Békés Megyei Népújság, 1983. május (38. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-14 / 113. szám
1983. május 14., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Lendület Kárpát-ukrajnai fiatalok antológiája, Ungvár, 1982 Pataj Pál: Tanya, fák A kisebbségi, határon túli magyar irodalmak legfia- talabbika a kárpát-ukrajnai. A szovjet nemzetiségi litera- túrák közé sorolódik, hagyományai azonban a magyarhoz kapcsolják. Az ott élő írók Magyarországon még sok irodalombarát számára sem ismerősek. Ennek az a magyarázata, hogy nálunk igen kevés publikáció látott napvilágot e körből. 1945 után a kárpát-ukrajnai írók legfontosabb publikálási lehetőségét (néhány egyéni kötet mellett) a Kárpáti Igaz Szó című napilap jelentette, valamint az elszórtan, de folyamatosan megjelenő' antológiák: Üj hang, Szovjet Kárpátontúl, Tavaszi napsütés, Kárpáton- túli napsütés, Kárpátok, Érettségi bizonyítvány, A várakozás legszebb reggelén. A kárpát-ukrajnai irodalom legújabb képviselői a területi József Attila Irodalmi Stúdió tagjai. Ez a stúdió 1971-ben alakult a Kárpáti Igaz Szó' támogatásával. Tagjai túlnyomórészt költők, akik már 1972 végén jelentkeztek a Várakozás legszebb reggelén című antológiájukkal. Az 1977-ben megjelent Szivárványban már tágul a kör: itt több prózaíró is helyet kap. A József Attila Irodalmi Stúdió tagjai jó pár önálló kötetet publikáltak az elmúlt évtizedben. Érdemes felsorolni a címeket: Balogh Balázs: Kaláris; Csillagzene; Füzesi Magda: Gyöngyvirágok; Bállá D. Károly: Álmodj zenét; Horváth Gyula: Pólusok; Ferenczi Tihamér: Szívem volt már minden; Finta Éva: Vállalkozás az örömre; Balogh Miklós: A mindenség tenyerén; Imre Sándor: Menetrend nélkül; Horváth Sándor: Itt és most. Érdekes vállalkozás Dupka György Ikarusz éneke című kiadványa, amely a Kárpáti Igaz Szóban jelent meg kivágható, összefűzhető alakban, folytatásokban. (Ezt a megjelenési módot itthon is érdemes lenne kipróbálni.) 1982-ben második évtizedébe lépett a József Attila Irodalmi Stúdió, s — mintegy összegzésként — a Szovjetunió megalakulása 60. évfordulója tiszteletére a Kárpáti Kiadó Márkus Csaba szerkesztésében megjelentette a Lendület című antológiát, amelyben a stúdió jelenlegi tagjai szerepelnek. Az egyszerű külalakú, füzet formájú összeállításban 14 alkotó kapott helyet. Finta Éva versei közéleti- ségről tanúskodnak (Leninhez, Egy amerikai fegyver- gyáros meglátogatja a munkásokat), kapcsolódnak az egyetemes magyar kultúrához (Radnóti), s megörökítik a szűkebb hazát is. Az igen tehetséges Bállá D. Károly két novellát és tíz verset közöl. Kísérletező, magát tömören, ötletesen kifejező alkotó. „Reményed ha vesztenéd” című verse vallomás a magyar irodalom, történelem, kultúra nagy egyéniségei mellett:: „átkozd a reményt, mint Vitéz Mihály, / megtanulod áldani a reményt.” Horváth Sándor legszebb versét József Attila és Bartók Béla emlékére írta. Igen erőteljesen szólaltatja meg békevágyát háborúellenes, lüktető tördelésű szabadverseiben. A kötet végén prózaíróként is bemutatkozik. Mai történeteket ír meg novelláiban Prófusz József és Erdélyi Gábor. Hétköznapi epizódokat villantanak fel hitelesen, hangulatosan. Dupka György versei a múltat és a jelent vetik ösz- sze, felmutatva a változásokat. ö is ír Bartókról, ezzel is jelezve indíttatását, hovatartozását. A stúdió egyik legtehetségesebb költője Füzesi Magda. Versei mind formailag, mind tartalmilag igen változatosak. Egyik legmegkapóbb az „Asszonyok”: „mint kismamák, csöpp büszkeséggel, / vagy hajlotton, halk ne- szezéssel, / mégis ragyogva meneteltek. / Naponta friss örömmel teltek. / Termő erőtöket csodálja / szépülő Földünk minden tája.” Horváth Gyula költeményei emléket állítanak a múlt és közelmúlt szovjet történelme névtelen hőseinek, hitet esküdnek a jövő mellett. Balogh Balázs szép pillanatképekben vall szülőföldjéről, a Kárpátokról. Odatar- tozásáról így ír: „ ... nem távoznék idegen tájra. / Az lennék máshol: örök árva.” Baksa Lujza novellájában két fiatal szerepel, akiket a hétköznapok — kívülállónak apróságnak tűnő, ám nekik életbe vágó — csatározásai sodornak egymás mellé, s jutnak el a kezdeti ellenszenvtől a szerelemig. Expresszív hangot ütnek meg Ferenczi Tihamér versei. Olvasásuk közben aktivitás, tettrekészség, erő csap meg. Bállá D. Károly mellett ő ír a legfrissebb hangon és legváltozatosabban. Ars poeticájában így fogalmaz: „Vé- rezzem bár a számat sás-szavakkal, / hűebb a lényeg, / bonyolultabb / annál, amit én mondhatok ” „Megtelik a fészek.” Ez a címe Barta Zoltán elbeszélésének, amelynek szereplői idős szülők, valamint a más vidékre került értelmiségi fiúk, s annak családja. Az apa váratlan, majdnem tragikus kimenetelű betegsége döbbenti rá a fiát: vissza kell jönni szülőföldjére. Az anyaföld, a család, a „fészek” iránti hűség szép példája ez az írás. Balogh Miklós és Imre Sándor versei közéletiek, politikusak; mint annyian a mai költők közül, ők is hangot adnak a „világőrző” békevágynak. Néhány sorban még vázlatos képet is nehéz adni a kárpát-ukrajnai legfiatalabb irodalomról. Még nehezebb így. ha az olvasó nem veheti kézbe a szerzők műveit. Saj.- nos, a Lendület csak ezer példányban készült, s Magyarországon nem is kapható. Érdemes volna a hazai kiadóknak jobban odafigyelni erre a literatúrára, ezekre az írókra, hogy írásaikat megismerhesse a szélesebb olvasóközönség is. A juss Megöregedett az ősz. Ragacsos a sár a dűlőutakon. Fák mérik az idő vonulását, megcsontosodott ruhájuk egyre jobban gyérül. A madarak is rég leírták búcsúköreiket, már csak az éhesen tátogó varjak károgása zavarja a frissen szántott határ nyugalmát. A szomszéd falu felől a dűlőúton egy lovas szekér tűnik fel. Nagydarab ember ül a bakon, ostorcsattogással nógatja lovait. Majdhogynem tengelyig süllyednek a kerekek, az eső is szemetelget. A falatozó előtt állítja meg a lovakat, rájuk lök valami rongyfélét, maga pedig na- gyotot csap az ajtókilincsre. — Jó napot — köpi a szavakat a pult mellett beszélgető három férfi felé olyan hangon, mintha még káromkodás zuhogna belőle. A pult mellett állók düny- nyögve köszönnek vissza, épp csak a „pót” csorog ki szájukból. A büfés azonban nagy hangon szól oda, mintha ezt is fizetség fejében tenné. — Magának is! Az idegen a pulthoz lép, ujjasának belső zsebéből előkotorássza a pénzt, s odadobja a csapos elé. — Egy fél liter pirosat. Az ablak mellé ül, háttal a kijáratnak. Szíjostorát a csizma szárába dugja. Kortyonként kóstolgatja a bort. Lapáttenyerében szinte elvész a borospohár. Széles vállú ember. Közel járhat már az öt- venhez, mégis olyan erősnek látszik, akár egy díjbirkózó. Álla merészen előreugrik, orra kissé horpadt. Torzonborz szemöldöke alól villogó szempár mered a pohárba. Nyílik az ajtó, s hirtelen úgy tűnik, a magányos bo- rozgató idegen lép be rajta ismét. Szótlanul hordozza körül tekintetét az asztalok között, s amint észreveszi a sarokban ülőt, nyomban feléje indul. Szó nélkül leül az asztalához. Hosszan nézik egymást, mintha egymás tükörképei lennének. — Láttalak bejönni. A fogatos bólint. De nem szól