Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-14 / 113. szám

NÉPÚJSÁG

1983. május 14., szombat

Barta Zoltán:

Megtelik a fészek

A kakukkos falióra a sűrűsödő májusi alkonyt lengette a szoba falán. A két öreg hosszú ideig ült szótlan a szétfolyó homályban. A házigazda a résre nyitott ablakon bámult kifelé, gondolkodva inkább, mintsem figyelve. Olykor nagyokat szippantott a jószagú májusi este levegőjéből. Felesége, kezét ölében pihentetve, előredőlve bóbiskolt a karosszékben.

A konyhából a nyitott ajtón behallatszott a felforrt mosogatóvíz zubogása.

— Megyek, megyek már — mondta magában az öregasz- szony —, csak hadd pihenjek még egy kicsit.

S ült tovább, mintha így gyűjtené újra az erejét, amit a napi munka kiszedett belőle. Reggeltől a kertben foglalatoskodtak. Vete- ményeztek.

... Az ablak előtti orgonafa lilabokrétás koronája már egybeolvadt a sötétséggel. De ott érződött az illata, "melyet a szellő magával hozott a szobába.

Az öregasszony nagyot sóhajtott, felállt, és elindult a konyha felé. Az ajtóhoz érve felkattintotta a villanyt, végigsimított a haján, és ment tovább.

öreg párja hunyorgott, s amikor a szeme már megszokta, felállt és jó nagyot nyújtózott. Aztán az ablakhoz ment, és az esti sötétségben röpdöső cserebogarakat figyelte...

Horváthné, miután végzett a munkájával, levette kötényét, összehajtotta, és visz- szatért a szobába.

— Még Bagu sem jött át — szólalt meg az öregember. — Csak nem a fiához ment el?

— Ugyan, hisz ő is egész nap barkácsolt — válaszolta az öregasszony. — Elfáradt. Neki még jobban kijut: amióta megözvegyült, mindent maga csinál.

— Hm. Nem irigylésre méltó a helyzete — bólogatott az öregember.

— De nem látni ám. hogy nrncs asszony a háznál — jegyezte meg a felesége. — Épp annyi a virág az udvaron, mint szegény Jolánka idejében volt. Bagu úgy gondozza őket, mint egy kisgyereket. Még beszélget is velük.

— Ez volt a szakmája. Megszokhatta. No, meg abban nevelődött — magyarázta az öreg Horváth. — Emlékszem rá, nagyon anyás gyerek volt. Nem maradt volna el egy lépést sem, mindig az anyja szoknyájába kapaszkodott. Ida néném meg a kórháznál dolgozott. Kertészasszony volt. Az akkori főorvos is szinte bolondja volt a virágoknak. Hányszor megmosolyogták, mikor Ida nénémmel együtt görnyedtek a virágágyak felett. így lett Baguból is kertész. És ma is bolondja a virágoknak.

— A fiánál is ő oltogattaa rózsákat, meg telepítette a virágokat az udvarba. Bandinak is olyan a portája, mint egy virágoskert.

— De az sem sokat jön, akár a miénk — csattant fel az öregember. — Nincs idejük, mondják. Nagyon sok a dolguk.

— Olyan a munkája! Mit tehet egy körzeti orvos, ha megszólal a telefon? Ha hívják, menni kell.

— Bandi is azt telefonálta legutóbb, hogy még a hétvégén lejönnek — talált rá a mondanivalójára János bácsi —, s már megint szerda van ... Hogy nem lehet az idejüket beosztani? Én vasutas voltam, hol ide, hol oda kellett utazni, de a szabad időmet úgy rendeztem, ahogy nekem tetszett. Emlékszel, amikor Giziék először léptek fel azzal a darabbal ... Az már nem most volt! De azóta is minden új előadásukat megnéztem. Bezzeg ők akkor látnak valamit, ha hazajönnek. Pedig, ez a miénk csak amolyan " műkedvelő társulat. Náluk meg van hivatásos, és egész évben játszik, de mégsem mennek el soha — legyintett elégedetlenül az öreg. — Bagu is, akár egy vén bolond, maga utazik fel a fiához, ahelyett, hogy azok jönnének el érte a kocsival..

