Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-07 / 107. szám
1983. május 7., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET • • Ötnegyed század os, örök pör Ifjú Szabó István angyalföldi műtermében „Hősi vonások, szentimentális pátosz nélkül.. Lónyai László felvétele >■ .A - V V Benyó Ildikó: Mama a kertben Lajosházi Éva versei: Féltés Fenyeget a világ atomfelhőivel, s kiszakadnék, mint az anyaméhből, belőle kisfiam miatt. Hol a ragaszkodás? A mély szerelem a Föld iránt? Bármi vad vidéken, levegőtlen bolygón teremtenék paradicsomot, csak őt ne falja fel a bélpoklos halál! Szánalom Ha rosszat tesz; nevet mellé. Belédmar és nevető félelem torzul szemére, ha szidásod éri. Megüt és nem érti, mi fáj neked. Néha rákiáltok és oly derűsen, ártatlanul néz rám, hagy torkom összeszorul. Védtelen- és kiszolgáltatott, nem is-^érti, ha" bántják, a kisfiam. Angyalföld peremén, ott, ahol az utak a városból már kifelé futnak, bérházak közé ékelődött műteremben dolgozik ifj. Szabó István. Nehezen csukódó, mély, dön- gésű vasajtó fölött, keskeny üvegtáblákon ömlik a falakra a fény. Körben állványok, telis-tele szobrokkal, kisplasztikákkal. Szemben a piramisok tömbszerűségét idéző komlói Bányászemlékmű fényképe. Alatta bronzba öntött szobrok gipszváltozatai hevernek darabokban. Itt egy torzóként is gyönyörű fél-alak, amott egy öntödéből megmentett fej. A műterem közepén háromalakos kompozíció. Pásztora kerül, köztéri kút fölé. Alig-elkészültében is vidám, és avidéki. Mellette szerényen, de mégis uralva az egész teret, Petőfi. Kemény, világgal szembeszegülő arcvonással, jobbját enyhén ökölbe szorítva, bal kezében könyvet tartva ül a korabeli széken. Hasonló tartással ült akkor, 1849. júliusában is Mezőberényben, festőbarátja ecsetje elé. A szobor a herényieké lesz, a művelődési háznál állítják fel, augusztusban. Szabó Istvánnak bem ez az első Petőfi-ábrázolása. Költőnk újra és újra előtört, helyet kért művészetében. Szerelem, nevezzük annak — mert mi más is lehetne — ez az örök visszatérés. A műterem sarkába húzódunk beszélgetni. A Petőfi-kép változásairól kérdezem. — Hatvanháromban készítettem egy Petőfi-portrét Madarasra. Pár évre rá megformáltam a mostani szobor első változatát. Nyolc-tíz esztendeig éltem vele együtt a műteremben. Mindig igazítottam rajta valamit. Ez már egy másik Petőfi. Megváltozott az arcvonása, a kéztartása. Itt a ruharedőnek is jelentése van. A jelenet ismert, Orlai Petrich Soma megfestette. A képet maga Petőfi rendezte. Tudta, a nép emlékezetében mint költő marad meg. Ezt az énjét akarta megőrizni a hazának. Persze maga a kép túl színpadias, de engem csak az alak, maga Petőfi érdekelt. Meg a szék, mint attribútum. Hozzátartozik az akkori biedermeieres világhoz. A költő belső magatartása érdekelt. Egyszerű lenne a szobrász dolga, ha hősi pózba állítaná. Csakhogy ez ugyanolyan hamis lenne, mint a Petrich-kép. Nekem az előkerült régi da- gerrotípia a meghatározó. Szikár, szépnek nem mondható fiatalember. Nehezen elviselhető, dacos. Kilépek az , utcára, s naponta találkozom vonásaival durcás kamaszarcokon. Rájuk nézek, beléjük mélyedek tekintetemmel, és formálom, viszem tovább a látványt. A hatvanas évek közepe óta hurcolom magammal ezt a Petőfit, s naponta viszontlátom, szembesítem. Húszéves, szakadatlan küzdelem ez a legteljesebb Petőfi-képért, és azt hiszem, sohasem lesz egész. — Miért épp ezt a herényi pillanatot ragadta meg? — Súlya van ennek a mezőberényi jelenlétnek. Segesvár szava idáig ért. Azt hiszem, Petőfi életében ez az utolsó jól rögzíthető kép. Itt dőlt el a „menni vagy maradni” súlyos dilemmája. Sorsa itt vált végzetszerűvé. Minden tekintetben