaiéval rokon, s ezzel vált a XX. század legjellemzőbb, s ta­lán legegyetemesebb hatású szobrászává egy olyan kor­ban, amikor a háromdimen­ziós forma művészete mint­ha vesztett volna régi vonz­erejéből és háttérbe szorult sok más újabb keletű kife­jezési formával szemben. Mint sok más őstehetség, Moore is igen szerény kö­zegben nőtt fel. Egy york- shire-i bányász hetedik gyer­mekeként született 1898-ban Castlefordban. Az első vi­lágháborúban gyalogos kato­naként szolgált, hazatérve szülőhelye közelében, Leeds- ben végezte el a képzőművé­szeti előiskolát, majd Lon­donban a királyi képzőművé­szeti kollégiumban folytatta, s francia meg olaszországi ösztöndíjas tanulmányúton fejezte be képzését. Mire ha­zatért, csakhamar megtartot­ta első kiállítását London­ban (1928), s már azokban az években kialakult jelleg­zetes stílusa és témaköre: anya és gyermeke, ülő és fekvő emberi formák, cso­portok. Mind egyszerűbbé váló formái egyre nagyobb mé­reteket öltöttek. „A méret­nek megvan a maga külön hatása, fizikailag erősebb vi­szonyba kerülünk egy nagy szoborral, mint egy kicsivel” — vallja. Több mint hat év­tizedre terjedő munkássága során dolgozott a szobrászat minden ismert anyagával, al­kotott kisebb és monumentá­lis alakokat, de 1945 óta ked­venc anyaga a bronz. Ebből önti monumentális, nagy lyu­kakkal megbontott figuráit. amelyek tökéletesen testesí­tik meg korán kialakult mű­vészi hitvallását. Ezek a roppant bronzfigu­rák legjobban a szabadban, természeti környezetben él­nek. öt éve, amikor 80. szü­letésnapját ünnepelte a vi­lág, hazájának fővárosa, Lon­don legszebb parkjában, a Kensington Gardenben állí­totta ki tucatnyi monumen­tális alakját. Most New York Államban láthatók ezek a szobrok a Catskill hegység zöld környezetében, Angliá­ban pedig a winchesteri kas­tély parkjában. New York­ban a Metropolitan Museum több mint 200 művel tiszte­leg a művész 60 éves mun­kássága előtt. London idén a Marlborough Galériában emlékezik meg a brit kép­zőművészet legnagyobb e századi alakjáról, aki 60 éve mindennap szakadatlanul dolgozik. Henry Moore szobrai a világ sok-sok városában, közterén, épületein megta­lálhatók, a legtöbb talán a kanadai Ontario múzeumá­ban, amelynek 1974-ben gaz­dag gyűjteményt adományo­zott, a maradékot pedig szinte mind a Henry Moore- alapítványnak adta. A figurális vagy interpre­táló absztrakció mestere akár fában, akár kőben. akár bronzban dolgozott, kisebb vagy nagyobb formái túlnyo­mórészt emberalakok, az em­ber áll hosszú, gazdag mun­kássága középpontjában. A ’30-as években volt egy rö­vid korszaka, amikor telje­sen absztrakt húros formák­kal kísérletezett. De a világ elsősorban mint a sajátos méltóságot, nyugodt harmó­niát sugárzó kicsiny fejű. nagy, széles végtagú emberi alakok modern klasszikusa­ként ismeri a 85 esztendős Henry Moore-t. László Balázs Megjelent a Csorvási Híradó második száma A csabai Szajna-parton A közelmúltban értékelte az MSZMP községi bizottsága a XII. kongresszus óta végzett munkát, és jelölte meg az MSZMP KB 1983 áprilisi hatá­rozata alapján a helyi tenni­valókat. Erről tájékoztatja a Csorvási Híradó második számá­nak első fejezete az olvasókat. Ezt követően az általános mű­velődési központ társadalmi kap­csolatairól szól Miklya Sándor igazgató írása. Elismerésre mél­tó a szülőkkel kialakított jó vi­szony. Az oktatási intézmények által bevezetett kísérleteket szí­vesen támogatták a családokban. A társadalmi munkák végzésé­ben szép számmal részt vesznek a szülők. Az oktatási intézmé­nyek célul tűzték ki. hogy rend­szeresen segítséget nyújtanak az otthoni neveléshez. A