Békés Megyei Népújság, 1983. június (38. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-14 / 139. szám

1983. június 14., kedd o Az a húszezer óra A harmincas évek elején egy munkásnak egy kiló zsírért 1 óra 45 percet kellett dolgoznia. Egy pár cipőt harmincórai szakmunkásbérért adtak a boltokban. A mai bérek és árak alapján egy kiló zsírért 55 percet, egy pár cipőért most is 30 órát tölt dologidőben a munkás. Egy kétszobás családi ház­nak 1930-ban 5000 órai munkás munkabér volt az ára. A nyolcvanas évek elején 20 ezer (!) órát kell dolgozni érte. Természetesen hiba lenne a négyszeres többlet miatt egy­szerűen építővállalatainkat okolni. Hiszen az árak alakulá­sának — helyenként eltévelyedésének — sok tekintetben ők is szenvedő alanyai. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ma nagyságrenddel több azoknak a nagyüzemi szakmunká­soknak a száma, akiknek elérhető vágyai között szerepelhet egy saját családi ház, mint a harmincas években. Nem be­szélve arról, hogy a fenti egybevetés önmagában kétségkí­vül megtévesztő az életszínvonal egészét illetően. A honi építőipar árai azonban valóban elszakadtak a piac valóságától. A jelek szerint nem lesz csekélység visszaterelni a kereslet-kí­nálat megnyugtató medrébe az árfolyamot. Annyi bizo­nyos: nehéz helyzetben van az építőipar. A korábbi esz­tendőkben lehetővé vált nagy­arányú fejlesztések hatására olyan eszközökkel gazdago­dott az ágazat, ami helyen­ként világszínvonalú megol­dásokhoz is lehetőséget nyújt. Az erőltetett menet­ben végrehajtott gépesítés, amihez a hetvenes évek má­sodik felében még terven fe­lül négy milliárd forintot kaptak, azt eredményezte: hogy 1975—1981 között csak­nem 30 százalékkal javult a termelékenység. Ám már ekkor intő jel volt, hogy a látszólagos fellendülés évről évre romló eszközhatékony­sággal ment végbe. Időköz­ben kimondták a beruházási stopot, és a gyáróriások, szántóföldből kinövő városok büszke építői korábban is­meretlen helyzetbe kerültek. A szakma nehezen mozdult, annál fürgébbek voltak ma­guk az építőmesterek. Az­előtt soha nem tapasztalt, már-már pánikszerű elván­dorlás vette kezdetét. Tavaly több mint 15 ezren hagyták ott az állami vállalatokat, ja­varészt szakmunkások. A kő­műves persze azóta is nyil­ván falakat emel valahol. Maszek lett vagy kisvállal­kozó, esetleg egy mozgékony tsz-melléküzemágnál adta le a munkakönyvét. Az építésügyi tárca illeté­keseinek megállapítása sze­rint a nagyvállalatok pénz­ügyi stabilitása megingott. Akkor hát hol bujdokolnak? Miért nincs harc a megren­delőért? Olyan vetélkedés, ami végső soron az árak visszaszorításához vezet. Az ÉVM-vállalatok nyeresége — az árbevételük arányában — 1979-ben meghaladta a 10 százalékot. Ugyanez az arány 1982-ben 5,8 százalékra zsu­gorodott. Sokan magyaráz­zák a bizonyítványt az el­avult árrendszerrel, vagy az érdekeltségi viszonyok el­lentmondásaival. Mégis, ma­guk a vállalatok igazolják, hogy nem írható minden a korszerűsítésre szoruló sza­bályozás számlájára. Azok a cégek, amelyek a piaci igé­nyekhez igazodva, bátran váltanak profilt, és kilépnek a bűvös megyehatárok közül, ma is eredményesek. Példá­nak elég a székesfehérvári Alba Regia ÉÁV-et említeni, amely a Clasp könnyűszer­kezetes építési rendszer ré­vén itthon és külföldön is jelentős bevételhez