mélyponton volt. Szüleit alig hogy eltemette, a hadügyminiszter-helyettes Klapka megalázta, vérig sértette, Kossuth hidegen, kicsinylően fogadta, mégis később, amikor érdeke kívánta, magához hívatta, hogy harcba hívassa vele a népet. Petőfit — ahogy Illyés írta róla — „bomlás, megalázás, reménytelenség, őrjítően összekuszált ügyek" vették körül. Látta, hogy a forradalom veresége elkerülhetetlen. Gondolkodó ember volt, így azt is tudta, hogy a hazáért költőként tehetne legtöbbet, mintsem lándzsásokkal robogó lovak alatt pusztuló hősi halottként. Izgalmas, érdekes pillanat ez, a végzet bekövetkezése. — Sok Petőfi-plasztika áll tereinken. Nem. fél az ismétlés veszélyétől, egyáltalán, lehet még újat mondani? — Igen, számos Petőfi- szobor van az országban, de az igazi, a legteljesebb még nem fogalmazódott meg. Aligha van a magyar történelemben bárki is, akit ábrázolásában annyira kísértene a sablon, az álromantikus sallang, mint őt. Petőfi csupa lélek, forrongás, belső indulat. Ügy élt, azt élte meg, amit írt. Számomra benne azonosul a legteljesebben a költészet és a költői élet. Nehéz ezt persze megragadni, hősi vonások, szentimentális pátosz nélkül. Emlékszem a mindmáig legjobb Petőfi-szobor- nak, Ferenczy Béni alkotásának fogadtatására. Felfogása 1948-ban szentségtörésnek tűnt. Akkor mi diákok voltunk, elfogadtuk, de asz- kétikus-gótikus-szent benyomását tette ránk. Németh László drámája, Illyés életrajzi esszéje, és Orlai Petrich Soma festménye hitette el velem, hogy lehet még újat mondani Petőfiről. Ezek szintéziséből állt ösz- sze az én szoborképem. Dörömbölnek az ajtón. A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat emberei jöttek. Rendezni sem lehetett volna jobban e találkozást. Percek alatt szétszedik a szobrot, viszik önteni. Amíg pakolnak, a fényképeken, a használati tárgyakon a kimért mozgású, középmagas, szemüveges Szabó István ifjúságát keresem, s a Nóg- rád-peremi tájat. Onnan, az alig ismert Dorogházáról indult jó félszáz évvel ezelőtt. A mesterséget szinte gyerekként megtanulta. Apja Kossuth-díjas szobrász. Emlékezete nagy mesterek — Pátzay Pál és Kisfaludi Stróbl Zsigmond — intelmeit őrzi. Tehetségét két Mun- kácsy-díj, egy SZOT-díj, és számos sikeres köztéri alkotás jelzi. Indulása, eddigi útja érdekel. Arról kérdezem, teher-e a pályán id. Szabó István fiának lenni? — Valaki fiának lenni teher. Ez is inkább kötelesség, amit büszkén vállaltam, és végeztem is. Ez nem művészi probléma. Nem kaptam kész recepteket, önálló lehettem. Felfogásban jól különböztünk, tudtunk vitatkozni, és így segítettük egymást. Apám nehezen, autodidakta módon vergődött, azt akarta, hogy ha van bennem tehetség, szobrász legyek. Hihetetlen munkabírása, szívóssága, élete jó példa, ez inkább segített. Sok mindent ráérzésből, megérzésből csinált, én tudatosan, de ezzel nekem nem könnyebb. Mellette nőttem fel a műteremben, és mire a főiskolára kerültem, már tudtam a mesterséget. Erősen kötődtem a szobrászat mesterségbeli részéhez. Szóval jól indultam. Nézem a munkáit. Méregetem a főiskola befejezése óta eltelt jó két és fél évtized termését. Megragadnak az egyszerű, biztos kezű vonások. Tekintetünk ösz- szeakad. Szótlanul keressük a kérdések és a válaszok között lehetséges találkozási pontokat. Sután, esetlenül fogalmazom a kérdést. Valamiféle összegzésre. Szabó István belső harmóniájára vagyok kíváncsi. — Elégedetlen vagyok magammal. Szétszórt és minden irányban nyitott vagyok. Túl sok és fáradságos időt töltöttem el szervezéssel, társadalmi munkával. Mindig benne voltam a harcban. a kollektív szándékú testületi élet megvalósításáért küzdöttem. Már a főiskolán elkezdődött, DISZ- titkár