kapcsolat- tartás főbb területei a szülői ér­tekezletek, a családlátogatások, valamint a fogadóórák. Sajná­latos, hogy ez utóbbi lehetőség­gel nemigen élnek. A szülői munkaközösség munkájának eredményességéhez egyre job­ban hozzájárul a HNF községi bizottsága. Szép eredményeket mondhat magáénak az ,,Egy üzem — egy iskola” mozgalom. Évek óta szo­cialista szerződésük van a Le­nin Tsz-szel, az Orosháza és Vi­déke AFESZ-szel, a mült év óta a nagyközségi tanáccsal és 1983 februárja óta a HÓDIKÖT csor­vási üzemegységével is. A mű­velődési és ifjüsági házban 3 éve működő társadalmi vezető­ség segíti a munkahelyek kul­turális tevékenységét. Értekezle­teiket évente kétszer az egyes munkahelyeken tartják. Végül Miklya Sándor a pártbizottság­gal és a tanáccsal kialakult jó kapcsolatról szól írásában. A Csorvási Híradóban ezt kö­vetően dr. Molnár András kör­zeti orvos ,,A táppénzes helyzet alakulása Csorvás nagyközség­ben” című írását olvashatjuk, majd Hajdú János háztáji ága­zatvezető Írja: „Tovább kell fej­leszteni a háztáji gazdaságok termelését.” Az általa megjelölt feladatok között szerepel a kis­termelők tájékoztatásának fej­lesztése, a növényvédő szerek biztosítása, a rugalmasabb fel­vásárlás és így tovább. Végül részletet olvashatunk a csapatvezetőség májusi Úttörő- vezetői kongresszusra készült beszámolójából. Szilágyi Meny­hért tanácselnök pedig a Csor­vási Híradó utolsó írásában né­hány lényeges jogszabályt em­lít. összegezve: érdemes átlapoz­ni a Csorvási Híradó 2. számát. Sokoldalúan tájékoztat a nagy­község életéről. N. A. „Emlékszel? ...” Igen, emlékszem és emlé­kezem ! . . . amikor .sráckorunkban gombostűből hajlított horog­gal, a partot övező nádasból tört és fosztott szálból, a sarki cipésztől szerzett zsi­nórból horgászbotot barká­csoltunk, és a nyári szünidő­ben, de nagyon sokszor suli után, a késés miatt az atyai pofonokat is vállalva pecáz- tunk, babahalakra, törpe­harcsára. Amikor a gyulai zsilip beton mellvédjéről fejest ugráltunk a vízáram­lás miatt kimélyült meder­be fekete klottgatyában, az­tán — szintén az atyai dor­gálástól félve — ott, az egy­kori lőtér táján, a körgát merev kóróira teregettük száradni a tornaórák egyen­ruháját. Azért ott, mert a gát másik oldalán még állt a kiserdő, buja volt az alj­növényzet, s ha arra tévedt valaki, bemenekülhettünk mezítelenségünkkel a hűvös- szúnyogos csalitba. Emlékezem azokra a nem is régen volt évekre, ami­kor még valóban élővíz volt a békéscsabai Élővíz-csator­na. Vagy ahogyan az idő­sebbek — igaz helytelenül, de — nevezik: a Körös, a Nádor-csatorna. Amikor még kellemes volt végigsétálni a partján, amikor igazi ün­nep volt az a vasárnap, ami­kor szüléink kezét fogva át­sétálhattunk hídjain. útban a nagyligeti fagylaltozó ki­oszk felé... Nem nosztalgia ez! A nosztalgia érzésben olyan, mint tárgyban és alkotás­ban a giccs: csak külszíne megkapó egy pillanatra, no­ha nem rejt igazi tartalmat, nincs üzenete. Ennek az em­lékezésnek azonban van üze­nete is, tartalma is. Vállal­va azt, hogy igenis vissza­kíván valamit. Ami ugyan már a múlté — sajnos —, de még visszahozható. No. nem a gyermekkort, nem a tilosban járás megszépített emlékét! Nem! Hanem az életet, a természet ezen ki­csiny részének létjogosultsá­gát. Amikor én kisiskolás vol­tam, s amikor még nem környezetismeretnek nevez­ték negyedik osztályban a földrajzot, no akkor meg kellett tanulnunk szülőváro­sunk helytörténetét is. A török- és labancdúlás utáni első magyar és szlovák te­lepesek családnevét, a fon­tosabb épületek keletkezésé­nek történetét, no és azt is, hogy miért és