— Jól van már, no! Ne zsörtölődj! — intette le a párját az öregasszony. — A múlt tavaszon te is felutaztál, hogy lefesd nekik a lakásban az ajtókat, ablakokat, és nem tört ketté a csontod a munkától, sem az utazástól.

Az öreg Horváth János, mintha restellte volna az iménti panasz-szókat, csak annyit mondott:

— Legalább Évikét hozták volna el...

Az öregasszony a fény alá helyezte a széket, ölébe szedte kézimunkáját, és már suhantak is a keze alatt a szálak.

— Nem volt még elég mára? — nézett kérdően feleségére János bácsi. — Ugyan, mit hajtod magad?

— Hisz tudod, hogy nem tudnék már meglenni nélküle.

— Csak a szemed rontod vele!

— Azt mondtad, hogy Bagu a kertészkedésnek a bolondja, hát én meg ennek. Annak idején az anyám meg a nagyanyám is ezzel keresték meg a kenyerüket a hosszú teleken — majd kisvártatva, hogy férjét megengesztelje, folytatta. — Nemrég Böske is ideküldte az iskolásait, hogy mutassak nekik mintákat meg öltéseket, mert kézimunkaórán hímezniük kellett.

Míg ezeket mondta, egy pillanatra visszagondolt arra az időre, amikor ő tanította abban az iskolában a kézimunkát.

Kis idő múlva az öreg Horváth is felállt, elvett az asztalról egy kertészeti folyóiratot, amit Bagu hagyott ott azelőtt este. Először a tartalomjegyzéket lapozta fel.

A felesége szemüvege alól kikandikálva mosolygott gyerekes huncutsággal: „Vajon ez nem rontja a szemet?” — gondolta magában, de nem tette szóvá férjének.

Kocsi álit meg a ház előtt. A két öreg magasra emelt fejjel hallgatózott.

— Még nem alszanak — hallatszott egy csengő gyerekhang.

Az öregasszony kézimunkáját az asztalra dobta, és sietett ajtót nyitni. Férje, ujját a folyóiraton tartva, indult utána.

— Sziasztok, nagyi! — harsogta a kislány, és a nagyanyja arcára tapasztotta eperajkát. — Ezt neked hoztuk. Ugye szép? — csilingelte tovább, és egy csokor rózsát nyújtott át nagyanyjának. — Látod, mind más színű, én válogattam.

Majd az öregember nyakába csimpaszkodva újságolta:

— Ezt a meséskönyvet pedig neked hoztam, nagyapó, hogy míg itt leszek, ebből olvass nekem. Mert most sokáig maradok ám!

Mosolyogva hallgatták a szeleburdi kislányt, és arról is megfeledkeztek, hogy az ajtóban ácsorognak.

— No, de kerüljetek már beljebb — invitálta őket az öregasszony. Foglaljatok helyet. Mindjárt készítek valamit.

— Köszönjük, mama, de ne fáradjon — szólt utána Anna, a menye —, hisz vacsora után indultunk.

— Legalább egy kávét — tekintett vissza már a küszöbről az öregasszony, és eltűnt a konyhában.

— No, hát üljetek már le — kínálta hellyel János bácsi. — A dísznövényekről olvasgatok — emelte fel az asztalról a folyóiratot. — Bagu hagyta itt tegnap.

— Csak nem kertészkedik már édesapám is? — kérdezte Bandi csodálkozva.

— Kertészkedni...? — nevetett fel az öreg Horváth — ...Bagu, az igen! Mi csak babrálgatunk, fiam. De, ha így folytatom, talán Bagu mellett százéves koromra jó kezdő leszek.

Évike, míg szülei társalogtak, előkereste az ebédlőszekrényből a süteményes tálcát.

— Csomagoljuk ki — mondta a kislány figyelmeztetően anyjának. — Nagyon finom — tette hozzá, nagyapjára pillantva.

Mire az öregasszony behozta a gőzölgő feketekávét, a kislány édesanyjával a tálcára rakta a süteményt.