voltam három évig. A népi kollégiumban is kaptam tisztséget. Ott Csohány Kálmánnal együtt voltam vezető. Kálmán földim volt, nalóc, mint én. Proletár, szókimondó gyerekek voltunk, de tudtunk léptéket tartani. Abban az agyoncsépelt, ötvenes évek eleji legdogmati- kusabb időben kellett helvt- állnunk. Ma büszkén mondom. hogy tudtunk használni. volt hátterünk, indíttatásunk ahhoz, hogy védhes- sük a művészet és a diákság érdekeit. Azóta sem koptak le rólam a megbízatások, egyiket követte a másik. Csakhogy ez a fajta nyitottság igénybe veszi az embert. Nemzedékemet is megtizedelte. A legtehetségesebbek mentek el, Váci Mihály, Nagy László, Simon István és Csohány Kálmán is. Idegileg viselte meg őket az idő. Itt megreked a szó. Régi barátságok emlékképei buzognak fel. Betöltik a műtermet. Keretet a halhatatlanságot őrző bronz és gipsz hűségessége ad. Karnyújtásnyira tőlem a kisplasztikába költözött Váci Mihály. Nyíregyházáról ismerem, ott áll a színház előtt. Soha nem feledem, a legpontosabban teljes Váci. Az összes elmentek, a volt tehetségesek nevében jön felém, kitárt karokkal. Hozza egész Magyarországot. A polcokon is Magyarország sorakozik. Csupán jelképnyi, de pontos és igaz. A szűkebb hazából, Nógrádból Madách és Mikszáth, az egész népből egy matyó menyecske, a pásztói népviseletes lányok, Dózsa, és hát Petőfi. Szabó Istvánhoz fordulva sorolom a neveket: Madách, Mikszáth, Dózsa ... Félbeszakít, érti miért szólítom őket. — A szobrok élményanya- gúak, a régmúlt, a közelmúlt és a jelen valósága. A megvalósításban mindig ábrázoló voltam, és maradtam is. Vallom, ha egy alaknak van szeme és füle, nem bíztok, hogy az tehetségtelensé- get jelent. Tudom, vannak akik nem tartanak korszerű művésznek, mert nem formai elemekből akarok mondanivalót, hanem belső tartalmi szándékaim vannak, amelyek még élményanyagúak. A szobrászat nekem belső arány. Nem mondhatom, hogy kisplasztikus vagyok, de monumentális szándékok sem vezetnek. Az embernagyságú szobrok érdekelnek. A, megfogalmazott témán túl mindig jelen van munkáimban a belső arány, a tömegek rendje és a mozgás. Ügy néz ki, hogy a szobrászatban most az ötlet a fontosabb, nem a technikai mesterség. A közönség pedig azt hiszem még nem nőtt fel, nincs kiforrott ítélete arról, hogy mit tart szépnek, igényesnek. Manipulálható. A műkritika befolyásolja, kiszólásaival elbizonytalanítja. Mi nem operettet akarunk adni, de azt sem akarjuk, hogy megszakadjon a kapcsolat a közönség és művész között. Mezőberényben egymásra lel művész és közönség. Találkozik igény és két évtizede forró, formálódó művészi szándék. Talán-talán a több mint ötnegyed százados pör végére is pont kerül egyszer. Mert a pör — ahogy jeles Petőfi-kutatónk, Hatvány Lajos írta — „mind a mai napig elintézetlen. Nagy örök pör ez, melynek vádlottjai: mindenki, aki 1849. július 18-án élt, és lélegzett Mezőberény városában... férfiak, asszonyok... lovak ... S még házak, kapuk és falak is!" Ki, miért és hogy engedhette el meghalni a haza „legnagyobb, épeszű fiát” — ez a pör tárgya. Mezőberény könnyít lelkiismeretén. Ebből ifj. Szabó István is vállalt egy léleknyit. Ai pasi Zoltán Ratkó József: Zsoltár Az anyák halhatatlanok, Csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott nincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel, megöletnek minden halottal — harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját. Tom ka Mihály: Boldog ágak Lángos éjbe néz alvatlan arcod, nézi a hömpölygő éveket, füstök, fények láncreakciója tölti be hajlékony létedet. Körülkerít zsibongó gyermek-erdő, boldog ágak mind a kis kezek — kapaszkodnak júniusi csöndbe torkolló szeptemberek ...