hogyan ásták ki ezt a csatornát. Persze, lehet, hogy ha nem tanul­tam volna meg a város rég­múltjának minden jelentő­sebb eseményét. történetét (no, igaz, ami igaz: hogy megtanultuk, az nem jó­kedvből történt; mégis meg­melegedik a szívem, ha ak­kori tanító nénim, Rozika néni jut eszembe ...), ak­kor is szeretném ezt a vá­rost, ezt a tájat. De mégis hiszek abban: valamit csak úgy lehet igazán és őszin­tén szeretni, ha ismeri is az ember . .. Sajnos, nem ritka az olyan eset, amikor felpuffadt ál­lattetemeket halásznak ki a mi „folyónkból”. Amikor nem tudják felhúzni a bé­kési vagy a gyulai zsilipet a mellette összegyűlt szenny­től. Amikor csak hosszas bőrgyógyászati kezeléssel tudják súlyos nyavalyájától azt megszabadítani, aki vé­letlenül érintkezett ezzel a vízzel. „Környezetvédelem? El tu­dod te azt képzelni, hogy mennyi pénzbe kerül? S rá­adásul ez egy olyan dolog, ami valahol ablakon kido­bott pénz! Az meg másra kell! Ha rám hallgatsz, nem is emlegeted senkinek az Élővíz-csatorna ügyét...” — próbált megnyugtatni leg­utóbb egy „felelős” ismerő­söm. Engem azonban nem lehet megnyugtatni! Így nem! Annak ellenére, hogy tudom: például a városi ta­nács, a megyei víz- és csa­tornamű vállalat évenként sokszor anyagi erejüket is meghaladó módon igyekez­nek valamit tenni „Szaj­nánk” életre keltéséért. Hogy ne cloaca maximaként em­legessék, miközben az ókori­ak sírjukban forognak . . . A város nevessé lett fia­tal írója első kötetének cím­adójául választotta ezt a sok fejtörést okozó csatornát. Az elnevezés régebbi, jelentésé­ben sokat sejtető. Néhány évtizeddel ezelőtt a párizsi Szajna volt ilyen szennyes, ilyen fertő. Ma már az sem annyira az. Csak a csabai . . . Támfalak épültek, csodá­latos (és méregdrága) szo­borsétánnyal keretezték bel­városi partját, ■ ezekben a napokban az egyik legöre­gebb hídját építik újjá a Gyulai út és a Széchenyi ut­ca torkolatánál. Forintszáz­ezrek, -milliók „épültek be” a csatornába, mindez azon­ban kevésnek bizonyult élet­re keltéséhez. Nincsen hát megoldás? Végleg meghalt a mi Szajnánk? Igen. a megoldás! Mi so­ha nem voltunk híján az öt­leteknek. Van javaslat, meg­fontolandó is, bőven. A leg­egyszerűbb talán az, hogy a környezetvédelmi őrök — mert nemcsak a fővárosban tevékenykednek, hanem a megyeszékhelyen is; igaz, a csabaiaknak csak karszalag­juk és oldaltáskájuk, bün­tetési csekk-kötegük és fel­jelentőcédula-füzetük van. de feladatkörük szinte azo­nos — hivatásuk magaslatán mind többet ellenőrizzenek. S akiket rajtakapnak, hogy szennyezik ezt a felfrissülni éppen emiatt képtelen vi­zet, azokat ne néhány száz. vagy közület esetén, egy-két ezer forintra, hanem annak sokszorosára, úgymond elri­asztó példát állítva büntes­senek meg. Ha egyszer az értelmes szó már kevés . .. Aztán a Lencsést úti lakó­telep melletti ,,honfoglalók” ellen is ideje lenne már fel­lépni. Az ügy lassan két éve vajúdik. Az történt ugyanis, hogy néhány „élelmes” csa­lád birtokot foglalt önhatal­múlag a csatorna partján. A merészebbje még „bunga­lót” is épített... S persze, az általuk képzett szemét eltüntetésére is így jogot formálnak. Hogyan? Termé­szetesen úgy, hogy a „saját telkükön” dűtik a „Szajná­ba” ... Meg hát nem ártana egy újabb, szennyiszapot eltávo­lító kotrást is megejteni. Ré­gen volt a legutóbbi. Apró gyermekként emlékezem ar­ra, amikor a gép második világégésbeli hadianyag-ma­radványokat és temérdek kagylóhéjat hordott ki. Ugyanis akkor még a kagyló lakója volt az Élővíz-csator­nának ... Lehangoló, ugye? Az erő­szakosan meggyilkolt víz csak az erőszak útján lehet­ne újra élő? Akkor, amikor