jut. A Középületépítő Vállalat pe­dig azzal állja a versenyt, hogy rekonstrukciós-fenntar­tó tevékenységét három év alatt nyolcszorosára növelte. Sajnos, szép számmal akad­nak példák arra, mikor a vállalatok alkalmazkodó ké­pessége nem éri el a kívánt színvonalat. A számok, összefüggése­ikből kiragadva csalókák. Egy kimutatás szerint há­rom év alatt tízről négyre csökkent a veszteséges válla­latok száma. Csakhogy a veszteség összege megkétsze­reződött, ma már meghalad­ja a 340 millió forintot. Most mozdul az építésügy. Űj ár­rendszer, jobb érdekeltségi viszonyok frissítő szellője fújdogál. És keresik, sőt megállapítják a felelősséget, a felelősök személyét is. Csak egytől tartok: a bűn­bakkereséstől, ami a kollek­tív felelősség-áthárításnak oly gyakori kísérő jelensége. Húszezer munkaóra, az kilenc munkában eltöltött esztendő. Az kilenc év vára­kozással^ egyenlő. „Nem gyűj­tök családi házra...” — cseng fülembe válaszként a régi nóta. De jó lakásra, hu­mánus környezetre igenis áhítozunk, és gyürkőzünk is érte mindannyian. Építőink épülését ezért nem nézhet­jük közömbösen, a partvonal mellől. Gazsó L. Ferenc Vásárdíj a BNV-n n vaslepke szárnyra kapott Korszerű üzemcsarnokban készülnek a pillangószclepck is Fotó: Fazekas László Tagadhatatlan, hogy ná­lunk nagyon sokat kell még tenni az innovációs folya­mat felgyorsításáért, ettől is függ, hogy tudjuk-e tartani helyünket a világban, vagy előbbre lépünk, esetleg* le­maradunk. Ha mindenütt úgy mennének a dolgok, mint a következőkben leírt esetben, akkor az innováció mint kényes téma, lekerül­hetne a napirendről. Nem egyszeri üzlet A történet 1981 szeptem­berében kezdődött. Ekkor kereste meg egy osztrák üz­letember az Orosházi KA- ZÉP-et, hogy gyártsanak neki nagy átmérőjű pillan­gószelepeket. Ö ugyanis el­vállalta ezek szállítását egy erőműhöz, de nem tudta be­szerezni a szerelvényeket. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az osztrák partnernek csak egy vázlata volt az el­képzelt szelepről. Éppen emiatt nem talált hosszú ide­ig olyan cégre, mely vállal­ta volna a kivitelezést. — Mikor először tárgyal­tunk, csak „halványan" éreztük, hogy itt többről van szó, mint egyszeri üz­letről. Tudtuk, hogy .Ma­gyarországon ilyet nem gyár­tanak, a szükséges szerelvé­nyeket tőkés importból szer­zi be az ország. Tudtuk azt is, hogy a feladat ránézésre nem túlságosan bonyolult, de nem lehet nagyon egy­szerű sem, mert akkor má­sok is vállalkoztak volna a gyártására. Rövid töprengés után eldöntöttük, hogy vál­laljuk a kockázatot: kifej­lesztjük és gyártani kezdjük a nag'^ átmérőjű pillangó­szelepeket — emlékezik a kezdetre Surányi András, a szövetkezet elnöke. Ha a pillangószelep mű­ködési elvét nézzük, akkor meglehetősen egyszerű a szerkezet. Az egész tulaj­donképpen egy csődarab, melyben pontosan beleülő kör alakú zárószerkezet mo­zog. Ha ez vízszintesen áll, akkor áramolhat a folya­dék, ha függőlegesen, akkor nem. A közbülső helyzetek­kel az áramlás mennyisége szabályozható. Három hét alatt — A gyakorlati megvaló­sítás azért nem ilyen egy­szerű — jegyzi meg Lengyel Tibor főmérnök. A pillangó- szelepek akkor működnek megfelelően, ha a zárt álla­potban semmit sem enged­nek át a csővezetéken szál­lított közegből, nyitva pedig a lehető legkisebb áramlási veszteséget okozzák. Jó