— Ez meg miféle szokás, gyermekeim? — szólt fejcsóválva az öregasszony, miközben teletöltötte a kávéscsészéket a zamatos itallal.

— Ahányszor jöttök, mindig egy halom süteményt hoztok. Ejnye, hát nem ráérnék én pancsolni vele? Kitelne az időmből! De ti mindig megelőztök.

— Ez újfajta, nagyi! — vette át a szót a kislány, és körbehordozta a tálcát. — Anyu is még csak először sütötte.

A kislány nagyapja térdére ült, karját összefonta az öregember nyakán.

— Azért jöttünk — szólalt meg a kávét ízlelgetve Bandi —, mert pár napra itt szeretnénk hagyni Évikét.

— No, de még ilyet! — szakította félbe az öreg Horváth a fiát. — Hisz már vasárnaptól erre a kis tündérre várunk.

— Nagyon zsúfolt napjaink vannak — folytatta Bandi. — Tegnap is a szomszéd hozta haza az óvodából ... Hosszúra nyúlt a gyűlésünk ... De hát anya tudja, hogy van ez évzáró vizsgák előtt.

Anyja megértőén bólogatott.

— No, mi akkor megyünk is — pillantott az órájára a fia —, későre jár már.

— Csak nem akartok éjnek idején elindulni ? —

csapta össze két kezét sopánkodva az anyja.

— Muszáj, mama — csókolta arcon Horváthnét a menye. — Holnap mindkettőnknek első óránk lesz.

— Mégis, mikor jösztök?

— kérdezte apjuk.

— Nem tudjuk, apuka — mondta vállat vonva 'a menye, és kérdően nézett a férjére.

Bandit mintha felesége tekintete zavarba hozta volna, csak annyit mondott kissé akadozva:----... Talán a hét végén ... Tudjátok, hogy van most, évzárás előtt. Délelőtt tanítás, délután konzultáció ...

— Este pedig a munkáit rendezgeti, válogatja a kiállításra — tárta fel Bandi nyilván meglepetésnek szánt titkát felesége. — Jövő héten nyílik a tárlat.

Férje méltatlankodó pillantást vetett Annira, majd jó éjszakát kívánt, és erőteljesen lenyomta az ajtó kilincsét.

— Reméljük, apukáék is eljönnek a megnyitóra — mondta biztató hunyorítás- sal a fiatalasszony, és férje után indult. A két öreg szótlanul állt egymás mellett. A kislány a színes illusztrációkat nézegette, és harsányan ujjongott:

— Nézd, nagyapó, itt van a hétfejű sárkány, amelyről már meséltél nekem!

Az öregember kezébe vette a könyvet, ujjával pörgette a lapokat, meg-megállva egy-egy képnél. Azután leült egy fotelba, ölébe intette unokáját.

— Nos, melyiket olvassam?

— kérdezte mosolyogva.

— A sárkányosat— vágta rá határozottan Évike.

Közben az öregasszony is tovább öltögetett, míg a hol volt, hol nem volt varázslatos mesemondatok ki nem vették kezéből a tűt.

... Már a tízet kakkukol- ta az óra, amikor a mese végére értek.

— Tévét sem néztünk, s hogy elrepült az idő — pillantott az öregember a mutatóra. — No, de mára elég! — adta oda összecsukva a könyvet Évikének, megborzolva a kislány rövidre nyírt, fekete haját. — Hagyjunk holnapra is.

... Hét óra múlt, amikor Évike nyújtózkodó karjaival nagyapját kereste. Csalódottan vette észre, hogy egyedül van a szobában. Am édesanyjának az előszobából beszűrődő hangját azonnal felismerte.

— ... Nem tudunk elmenni, talán majd később, igazgató elvtárs — mondta lehangolva Anni a telefonba.

— Az apósomtól beszélek. Az éjjel beszállították a kórházba ... bent van Bandi is.

Aztán egy ideig szótlan volt, mint aki a vonal túlsó végén levőt hallgatja. Eközben egy pillanat alatt átviharzott agyán minden: rosszullét, mentőautó, éjszakai távhívás...

— A szíve — válaszolta kurtán a telefonba.