ő is, te is, én is tudjuk, hogy a vizek élete egyenlő az ő. a te. az én életemmel. A természet minden részé­nek védelme, tisztaságának megtartása az ember_fenn­maradásának, egészségének, fejlődésének záloga. Hát ak­kor? Valóban nem mehet másképpen? Londonnak, a londoniaknak sikerült any- nyira megtisztítaniuk a hí­res-hírhedt Temzét, hogy is­mét visszatértek vizébe a kényes tengeri állatok. Lon­don sokezerszerese Békés­csabának, a Temze sokezer­szerese az Élővíz-csatorná­nak, az angolok lehetősége NEM sokezerszerese a bé­késcsabaiakénak . . . Persze, hamis ez a hasonlat is. Csak egyvalami igaz belőle. Az elv! A felismerés, hogy más­képpen nem lehet! A más­képpen, az öngyilkolás!... Nemesi László MOZI Viadal Micsoda uborkaszezon! Kong a mozi az ürességtől, bágyasztó unalom terpeszke­dik a széksorokban, s néha úgy tűnik, még a vászon is elásítja magát. Ritkán ta­pasztalható, kutya rossz nyár jár a mozisokra. Persze, gya­nítom, nem az évszak az egyedüli ludas a mostani pangásban, hiszen máskor is volt kánikula, mégse unat­koztak a jegyszedők. Leg­alábbis ennyire nem. Akadt ugyanis minden szezonban egy-egy „nagy dobás”, ki­emelkedő produkció, amely­hez jött a nép, s mely meg­emelte a nézőszámot. Az idén pedig? Ügy tűnik, a Jézus Krisztus Szupersztár lett vol­na a közönségfilm, ám ez a bemutató sem lett az igazi. Mintha a jegyek árának kal­kulálásakor elvetették volna a sulykot. Kétszer is meg­gondolja a néző, különösen, akinek már csak 45 forintos hely jut, hogy menjen-e mo­ziba, esetleg többedmagával. Tudom, különös portéka a film: nemcsak a kultúra és a közművelődés eszköze, de áru is, piaci termék. Amely ha nem talál vevőre, meg- poshad, értéktelenné válik. Nagy szakértelmet, jóféle rutint igényelnek a mozis nyarak. Nem újdonság pél­dául, számolni kell vele, hogy a magyar filmesek ál­talában személyes sértésnek veszik, ha alkotásaikat ilyen­kor mutatják be. Külföldi filmek vásárlásával kell te­hát kielégíteni az igényeket. Csakhogy a vásárláshoz pénz kell, különösen, ha jobb fil­meket akarunk venni. S ha nem ezt tesszük, elkezdődik az ördögi kör, amelyben mintha máris toporognánk: kevés a néző. mert érdekte­lenek a filmek, nincs pénz a vásárra, mert kevés a né­ző. (S hogy mennyire kell a jó film nyáron is, példa rá a „zártkörben”, a filmbará­tok számára vetített M. A. S. H„ amelyhez kánikulában is megtelt a nézőtér.) Langyos felújításokkal, bu­kásra várható vásárlásokkal nem lehet nyáron — sem! — mozit csinálni. Sajnos, a Viadal című ro­mán film sem azok közé tar­tozik, amely nagy érdeklő­désre tarthat számot. Valami rosszfajta előítélet is él az emberekben némely orszá­gok filmjei iránt. Sokan már abból kész ítéletet monda­nak, hogy melyik fővárosban készült egy-egy film. Ideje lenne eloszlatni e káros gya­korlatot. Mondom, a Viadal nem éppen alkalmas e jó- "hírnévszerző küldetésre. In­kább arra példa, hogy sok bevált kellék vegyítéséből miért nem lett mégse figye­lemreméltó alkotás. Hiszen Sergiu Nicolaescu — a film rendezője, aki a forgatóköny­vet is írta, s az egyik fősze­repet is alakítja — csupa biztos tippet játszott meg. Kellő politikai háttere van a filmjének — a román fa­sizmus, a vasgárda korszaká­ba kalauzol a történet — banditák és detektívek vias­kodnak, s annyi gyereket felsorakoztatnak a kamera előtt, ami elég volna néhány Pál utcai fiúk. Valahol Eu­rópában és talán még egy Twist Olivér forgatásához is. De mivel e nyersanyagot nyúlós szentimentalizmussal vegyíti, élvezhetetlen lesz a receptje szerint készült „cse­mege”. (Andódy)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom