Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
NÉPÚJSÁG 1983, május 1., vasárnap o Egy évtized városként A hagyományok és a szocialista városépítés Békésen Egy évtizede annak, hogy Békés — megyénk névadó települése és a honfoglalás utáni első székhelye — a magyar városok jelenleg 95 tagot számláló családjába lépett. Tíz esztendő a történelemben többnyire nem jelent hosszú szakaszt, vannak azonban meghatározó évek, amelyek a fejlődés új irányait jelzik. Békés város életének legutóbbi korszakát éppen ilyen okokból piros színnel fogja jegyezni az utódok emlékezete. Az 1973. április 15-én kimondott és négy nap múlva szép külsőségek között megvalósult várossá alakulással a Körösvidék e pontján a szocialista építés újabb távlatai nyíltak meg. Azon a Békésen, ahol hosz- szú időn át az egy helyben topogás, sőt: a felszabadulás előtt már-már a visszafejlődés kezdett jellemzővé válni. A városi jogállás elnyerésének évfordulóján nem feledkezhetünk meg árról, hogy Békés lakossága jelentős hagyományokra tekinthet vissza a mezővárosi öntudatban. A Körös menti település már a XV. század elején vásárjogot kapott. A gyulai vár 1405 körüli felépítése után a megye gazdasági és igazgatási tekintetben fokozatosan Gyulához vonzódott, de Békés szerepkörének jó része megmaradt. A török hódítók kiverése utáni újratelepedés évtizedeiben Békés ismét a megye legnépesebb helysége lett, s 1730-ban újra megkapta a mezővárosi jogállást. A település történetének érdekes fejezete és 1848 előtt a helyi öntudat egyik táplálója volt a békési parasztelöljáróságnak az a törekvése, hogy a városnak a jászkun, a nagykun városokéhoz hasonló külön jogait, a földesuraktól való függetlenségét elismertesse. A meg-megúju- ló közös küzdelmet nem kísérte siker, de sajátos hagyományt teremtett. 1848-ban, a forradalom győzelme után, a polgári ön- kormányzat kiépítése során, Békés ún. rendezett tanácsú város lett. Ez a jogállás akkoriban differenciáltabb igazgatást jelentett, s együtt járt a külön országgyűlési képviselőküldés jogával is. Az 1867. évi osztrák—magyar kiegyezés utáni rendszerben a magyar vezető rétegek a századforduló körűiig a városokkal szemben a vármegyékre támaszkodtak, a városok számát rafináltan csökkentették, különösen az Alföldön. A városi igazgatás drága voltától, a magasabb adóktól félő békési vezetők 1871-ben önszántukból lemondtak a városi jogállásról, Békés nagyközséggé alakult. (Az igénytelen és konzervatív döntésben egyébként Békéscsaba és Szarvas is követte Békést, egyedül Gyula ragaszkodott a városi címhez.) Ez a szűk látókörű döntés súlyosan megbosszulta magát: A XX. század elejére megnőtt a városok súlya az ország életében, az állami befektetésekből is kaptak egyet-mást, Békés előtt viszont már bezárultak a kapuk. A Ferenc József-i kor, majd a Horthy-korszak kormányai a rebellis szellemű Alföldön különösen nem támogatták a városok szaporítását. ^ Átmeneti változást a forradalmi idők hoztak: az 1919. április 8-i tanácsválasztások előkészítése során a Forradalmi Kormányzótanács Békést is várossá nyilvánította, mint húszezer lakoson felüli települést. (Az 1918 végén várossá alakult Békéscsabával, Gyulával együtt, továbbá a Békéssel azonos okból városi joggal felruházott Orosházával és Szarvassal már a Tanácsköztársaság felrajzolta megyénk mai városait.) A proletárhatalom megdöntésével Békés, Szarvas, Orosháza ismét nagyközség lett. A felszabadulás után kibontakozó népi demokratikus forradalom kezdeti szakaszában, 1945-ben fogalmazta meg ismét Békés demokratikus képviselet a várossá szervezés iránti kérést, Orosházával, Szarvassal és Sarkaddal gyakorlatilag egy- időben. Orosháza 1946-ban, Szarvas 1966-ban várossá alakult. Békésen az időközben megkívánt, korszerűbb feltételek nem voltak meg, azokat előbb meg kellett teremteni, bár 1964-ben és 1967-ben is újabb és újabb körültekintő tervek fejezték ki a lakosság óhaját. A várossá fejlődés feltételeit az ország szocialista építésének eredményein belül a nagyüzemi mezőgazdaság megteremtése és az azt követő nagy átalakulás alapozta meg Békésen is. Az alföldi városfejlesztés tervszerű felkarolása, a településhálózat fejlesztésének átfogóbb értelmezése jegyében, a kormányszervek támogatása, a megyei vezetés sokoldalú közvetlen segítsége alapján, az 1960-as évek derekától láthatóan felerősödött Békés építése, korszerűsítése. Jelentősen gyarapodott az ipari munkahelyek száma, stabilizálódtak a szövetkezetek, izmosabbá vált a kultúra. Ismerős nevek, arcok, események villannak elénk a Jantyik Mátyás Múzeumban a jubileumra megnyitott kiállításban. Az alakuló tanácsülés emelvényén ülők között tisztelettel látjuk újra az azóta elhunyt Fehér Lajost és Klaukó Mátyást. A korabeli fényképek jól mutat jáK az ünnepi aktus résztvevőinek arcán ülő örömöt és szép megilletődöttséget. A kiállítás nagyobb része a tíz esztendő eredményeit, a város népét közösséggé kovácsoló alkotó munka egyes mozzanatait mutatja be. Kiemelt helyet kaptak a városformálás sikerei. Külön tanulmányozást érdemel a város Szegeden készült rendezési tervének részleteit szemléltető nagy térkép, az ezredforduló ma elképzelhető városszerkezetével. A városi rangnak megfelelő élet- körülmények megteremtésében nagy lépések történtek, fontos folyamatok indultak el. A mai békési lakásállománynak a fele az utóbbi két évtizedben épült. A közművek gyarapodása és tömeges használata az életmódváltozás fontos tükrözője. A fejlődést a békésieket sújtó drámai próbatételek, az 1978. évi földrengés és az 1980-as árvízvédelem sem tudták megállítani. A megye, az ország együttérző támogatása kísérte a város sorsát. Ha feltesszük a kérdést: méltónak bizonyult-e Békés a tíz éve kapott, történelmi küzdelmeinek is igazságot szolgáltató rangra? A választ az élet adta meg: a 95 magyar város, a megye öt városa között egyéni arculattal, városi szerepkörét mind teljesebben betöltve él Békés, dolgos népének munkája a további fejlődés legfontosabb biztosítéka. A megye és az ország figyelme, segítsége is részes abban, hogy a város megtalálta önmagát, légköre optimista, élete termékeny egységbe fonja a tradíciókat a szocialista jelen és a jövő célkitűzéseivel. A hagyományok erejével, a gazdasági, a társadalmi és a kulturális élet sokféle szálával is kötődnek Békéshez a hajdani nagy kiterjedésű határából 1946 és 1954. között önállósult községek : Bélmegyer, Murony, Kamut és Tarhos, amelyek ma a városkörnyék települései, s jövőjük is szorosan összefügg Békés fejlődésével. Mint ahogy Békés város holnapja hasonlóképpen része a megye közepén fekvő településegyüttes jövőjének. A tíz esztendeje városi jogállást élvező Békés jövendőjének ügye nyilvánvalóan nemcsak az anyagi fejlesztés szféráitól függ, hanem annál bonyolultabb, összetettebb kérdés. Lényege hosszabb távon abban van, hogyan válik életvitelében, szemléletében is városivá a békési ember, miként alakul a várostudat tartalma, s annak teremtő ereje, hogyan lesz még erőteljesebb és egyénibb arculatú a város kultúrája. Ennek fontos része a városkép alakítása, a városközpont mellett a település egész megjelenésének olyan korszerűsítése, amely meg tudja őrizni a meglevő értékeket. A békésiek szívósságát, közösségi törekvéseit, a városvezetés mozgékonyságát ismerve bizonyos, hogy a várossá alakulás további kerek évfordulóin ezekről a csak hosz- szú idő alatt kiformálható és nagyon. összetett tényezőkről még többet mondhatunk, már történeti mércét alkalmazva. A társadalmifoglalkozási átrétegződésben lezajlott nagy átalakulás (1941-ben száz békési lakosból 76, 1960-ban 51 még a mezőgazdaságból élt, ma már csak 19) következményei még sokáig kihatnak. De bárki tapasztalhatja, hogy a képzettség, a műveltség becsülete Békésen is nagyot nőtt. A valóságos várossá fejlődés nagyszerű folyamatának egyik döntő szakaszában élő város az Alföld egyik lendületes pontja lett, amelyre szívesen figyelünk. Dr. Szabó Ferenc Tóth Ernő: Vasárnap Vajnai László: Csiga szarvai közt A dolgok lárvái nyugosztaló ' egyre nőnek, vigasztaló... csiga szarvai közt Hol van Trója, a jövőnek s hol a fa ló? csillag-■petéit Arcom fele szinte látni, virágporos, ilyen a világ másik fele jöhet bármi; jégeső-vert. Földhazámért viaskodom, a békéért az Idővel. Marosvári György: Kint és bent Darvas József: Viharsarki május (Részlet A legnagyobb magyar falu című regényből) I ___________________ A képzetlen földmunkástömegek eleinte természetesen csak ösztönösen vallották magukénak a szocializmusnak nem is a tanítását, hanem inkább a hitét. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1891. május 1-i orosházi tüntetés ünnepi zászlajára még a polgári forradalom jelszavát — Szabadság, Egyenlőség, Testvériség — írták. Az ideológiai képzetlenség azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a zászló védelmében vérüket is áldozzák ... Ezzel a vérbe fullasztott tüntetéssel azért is érdekes bővebben foglalkozni, mert bevezetője volt egy éveken keresztül tartó forradalmi hullámnak, amelynek sok halott, sebesült és sok súlyos börtönbüntetés a mérlege... A véres dátumra vonatkozólag megpróbáltam falumban olyan embereket találni és megszólaltatni, akik szemtanúi, esetleg talán résztvevői is voltajt a felvonulásnak, amelyet csendőrsortűz gyászos szimfóniája rekesztett be. Kevesen élnek már az akkori harcos nemzedékből: kit a világháború négyéves járványa vitt el, kit a hivatalosan természetesnek mondott, de somosaimnál nyomorúság képében korán ott kísérő halál. Anyám, akitől sok igaz mesét hallottam a régi világról és régi emberekről, tizenhárom éves serdülő lány volt még akkor —. de már a tanyán szolgált, mint esztendős cseléd, ő csak annyit tud, hogy forradalomról beszéltek az emberek, és végigszaladt a hír a tanyák között: visszajött Kossuth Lajos igazságot tenni a szegényeknek ... Szabó József „kiérdemesült” földmunkás, túl a hetvenen, talán az egyetlen még élő harcosa 1891. május elsejének. Dolgozni már nem tud, csak buzgó foglalatoskodást mímelve tótyog a ház körül, és jó időben sűrűn kiül alacsony zsámolyán a kapu elé, mintha ennyivel is elébe menne a halálnak, mert a nyomorúság hajszájával körülvett öregek csak saját haszon nélküli életüket látják, és mindenkivel szemben előzékenyek akarnak lenni. Mikor megkértem, hogy beszéljen a harcaikról, régi fények elevensége jött vissza a szemeibe, mintha egyszerre tudatára ébredt volna, hogy azért ő se élt egészen haszontalanul. És ezt ki is mondta, szinte mentegetve mostani gyámoltalanságát : — Hát, biz az régen volt. Ha jól számolom, talán negyvenöt éve, de mintha csak tegnap történt volna. Negyvenöt éve — mondja még egyszer, mintha hitetlenkedne, és meg is csóválja a fejét. — Hogy telik az idő! Akkor még nem voltam ilyen teddide-teddoda ember! Tele voltam reménykedéssel meg erővel. De már átadtam a helyem a fiataloknak, mert én, tőlem telhetőén, megtettem a kötelességemet, hát folytassák ők. Csak az bánt, hogy már vélekedni se merek a munkájuk fölött, mert könnyen azt mondhatják: aki nem dolgozik, az ne is beszéljen. Pedig, mondom, mink is megálltuk a helyünket a mi időnkben! Az a dolog meg úgy történt, hogy az asszonyaink készítettek egy nagyon szép, fehér lobogót, ami ’91-re kelve lett készen. A lobogó készen volt, de nem tudtuk fölszentelni, mert nem volt pénzünk, amiből födözzük a kiadásokat. Ügy határoztunk, hogy majd gyűjtünk rá magunk között, és akkor megcsináljuk a fölavatást. Igen ám, de közbejött május elseje, a mi legnagyobb ünnepünk. Mert akkor mink még nagyon megünnepeltük a május elsejét! Ügy gondoltuk, ha mán kész a lobogó, miért ne dugnánk ki? Kidughatjuk azt fölszentelés nélkül is. Korán reggel ünneplőbe öltöztünk, bementünk a földmunkásegyletbe, és kidugtuk a lobogót az utcarészre. Olyan szép volt, hogy mindenkinek könnyes lett a szeme, és csudájára jöttek az emberek. Majd úgy nyolc óra körül jött két csendőr is, és kérték az engedélyt, ami persze nem volt. Erre megparancsolták, hogy tüstént vegyük be — de mink meg kijelentettük, hogy azt ugyan nem tesszük. Sokan voltunk, hát elmentek, de tíz óra felé újra visz- szajöttek a szolgabíró utasításával, hogy ha nem vesz- szük be, elkobozzák, és az egyletet is bezárják. Mit volt mit tenni, bevettük az utcarészről és kidugtuk az udvaron. Gondoltuk, tudunk mink befelé is ünnepelni. Nem tudom, ők látták-e meg, vagy elárulta valaki, de visz- szajöttek, és az utasítás alapján elvitték a lobogót, az egyletet meg lezárták. Az udvar tele volt ünneplő munkásokkal, akik megbot- ránkoztak ezen az eljáráson. Rögtön bizottságot választottak, és mentek a szolgabíróságra, de nemcsak a bizottság, hanem az összes jelenlevők is. Ütközben nagyon sokan csatlakoztak hozzánk, és mire odaértünk, már elleptük az egész uccát. A bizottság bement az épületbe, és kérte a lobogót, de a bíró, nevezetesen Ördög Lajos, nem volt erre hajlandó. A tömeg, mikor ezt megtudta, zúgolódni kezdett. A bíró kinyitotta az ablakot, és szónokolni kezdett, hogy „Emberek, menjenek csak szépen haza, majd én intézke- dek, hogy a lobogót hamarosan megkapják.” De azok erre se tágítottak, hanem ilyesféle szavakat vágtak a fejéhez: — Zászló nélkül nem megyünk, inkább itt döglünk meg... — Az ördög menjen az ördögbe!... — Ne intézkedjen, hanem a lobogót adja vissza!... Lassan dél is elmúlt, de mi még mindig nem mozdultunk. Egyre többen és többen lettünk, mert a tanyákon az a hír terjedt el, hogy a faluban kitört a forradalom, mire a béresek is otthagyták a gazdájukat. Ahogy múlt az idő, mindjobban elkeseredett lett a hangulat, mert' az éhség is bántott már bennünket. Azért nagyon szép dolog volt, hogy az evés kedvéért senki nem ment haza közülünk, még az asszonyok is ott voltak, és ők kiabáltak leghangosabban. A szolgabíró nem mert semmit csinálni, csak kuksolt a lefüggönyözött ablak mögött. Csendőrnek színét se lehetett látni. Ügy két óra tájban azután hírül hozta valaki, hogy a Nagy uccán, az állomás felől egy század katona jön rohamlépésben. Először nem akartuk elhinni, hogy katonákat hoznak ellenünk, pedig csakugyan igaz volt a híradás. Nemsokára feltűnt az ucca végén a század, ahogy szuronyszegezve jött felénk. Az elkeseredés tetőfokára ágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak ‘tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A katonák nem is sebesítet- tek meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen. Utánavágtatott a mellékuccába menekülő embereknek is, még a kapukban békésen pipázgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kotródtak be ideje korán. Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg, azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visszakaptuk a lobogót, és fölszenteltük. Most is ott van még a földmívelőegylet tulajdonában. így mondta el Szabó József a tüntetés történetét. \
