Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
o WSSj^jnájiwJU^Márnap NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A XXIII. Alföldi Tárlat Nagy László: Májusfák Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő. Ünnepi ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapavas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papiros, amire tilalmat írtak, májusfát magasat állítunk, szegfűink szabadon nyílnak. Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék. Mihail Széniéi: * Kert Nyírfák fehérednek holdfény-ragyogástól. Megered a könnyed emlékek hadától. Ó kert, titkok kertje! Fújdogál az álom. Szótlan jártunk erre, egyetlen barátom^ És te szív, kitárulsz, fényt kutatsz s a múltat. Fehér törzsű május nyelte el nyomunkat. Szokolay Károly fordítása Békés megye képzőművészeti kiállítási politikájának tengelyében két rendezvény áll: Az alkalmazott Grafikai Biennálé és az Alföldi Tárlat. Az elsővel az ország művészeti vérkeringésébe kapcsolódik be a megye. Ez a kiállítás ésszerűen a helyi Kner-, Tevan-hagyományra és a mai komoly, korszerű nyomdaiparra épül és az iparhoz kötődő grafikai alkotó telepből fejlődött országos szakmai seregszemlévé. A megvalósult program átfogta az alkalmazott grafika különböző műfajait (plakát, kisnyomtatvány, csomagolás). Az eddigi biennálékkal kellő mértékben, formában és elismeréssel foglalkozott a kulturális közvélemény és a tömegkommunikáció, sőt a szaksajtó is. Természetesen a művészet immanens világán túl, a megrendelők döntését befolyásolóan is komoly szerepe van a kiállításnak. Bár nem országos szintű, de a megye határán jóval túlterjedő merítésű a több mint két évtizede megrendezésre kerülő Alföldi Tárlat. Indulásában is regionális célokat tűzött maga elé, mint a tiszántúli képzőművészek fóruma. A kiállítók többsége azóta is e vidék művészei közül kerül ki, de kapcsolattartási lehetőséget biztosít a megyéből elszármazottaknak is. A tárlat tartalmát illetően — eddigi útjának tanulsága szerint — jelen van ugyan a lokális kötődés, de korántsem olyan zártsággal, kizárólagossággal, mint a Vásárhelyi őszi Tárlaton. Közelebb menve a kiállításhoz, mindenekelőtt a rendezésről kívánok szólni, annál is inkább, mert e területről és tevékenységről a recenzensek többsége általában nem, vagy csak1’ igen mostohán szól. A kiállításrendezés szerepéről, lehetőségeiről végletes véleményekkel találkozunk. Vannak művészek, akik nagyon fontosnak tartják, hogy hol, melyik falon, kinek és milyen művek társaságában láthatók alkotásaik. A kiállítók kisebb része szerint viszont, az értékes mű bárhol érvényesül. Miután a tárlatlátogatók nagyobb részét nem egy-egy alkotó munkája viszi a kiállításokra, hanem a bemutatott művek egésze érdekli, nem lehet érdektelen az összhatás s ebben komoly feladat hárul a rendezésre. A XXIII. Alföldi Tárlat rendezője, Pogány Gábor az anyag elmélyült ismeretében, szakavatottan oldotta meg feladatát. Az előtér ajtókkal, pénztárfülkével szabdalt terét csak nagyon minimális mértékben, néhány textilre használta fel. A múzeum nagytermét racionálisan elhelyezett paravánokkal zárt, nyugodt egységre bontotta, jó együttélési lehetőséget biztosítva a rokon műveknek. Ugyanakkor volt bátorsága a geometrikus absztrakció és a hiper- realizmus egymást nem kioltó, hanem erősítő ellenpontozására is. Az elismerés ezt követő szavai a díjazást illetik. A döntések esztétikai indokoltsága megnyugtató. Külön is örömmel, jó érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a díjazottak, egy kivétellel, a fiatal alkotók sorából kerültek ki. A helyi művészetpolitika dicsérete, hogy közülük ketten (Tóth Ernő, Varga Géza) békéscsabaiak, egy művész pedig (Kiss György) kapcsolatai elköltözése ellenére is olyan erősek, hogy nyugodtan tekinthetjük „tiszteletbeli” Békés megyeinek. Az Alföldi Tárlaton elsőként szereplő Benes József grafikusművész nívódíja szintén az illetékesek (zsűri, társadalmi szervek) minőség iránti érzékenységét mutatja. (Ugyanakkor bár megértéssel, de mégis