Évike értetlen tekintettel bámult az ágyból a nyitott ablakra, melynek függönyét meg-meglengette a betévedő szellő.

Anyja lépett be a szobába, és meghökkenve vette észre, hogy kislánya sírással küszködik. Tehát tudja — gondolta magában.

— Felébredtél? — kérdezte, mosolyt erőltetve arcára.

— Mi van nagyapával? — rebegte a kislány.

— Bevitték a kórházba. De nincs semmi baj. Kivizsgálják a szívét és hazaengedik.

... Éppen reggelit készített Évikének, amikor megszólalt a telefon. Bandi volt.

— Nincs ok aggodalomra

— kezdte. — Anyának nagyobb volt az ijedtsége, mint apának a baja.

— Hála az égnek! — sóhajtott fel Anni megnyugodva. — Inkább az legyen, mint fordítva.

— Értetek megyek... —

folytatta férje. — Délután majd visszajövök...

... Évike, míg apja reggelizett, az udvaron bámulta a homokozót, melyet nagyapja csinált neki: amíg ő még nem járt óvodába, egy egész éven át itt lakott. Aztán megcsodálta a járda mellé ültetett árvácskákat.

— Szépek, ugye? — szólt át a kerítésre könyöklő öreg Bagu Évikének. — Tegnap ültették...

— Jó napot kívánok, Ignác bácsi — üdvözölte az öregembert Bandi.

— Jó napot válaszolt mély fejbólintással a szomszéd. — Mikor jöttetek?

Bandi nem is tudta hirtelenjében, mit válaszoljon. Végül elmondta az egész történetet. Az öregember fejét csóválva hallgatta, majd ennyit mondott:

— Hát igen, ilyen az ember élete... De, talán nem marad benn soká? — tette hozzá.

— Az orvos szerint pár napról van szó... csak aztán vigyáznia kell majd ... Ahogy ismerem, egy nap alatt el szeretne végezni egy hétre való munkát. Nem látja be, hogy eljárt fölötte az idő...

... Már jócskán benne voltak a nyárban. Bandiék most többet voltak az apjá- éknál, mint odahaza. Egyik délután, mikor visszajöttek Annival, az öregember a kertben szétnyitott nyugágyban ült, és Évikének olvasott. Az öregasszony pedig kézimunkázott...

— Édesapám — szólította meg kissé félénken az öregembert Bandi. — Egy kis megbeszélnivalóm lenne.

— Csak rajta, fiam, ne

rejtsd véka alá a szót — pillantott biztatóan fiára az öreg Horváth.

— Azt akarom mondani, hogy szereztem egy beutalót az üdülőbe. Huszonegy napról van szó, a jövő héten kell menni.

Az öregember egy ideig hallgatott, mintha azon gondolkozna, mit is hozzon fel ellenvetésnek.

— Szóval, neked is bezengte Kőházi? — kérdezte pillanatnyi ellenszenvet

érezve az orvos iránt.

— ... No, de minek nekem elutazni — folytatta rövid szünet után —, mikor jó levegő van itt is, a fák között — mutatott körül az öreg.

— ... Meg még azt — folytatta Bandi, mintha nem / is hallotta volna az öreg duzzogását —, hogy hazajövünk. Voltunk ma az oktatási osztályon. Itthon fogunk tanítani.

Az öreg Horváth élénk felháborodása egyszerre csak aláhagyott, és álmélkodva nézett a fiára. Szívében furcsa, kellemes bizsergést érzett, alig tudott szóhoz jutni a váratlan örömtől.

— Hallod-e, asszony! Nem leszünk egyedül — fordulta feleségéhez, aki örömtől sugárzó szemmel meredt a fiára. — Megint megtelik a fészek ...

Pataj Pál; Tanya

Pataj Pál: Mátrai táj

Ferenczi Tihamér:

Mint a nárcisz

Villog a nap-kakas fény sarkantyúja, s hitetlen szemem újra

a csillanó ablaknak hisz!

Motozás az /.,en: vadliba-surranás márciusi fényben,

s kedvem kivirít, mint a nárcisz!