tö­mítés csak szoros felfekvés­sel oldható meg, ehhez pe­dig az kell, hogy a szelep­tányér kerületi felületének geometriai alakja és mére­te pontosan illeszkedjék a ház zárófelületéhez. Ennek az illeszkedésnek akkor is tökéletesnek kell lennie, ha meglehetősen nagy nyomás éri a tányért, és természe­tesen a sokszori nyitás és zárás után is megfelelően működnie kell. A szeleptá­nyér tehát nem deformálód­hat, nem következhet be terhelés alatti alakváltozás, mert akkor a szelep nem zárna megfelelően. Dióhéj­ban ezeknek a követelmé­nyeknek kellett eleget ten­niük a tervezési munka so­rán. Mi ebben a pláne? —kér­dezheti most az olvasó. Van egy műszaki feladat, amit meg kell oldani, rá kell te­hát állítani néhány mérnö­köt és kész. Számoljanak, kísérletezzenek, és jelentsék, ha elkészültek a munkával. A baj csak az, hogy ebben az esetben erre nem nagyon volt idő. A rendelés feltéte­le ugyanis az volt, hogy az első megbeszéléstől számí­tott harmadik hét végén a KAZÉP-nak egy működő prototípust kellett bemutat­nia! A hazai gyakorlatban eny- nyi idő alatt általában a rajzokat sem készítik el, nemhogy egy olyan termék prototípusát, amelyet az­előtt még sohasem gyártot­tak. De a feladat nem lehe­tetlen, ezt bebizonyították Orosházán. Három hét múl­va nyomáspróbára előké­szítve ott állt a műhelyben az első pillangószelep. Szabadalmazott ötlet — Azért tudtuk ezt meg­csinálni, mert rájöttünk va­lamire, amit azóta szabada­lom véd Európában és több Európán kívüli fejlett tőkés országban. Ez a valami pe­dig az, hogy a szeleptányért öntvény helyett lemezből. hegesztve kell csinálni — mondja az elnök. — így a mi szelepünk sokkal köny- nyebb és megbízhatóbb lett, mint a konkurrens gyártmá­nyok. Még 1981-ben 1,2 .mil­lió forintért szállítottunk pillangószelepet osztrák meg­rendelésre, e termék karri­erje azóta is töretlen. Nem lényegtelen az sem, hogy a gyártást a meglevő gépparkkal tudták elkezde­ni. A hegesztett házat ugyanazokon a hajlítógépe­ken készítik, melyeken a ka­zántesteket. A kezdeti idő­szakban nem kellett új gép a forgácsolási munkákhoz sem. Azóta persze változott a helyzet. A pillangószelep az idei tavaszi BNV-n elnyerte a vásár díját, és ugrássze­rűen megnőtt iránta az ér­deklődés. ’ Tavaly 2,5 millió forint értékű pillangószele- pet gyártottak, ebből 700 ezer forintért került belföld­re. Az idei megrendelésük - 12 millió forintnyi, ebből nyolcmillió a hazai — im­portkiváltó — igény. Hogy eleget lehessenek a megren­deléseknek,- hat új szerszám­gépet vásároltak, köztük fú­ró-maróművet, sugárfúrót, esztergákat. Valószínűleg ez sem lesz elég, és ha az igé­nyek így nőnek tovább, NC- vezérlésű megmunkáló köz­pontot kell gyártásba állíta­ni. Jó együttműködés A tervek mindenesetre mind a gyártás-, mind a gyártmányfejlesztésre készen állnak. Osztrák megrendelés­re elkészítették a pillanósze- lep 1800 milliméter átmérő­jű változatát is, de más or­szágbeli érdeklődők is szin­te egymásnak adják a ki­lincset a KAZÉP-nál. Egy héten belül norvég, angol és NSZK-beli vevők jelentkez­tek. sőt, az egyik világhírű szerelvénygyártó cég koope­rációs gyártást javasol. — örülünk a sikernek, de nem tartanánk itt a társ­szövetkezetek segítsége nél­kül — ismeri el az elnök. — Az Orosházi Vas-, Műanyag- ipari Szövetkezet olyan meg­munkálásokat végzett