né" mi nosztalgiával kell megállapítani, hogy 1981-ről ez évre a megyei tanács nívódíjainak száma felére, kettőről egyre csökkent, és elmaradt a két utóbbi évben kiadott nívódíj is.) A különböző törekvéseket, irányzatokat tekintve a kiállításban leghangsúlyosabban a realizmus jelenlétét állapíthatjuk meg. (Megnyugvásunkra szolgálhat, hogy az MSZMP Központi Bizottságának legutóbbi ülése is éppen e törekvések eddiginél fokozottabb támogatása mellett foglalt állást: „A művészeti életben erősíteni kell a párt eszmei orientáló szerepét, és támogatni kell a társadalmi haladást szolgáló, realista szellemű alkotások létrejöttét, javítani kell a művészet és a társadalom kapcsolatát.”) A realizmus azonban, mint művészi magatartás, széles ívű, és magában foglalja az alföldi realisták hagyományának követését, megújítását, éppúgy, mint a képzelet és a látott világ egybeötvöződé- sét. Az alföldi realistáknak a táj, s a benne élő ember megfogalmazását elsődleges feladatnak tekintő művészetikája, magatartása él tovább Németh József tőmondatos egyszerűségű, summázó, mélyen humánus munkaábrázolásában (Zsákosok). Koszta Rozália Találkozás című művének individuális értékét a tiszta színek, homogén felületek, világos formák jelentik, s e formai megoldások jól szolgálják a szűkebb pátria máig ívelő művészeti hagyományának kifejezését. Elismerésre méltó vállalkozása a cigány folklórkutató, Erdős Kamill életének festészeti idézése. Fülöp Erzsébet a mindennapok líráját tolmácsolja egyszerű, közérthető eszközökkel (Söprögető). A síkdekora- tivitás útján szól életformáról, sorsról Hézső Ferenc (Bölcs pásztor). Világos, tömör kompozíciós rend, és az árnyalatok gazdagsága jellemzik Lóránt János műveit (Töltésoldal, Ködös reggel). Valóság és képzelet egyéni ötvözete, varázsos világai együttérző derűje jelent esztétikai értéket és örömöt Tóth Ernő műveiben (Varázslat, Hommage a Gu- lácsy). Konkrét mondanivalón belül elvont felületek önálló értéke jut érvényre Csikós Andrásnál (Interieur). Meggyes László apró részletekből építi festményeinek esztétikai, festői egységét (Alkony). A valóság talajából kiindultan indítja el gondolattársításunkat, eseményrészletből folyamatot alakítva-alkotva Kéri László (Játékos horizont, Két fázis). Kovács Tamás emberi alakjai szintén az ábrázolás és elvontság határán teremtik újjá, költik át a valóságot. Ugyanezen az úton halad Kiss György is, amikor a konkrét táj művészi átírásában önálló, erőteljes, expresszív formákká alakul *at nála (Hó-ország, Jeges emlékezet). Fejér Csaba interieurje azt igazolja, hogy nem az eszközök, hanem a mű szelleme hozza létre „annak égi mását”. A szűkebb pátria iránti hűséget érezzük Miklós István Fasor-ában. A kövek és fák különös világítása, megjelenítése által teremtett atmoszférát Szereday Ilona (Elhagyott kastély, Pósteleki kastély). Kis ablak és létra köré varázsos festői világot teremtett Pataki Ferenc (Távolságok). Robusztus erő érvényesül Baranyó Sándor tájaiban. Némiképpen elkülönül a klasszikus realizmustól a valóságot, a látványt minden részletében egyformán fontosnak ítélő hiper- realizmus, melynek képviselői a Gyulai műhelyhez kötődnek. Legjobb darabjaik a pontos leltáron túl az emberi jelenlétet is kifejezik a részletező környezet által. Éppen ez a humánus töltés különíti el őket a hiperrea- lizmus általában tárgyias, közömbös, hideg-rideg világától. Székelyhídi Attila, Balogh Gyula, Marosvári György, Szakáll Ágnes neve és kiállított művei kívánkoznak ide. Tovább haladva a műfajokban, a grafika változatos képet mutat. Megtaláljuk benne a geometrikus absztrakció békéscsabai képviselőit: Lonovics László és Gu- bis Mihály műveiben e törekvés határozott vonalrendje, ritmikája, világossága egyként érvényesül (Be- szorítás, Transzpozíció). Benes József lapjai eredeti formai megoldásban tolmácsolnak emberi érzést, gondolatot (Pántokba szorítva). Fülöp Ilona munkáiban (Illusztráció^ I—III.) a kortársi grafika lendülete és gazdag mikrovilága ízül egybe. Tartalmi és formai sűrítés egysége