semmit. — Hozzánk is bejöhettél volna — próbálkozik megint a később jövő, aki — most már látszik — valamivel fiatalabb a fogatosnál. A haja is világosabb, s az orra sincs belapítva, inkább előreugró, mint a sasé. — Ide jöttem — volt a felelet. A fiatalabb cigarettát vesz elő, sokáig gyurögeti nehezen engedelmeskedő vaskos űjjai között. A füstöt egy szuszra fújta ki, s úgy tűnik, megnyugtatja egy kicsit a nikotin. Homlokán valamelyest kisimultak a ráncok, szeme is szélesre tágul. — Anyám is látott. — Lásson. — Csak mondom. — Mondjad. Asztalhoz feszített csend veszj körül őket. Tekintetük odaszegeződik az ablakra. Odakint szinte felhőszakadás van. — Mit akarsz? — szólalt meg most az idegen. — Hogy vagytok? — Megvagyunk. — Mi is.. . A lányomat férjhez adtam. Idevalósi fiú vette el. Már unokám is van... A fiam még szalad» gál... A feleségem sokat betegeskedik. Anyánk se húzza már sokáig. Az idősebb minderre bólint egyet-egyet erősen őszülő fejével, és tovább szopogatja borát. Ahogy szájához emeli a poharát, mindany- nyiszor kivillan megsárgult, ápolatlan fogsora. — Még mindig haragszol? — szegezi bátyjának a kérdést a fiatalabb. — Nem haragszom. — Akkor miért nem jössz be sose? — Mit keressek ott? — Ótt születtél. — Elfelejtettem. — Nálunk van hely az ólban. Melegben lennének. — Ne legyenek. Majd lesznek otthon. — Csak mondom. — Mondjad. Mint két megátalkodott fenevad, úgy néznek egymásra. Hosszú évek gyűlölete pislákol a szemükben. A régi házra, a régi portára gondolnak, amely valamikor csak az egyiknek jutott, a másikat kiközösítették belőle. Közéjük állt a juss. Ma már hiába döngetik két oldalról is a falát, mélyre süllyedt az alap, az évek ledönthetet- lenné tették. A fogatos kiszippantja poharából utolsó korty borát, majd végigméri még egyszer az öccsét: — Én megyek is. — Megőrültél?! — sápadt el a másik — ekkora felhő- szakadásban? — Láttam már nagyobbat is — mondta amaz, s hatalmas léptekkel a kijárat felé indult. Az itt maradt testvér csak azt látta, hogy bátyja jókorát csap ostorával a lovak közé, s már el is nyelte előle az áthatolhatatlan esőfüggöny. Erdélyi Gábor Tomka Mihály Balogh Balázs: Rímek a Kárpátokból 1. BUSZON Iramlik az út, fél a hegytől, hogy súlyos kőtestével rádől. Pedig sudár fenyőlegények tartják azon a kötőféket. 2. EGY PALLÓN Kavicsok közt csobog a víz, elfut a leejtett morzsával. A két meredek part között a deszkahíd félénken lábal. 3. GYÓGYVÍZ A forrás zsémbesen buzog: alig-alig isznak belőle. Hője bosszúsan párolog fel a hófödte hegytetőre. 4. DÉLBEN Ereje van már a tavasznak, újságolja egy fényes tócsa. Kárörvendően villog fel a gerincen olvadozó hóra. 5. ESTE Szakadékba zuhan a nap, az égre fázó hold kúszik. Fagyos lábú szél tántorog és vijjog, sír virradatig. Horváth Gyula: Harcaim Nem kényeztetett el az élet, bőröm bársonyba nem bújt soha. Hittem: garasos álmaimból kipereg egy gyöngyszem: a csoda. Jártam kemény kőarcok között, kővigyoruktól szívem fázott. Szavaim titkos bugyraiba mentettem tőlük e világot. És lángoltam, szenvedtem csendben, bólogattam „oktató” szóra. Alakoskodott is előttem régi erkölcsök bárgyú bókja. . De ami szép volt: hinni tudtam, szívem mindig szárnyalni vágyott. Tövises szók vad erdejében áttörve átkot, butaságot. Füzesi Magda: Dózsa Izzik a máglya. Felragyog. Fehér fák közt füst kavarog. Madár hangja messze sikolt. S míg felszívja az égő hús szagát, beleremeg a Hold. És hull a földön napra nap. Szánt, hogyha kell, vet és arat a nép. Ha fúj a szél, megfogódzik kemény talpával. S megmarad. S emlékezik!