el, melyre nekünk nem volt gé­pünk. A pillangószelep elektromechanikus meghaj­tását a monori Szervome- chanika Kisszövetkezet szál­lította. Ügy látszik, értel­mes célért össze tudnak fog­ni a különböző közösségek. Pillanatnyilag itt tart, de még nem ért véget az oros­házi pillangószelepek karri­erje. Alig több mint másfél év alatt egy gondolatból vá­sárdíjas termék lett. Az eb­ből adódó tanulságokat re­mélhetőleg a nehezen moz­dulók is levonják. Lónyai László Füzesgyarmati Vörös Csillag Tsz Hasznosítják a káros vizeket Üj módszert, szolgálati szabadalmat vezettek be a füzesgyarmati Vörös Csillag Termelőszövetkezet melio- rált termőföldjein, amellyel a károsan ható talajvizet gya­korlatilag „alsó” öntözéssel hasznosítják, és ezáltal 20— 40 százalékkal növelik e te­rületeken a hozamokat. Amint Csirik Imre, a közös gazdaság elnöke elmondta, a termelőszövetkezet és a Fü­zesgyarmati Lucernatermelő Rendszer meliorációs szak­emberei már két évvel ez­előtt kísérleteket kezdtek a meliorált táblákról dréncsö- vezéssel gyűjtőcsatornákba elvezetett talajvíznek a visz- szaáramoltatására olyan idő­szakokban, amikor a talaj­víz háztartása ezt indokolta, vagyis száraz időszakokban. Lényegében a kapillaritás elvén alapuló módszer igen egyszerű. A gyűjtőkben fel­fogott vizet akkor, amikor a növények nem kapnak ele­gendő nedvességet, felduz- zasztják, ezáltal a folyadék áramlásának törvénye érvé­nyesül, vagyis a víz a drén­csöveken keresztül vissza­áramlik a talaj termőrétegé­be, és a gyökérzeten át jut a növényekbe. A módszer előnye, hogy öntözés nélkül tartható a termőréteg ned­vessége, s a meglevő melio­rációs berendezések, eszkö­zök feleslegessé teszik az ön­tözőgépek, -eszközök alkal­mazását. A módszer szélesebb kö­rű alkalmazásának vannak ellenzői, akik arra hivatkoz­nak, hogy visszaáramoltatás- kor a dréncsövek eliszapo­sodhatnak. A kísérletet vég­rehajtó gazdaság és a lucer- natermesztási rendszer szak­emberei erre is gondoltak. Olyan csőtisztító berende­zést szerkesztettek, amely ra­kéta-elven működik. Az úgy­nevezett „drénvakond”-ot magas nyomású szivattyúval áthajtják a csőrendszeren, és eltávolítják a lerakodott isza­pot. A szolgálati találmány másik jelentősége, hogy a ta­lajból kivezető csövek vé­gein szabályozó szelepeket helyeznek el, amelyek kap­csolatban vannak a talajban elhelyezett víznyomásmérő­vel. Ez automatikusan kap­csolja a csővégek szelepeit, vagyis a talajnedvesség csök­kenésekor nyitja, telítettsége­kor zárja ezeket a szelepe­ket. Nem szent telién II könnyűipar helyzetéről a z utóbbi esztendőkben' sok támadás érte a könnyű­ipart. Az éles viták során — s miközben folyt a tex­til-, a nyomda-, papír- és bútoripari rekonstrukció — többen javasolták: fejlesszük vissza a magyar könnyűipart, és gyártás helyett importáljuk a fejlődő országokból a ruha­neműt és egyéb termékeket. A fejlett ipari államok közül Svédország tett kísérletet erre, de rövid időn belül kiderült, hogy ők sem tudnak meglenni saját könnyűipar nélkül. A könnyű-, s azon belül különösen a textilipart leginkább amiaft érték a vádak, hogy más ágazatok nyakán élősködik. Holott a könnyűipar — hangsúlyozta nemrégiben egy ta­nácskozáson Szabó Imre ipari miniszterhelyettes —, ellen­tétben a tévhitekkel, nem szent tehene a magyar gazdaság­nak. Bizonyítja