nyújt élményt Pataki Ferenc lapjaiban (Küzdelem, Archív). Pap György linómetszeteiben a népművészet szelleme a fekete-fehér egyértelműségében, világosságában jól érvényesül (Repülés, Nem látok, nem szólok ...). Tóth Ernő játékos, mesélő kedve — nem minden él nélkül — tustolla nyomán is szabadon árad. A grafika Benjáminját, az exlibrist Meskó Anna és Páka György metszetei képviselik. Engel Tevan István könnyed és finom vonalakkal tolmácsolja Petőfi és Füst Milán műveit. (Némi kérdőjellel merül fel a grafikai művek darabszámának viszonylagos szerénysége, holott éppen a sokszorosítás által sem példányszámbeli, sem szállítási problémák nem jelentenek beküldési akadályt.) A szobrok, érmek döntő többsége, a műfaj sajátosságából fakadóan, a realizmus jegyében fogant emberábrázolás. Kiss György tehetségének sokoldalúságát az érmei és a Plasztika II. is jól mutatják. Alig találunk a magyar plasztikában az építészetet jobban kifejező érmeket az övéinél. Bronzmárvány kompozíciója pedig a tömeg és erő, kis méret ellenére is monumentális megfogalmazója. Mlado- nyiczky Béla portréér?é- kenysége most is érzékelhető. Az anyag ismeretében vall rusztikusabb és simább felületek által az emberről (Lányka, Fiatalság). Rajki László érdes, darabos felületei összhangban állnak a tartalom, a paraszti munka, az élet- és élelemteremtés gondolatával. Varga Géza a Szentek visszatértek című műve távoli reminiscencia- ként a kinetikus szobrászat emberi átfordítása, eredeti plasztikai telitalálat. Szob- rászi vénájának gazdagságát többi művei és méltón képviselik (Arboreba, A hal...). Szociografikus mélyre ásás és emberi együttérzés jellemzi Sebestyén András öreg-jét. A fiatal állatok „önfeledt” játéka kap lendületes, dinamikus megjelenítést Návai Sándor Lovak- jában. Ugyancsak a legszebb háziállat testének esztétikai értékeit bontotta' ki Tóth Béla (Csikó, Kanca csikójával). A kis felületen belüli lényegmondás példái Lantos Györgyi Radnóti razgledni- cái által ihletett érmei. A test és drapéria együttesében kap az emberi mozgás sikeres megfogalmazást Máté István Lépő-j ében. Simon Ferenc korunk legnagyobb, s nyomasztó gondját formálta világos jelképű plasztikai művé (A nagy kérdés). Papi Lajos a fa lehetőségeit komoly mesterségbeli tudással aknázta ki (Fekete portré). A külső hasonlóságon túl az életmű él Tóth Sándor két plakettjében (Kodály Zoltán, Kölcsey Ferenc). A munka nehézsége, súlya alakul át Szabó László alkotó ereje és faragó keze nyomán plasztikai tömeggé, kifejező szoborrá (Kubikos). Tömpe Emőke a samott eddig nem ismert lehetőségeivel ismertet meg, nyújt élményt számunkra (Kapu, In memóriám). A három klasszikus műfajt — festészet, grafika, plasztika — néhány „ritkább”, sajátosabb műfajú mű egészíti ki. Ezekből az újabban és méltán felfedezett zománc kapott legnagyobb teret. (Ravasz E., Fülöp E., Morelli E.). Gerle Margit samottkompozíciói a variabilitás esztétikai értékét használják ki. Tóth Magdolna Madara az átírás egyéni íze által hat. Általában nem rokonszenves számomra az olyan kiállítási recenzió, melyben a tényleges teljesítmény értékelése helyett-mellett a távolmaradók listája is helyet kap. Ez esetben ugyanis a jobbára vélt, ritkábban tényleges sérelmek miatt a közösséget nem vállalókra nagyobb figyelem irányul, mint a jelenlevőkre. Most azonban nem ilyen, hanem egyéb, nem az alkotók szándékán múló okok játszottak közre, ezért megfogalmazható az a remény, hogy Sché- ner Mihály, Lipták Pál, Ga- burek Károly, Takács Győző és utoljára, de egyáltalában nem utolsósorban a megye művészeinek great old man- je, Ruzicskay György művei is szerepelnek majd a legközelebbi Alföldi Tárlaton. A napi sajtó kiállítási ismertetésének elsődleges feladata a figyelemfelhívás, az orientáció. Ebben a gondolatkörben azzal összegezhetők a fent leírtak, hogy a XXIII. Alföldi Tárlatot érdemes megnézni, mert ember és világának színvonalas, változatos, többoldalú megjelenítésével találkozunk benne. Dömötör János Koszta Rozália: Erdős Kamill emlékére III.