ezt az is, hogy — viszonylag csekély im­porttal kiegészítve — elegendő ruhával, textíliával, csoma­goló- és papíripari termékkel, cipővel és bútorral látja el a lakosságot. Ezen felül hnég exportra is jut, méghozzá oly módon, hogy az ágazat kivitelével kitermeli az importanya­gok ellenértékét, sőt: nettó exportőr. A könnyűipar leépítése ellen szól az is, hogy a belföldre eladott termékekért — ha külföldről akarnánk megvásárolni — évente mintegy egy- milliárd dollárt kellene kifizetnünk. Ez pedig, különösen je­lenlegi pénzügyi helyzetünkben, elképzelhetetlen. A vádaskodások ellen meggyőző lehet (az említettek mel­lett) a következő adatsor is. Miközben az ágazatban működ­tetik az ipar állóeszközeinek 11,5 százalékát és a könnyű­ipar az utóbbi tíz esztendőben az összipari beruházásokból mindössze 10,6 százalékkal részesedett, a termelésben és az exportban anyagi feltételeihez képest többet produkál. Az ipari termékek értékesítéséből például 15,6 százalékkal, az exportból 14,5 százalékkal, s ezen belül a konvertibilis el­számolású exportból 16,8 százalékkal részesedik. Az ágazatban az utóbbi időszakban sokat tettek azért. hogy minél nagyobb arányban hazai alapanyaggal lássák el a gyárakat, üzemeket. Az ipar számára kedvezőbb juhfajták honosításával például a magyar juhtenyésztés adja a gyap­júszükséglet 60 százalékát. Az utóbbi két évtizedben óriási volt a kísértés a háncsrostipar (len és kender) megszünteté­sere, csak azért, mert mások is ezt tették. Szerencsére, vol­tak, akik — nem engedve a csábításnak — leépítés helyett hozzáfogtak a korszerű len- és kendertermesztési rendszerek kialakításához. Bebizonyosodott, hogy nekik volt igazuk. A könnyűipar elparentálásához az is hozzájárult, hogy az ágazat a többi iparágnál 5-6 évvel korábban tért át a vi­lágpiaci árbázisra, s ez az elszámolási szisztémában olykor előnytelen színben tüntette fel egy-egy termék gazdaságos­ságát. * A felsorolt pozitív tények sem jelentik azt, hogy az ágazat tökéletes, vagy annak hiszi magát. Hiányosan, foghíjasán zajlott le például a rekonstrukció: sok helyütt nem jutott a befejező szakaszok, például a kikészítés korszerűsítésére. Miután pedig a rekonstrukciók nem oldották meg minden vállalatnál valamennyi gyártási fázis összehangolt fejleszté­sét, új — keresztmetszeti — feszültségek keletkeztek. Az is a tényékhez (és az ágazat nehézségeihez) tartozik, hogy az 1970—80 közötti rekonstrukció pénzügyileg megterhelte a könnyűipari vállalatok egy részét, s több gazdálkodó hosszú távra eladósodott. Ehhez az évtized végi szabályozóváltozá­sok is hozzájárultak. A z ágazat számára, ha lehet, az ipar átlagánál is na­gyobb gondot okoz a létszámhelyzet és a fluktuáció. Évente 100 ezer főt alkot a ki- és belépők tábora, s ez azt jelenti, hogy elvileg négyévenként kicserélődik a köny- nyűipar gárdája. Ez persze — tekintettel a nagy létszámú törzsgárdatagságra — nem így van. Az mindenesetre gond, hogy szüntelenül új és új emberekkel kell elsajátíttatni a könnyűipari szakmák fortélyait, fogásait. Mindenesetre az idők során bebizonyosodott, hogy az ágazat nem szolgált rá a szent tehén titulusra. Természetesen vannak nehézségei, gondjai, hiányosságai és hibái is — hasonlóképpen a többi iparághoz. Molnár Patrícia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom