Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy élet képekben NÉPÚJSÁG József Attila: Azt mondják Mikor születtem, a kezemben kés volt - azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: embernek születtem én. Kiben zokogva bolyong heves hűség, azt mondják, hogy az szeret. Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség! Csupán játszom én veled. Én nem emlékezem és nem felejtek. Azt mondják, ez hogy lehet? Ahogy e földön marad, mit elejtek, — ha én nem, te megleled. Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok. 1936. nov.—dec. A vers és olvasója Szíve belefáradt a történelmi sorsfordulók nehezítette életbe. Kínlódva szedi a levegőt, lábai is alig-alig engedelmeskednek akaratának. A tótkomlósi hatgyermekes pályamunkás lánya, Dénes Anna életkedve mégis töretlen. Ülünk a festmények, antik, javításra váró ingaórák különös birodalmában. An- ka néni férje, Karasz János, aki ugyancsak ügyes fafaragó hírében áll, tapintatosan magunkra hagy bennünket. Eleinte nehezen tudok Anka néni halk, emlékező szavaira figyelni, mert a falakat beborító festményei minden gondolatomat lekötik. Aztán az elmúlt ötven esztendőt felelevenítő vallomása, s a képeken megörökített események csodálatos egybeesése Anka néni felé fordítja a tekintetem. * — Anyám cseléd volt, a gazdasszonya kommendálta neki az édesapámat. A szüleim olyan szegények, voltak, hogy egy szobában két családnak kellett együtt laknia. Minálunk hat, a másik családban meg tíz gyerek volt. így hát nem is csoda, hogy másodikos elemista koromban már libapásztornak adtak. De a libákhoz még egy öreg disznót is csaptak, meg egy tehenet. Nadrág- szíjparcellán kellett legeltetni. Akármennyit is loholtam, valahol mindig tördelt a disznó. No, jött is a csősz, kaptam aztán tőle. Mindig fáradt voltam. De hát akkor minden testvéremnek szolgálni kellett, mégis elvégeztük a hat osztályt. Édesanyám írástudó volt, ő intézte sokszor az írnivalót a gazdáknak. Olvasott is nekünk a Tolnai Világlapjából, meg a Szabad Szóból. Édesapám viszont alig tudott magyarul, hiszen szlovák ember volt. Matat egy kicsit, aztán erőlködve előhúz az asztallap alól egy első világháborús katonai könyvet, amelyben a 101. gyalogezred tisztjeit és honvédjeit bemutató arcképcsarnokban ott van az édesapja fényképe is. Elmereng egy kicsit, majd a beszéd elveszett fonalát megtalálva folytatja a gyermekkor megidézését. — Szóval, ahogy növekedtünk, még szűkebb lett a kis házunk. A bátyám már dolgozott, s hogy ki tudja pihenni magát, néha adott két fillért cukorkára, s akkor én kimásztam az ágyból, és felfeküdtem a keskeny kemencepadkára. Tízéves alig múltam, amikor egyházi szolgálatba mentem. Az árvaházban mostam, főztem, legeltettem. Mikor a háború alatt szétengedték a gyerekeket, egy csoporttal én is egy tanyára mentem. Keserves élet volt. 1945 után Pesthidegkú- ton szolgáltam a diakonisz- száknál. Ott is csikót, disznót kellett legeltetni. Sopánkodtam is eleget, minek mentem én oda. Aztán cselédes- kedtem a János kórházban, míg végre hazajuthattam. No, kerültem is én bajba. Mindenki azzal nyaggatott, hogy apáca voltam, nincs helyem az új világban. Aztán felvettek a Haladás Tsz- be. Elvégeztem a hetedik és nyolcadik osztályt, és — mert igen szorgalmas tanuló voltam 29 évesen is — elküldték traktoros iskolába, Mezőhegyesre. Másfél évig szántottam, aztán a vezetőség úgy döntött, menjek baromfinevelő iskolába, Ácsra. Ott kellett aztán sokat tanulni! De utána mindenki megnézhette idehaza a telepnek azt a részét, ahol én dolgoztam! Sose féltem a munkától, csak aztán megbetegedtem. Egy ideig dolgoztam a festődében Komlóson, aztán leszázalékoltak. * Anka néni nem szeret a levegőbe beszélni. Előkerülnek cselédkönyvei, amelyek példás szorgalmáról tanúskodnak, a traktorostanfolyam végeztével elismerésként kapott könyv, s néhány lánykorában készített rajz. Aztán gyengéd kézzel felemel a- földről, és leporol jó néhány festményt. A szülőföld, Tótkomlós szeretete, családja és saját sorsa elevenedik meg a képeken. Természetes, hogy ezután a festés iránt kialakult érdeklődéséről faggatom. Egy régi, piaci jelenetet ábrázoló képpel a kezemben nincs alkalmam jegyzetelni. Szerencsére, Anka néni röviden, minden fennkölt okoskodást nélkülözve, egyszerűen adja elő történetét. — Már gyerekkoromban, az elemiben szerettem raj- zolgatni. Sok pofont kaptam ezért a tanítómtól! Aztán ötödikben érkezett egy új tanárunk. ö hamar felfigyelt rám. Mire lerajzolta a táblára a feladatot, én már készen is voltam. Később a diakonisszák is másoltattak velem szentképeket. Aztán sokáig el kellett felejtkeznem erről a tudományról. Mígnem — akkor már rokkantnyugdíjas voltam — egy televíziós műsorban bemutatták, hogyan kell tányért festeni. No, neki is álltam, íme, itt az eredmény — mutat körbe. — Persze, sok időbe telt, míg rájöttem, milyen festéket célszerű használni. Aztán jöttek a képek. 1976- ban egy megyei KISZÖV- pályázaton első díjat nyertem. Be is léptem az akkor alakult Amatőr Képző- és Népi Iparművészeti Stúdióba. Előkerül Anka néni és a férje tagsági igazolványa: övék-a 89-es és a 90-es szám. — Akkor Takács Győző volt a vezető. Nagyon szerettem oda járni, míg az egészségem engedte. Emlékszem az első foglalkozások egyikére. Bejött egy fiatal lány, hosszú lepelben. Azt mondta Győző, hogy ezt a lányt kell lerajzolnunk. Na, megfészkeltem magamnak a helyet, hát, ahogy felpillantok, a lány ott ül anyaszülten. Teljesen elzsibbadtam, mert én még ilyet nem értem meg. Nézi Győző a rajzokat, hát, én fogni se tudtam a ceruzát. Kérdi tőlem: — Anka néni, nem megy? Aztán megembereltem magam. Nézte a rajzom, magyarázta, hogy hosszúak, aránytalanok a végtagok. Mutatta egy ceruzával, hogyan kell kimérni; de nem megy az nekem ma sem ... Piros arccal, tréfás nyelv- öltögetéssel próbálja utánozni a ma már számára is megmosolyogtató szituációt. Aztán elkomolyodva mondja, hogy sokat segített neki még Szokolay Sándor, akinek eleljárt a szakkörébe Tótkomlóson. Csakhogy a betegség közbejött. Az akaratoskodó szív. Fáradtan az ágy szélére ül. Hova tűnt az előbbi vidámság? A háttérbe húzódva hallgatom nehéz lélegzetét. Hagyja, gyönyörködjek a képekben. Nézem a régi árvizet, az ünneplőbe öltözött tótkomlósi utcát, az elbeszélő jellegű Lakodalom, Piacos mondóka, és a Kovácsműhely című képeit. Színei tiszták, a naiv festészetre jellemző torzult arányok, a sajátosan kezelt perspektíva, az aprólékos gonddal részletezett ruhák, fák állatok: különös báj . . . Egyik portréjában ráismerek Anka nénire. A valóságra ráálmodott szépség sugárzik róla. S a gytörelmes gyermekévek. A nadrágszíjparcella, rajta ösz- szezsúfolva a ma is keserű álmokat hozó kötelesség állatok képében, s a csősz, akinek vastag husángja mellett eltörpül a gyerek An- nuska kis libapásztorbotja. — Tudja — töri meg a csendet —, szeretném a képeimet Tótkomlósnak adományozni. Természetesen ingyen. Csak kell a falunak, ha már a kecskeméti naiv művészetek múzeuma is elfogadott néhányat, meg Bra- tislavába is kértek egy kiállításra való anyagot! Az ottani lap írt is rólam két oldalt, képekkel díszítve. Néhány hónapja megírtam a levelet a tótkomlósi tájháznak. De nem kaptam rá választ. Mit gondol? Itthon ingyen sem kellenek? Nem tudok válaszolni. Mások nevében nincs is rá jogom. Csak nézem Anka néni kérdőre vont szemöldökét, reményt váró tekintetét. S a bizonyosságot: a tehetségét, s az életét megörökítő képeit. B. Sajti Emese Söprik a játszóteret. Kibombáztak egy házat az utcából, a romot elhordták, de harmincnyolc esztendeje nem építettek helyette újat. Játszóteret rendeztek be a foghíjon, a telken. Ide járnak a környékbeli óvodások. Most már naponta, mert kitavaszodott. Két komoly felnőtt játszóteret söpör. Gondosan, pontosan szépen. A költők is mintha játszóteret söpörnének, nem gyárudvart, a létfönntartás egyik alapvető színterének előszobáját. Igen, de a kisgyerekek a játszótéren tanulják meg azokat a mozdulatokat, amelyek majd képessé teszik őket arra, hogy a gépek mellé álljanak. A játszótér na- evon is komoly színhely. S a költészet sem játék. Persze, hogy nem az — kaphatja föl a fejét az olvasó —, minek is ilyet írni. S éppen Magyarországon, ahol még ma is tisztelik a verset: az ünnepit, a fölemelőt, a hazafiasat, a szerelmesét, a vidámat, a szomorút, amely megszabadít, földerít, vigaszt nyújt, kifejez. Most, a költészet napján elméletibb módon is lehetne írni róla; idézni lehetne tudósok passzusait, klasszikus magyar költők vallomásait a költészet mibenlétéről, fogalmáról, ahelyett, hogy szemlélődünk: söprik a játszóteret, s egy mai versművelő nézi, milyen komolyan csinálják, s erről eszébe jut mindennapi próbatétele: a vers. Aztán azt írja: a költészet nem játék. De mégis — a költészet napján legalább egyetlen költőt szükséges idéznie. Nem régit, mégcsak nem is József Attilát, pedig az ő születésnapját emelték tizenkilenc évvel ezelőtt a költészet napjává, hanem egy máig is mait, Nagy Lászlót. Azt írta a költőről: „A legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzásait művészi fokon fejezi ki. Közönség és költészet közt a kapcsolat azért teremtődött meg, mert a költészetből, mint más művészetekből teremtődött meg, mert a költészetből, mint más művészetekből is, elsősorban a személyes sors beszél. A kapcsolat ideális esetekben azonosulássá változik ...” Azért idéztük föl Nagy Lászlónak ezt a gondolatát, mert úgy tűnik, hogy a mai magyar költészet egyik legnagyobb kérdése az, hogy egymásra talál-e a vers és az olvasó. Nagy László azt vallja, hogy a költő „nemcsak magának, saját csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak, szeretné, ha minél többen megértenék ...” Mert: „csak így szerezhet verseinek érvényességet.” De mikor értik meg a költőt? Milyen verseket értenek meg az olvasók? A hagyományosat. Azonban: „A megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vétek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság nem ír elő ilyen törvényeket. Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk századunk gyermekei.” A költő azonban azt akarja, hogy az új értékeket is megértsék az olvasók; hogy közte és a soka- dalom közt megmaradjon a kapcsolat. Ennek a fönntartása Nagy László szerint az esztétikai, a művészeti nevelés problémája is. Igaz; „Tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult.” A költészetre mégis szükség van: ellenükre is, értük is, annak ellenére is, hogy a gyárudvar mégiscsak más értékrendet képvisel, mint a játszótér, s hogy ma a természettudomány, a műszaki tudomány tolult előre — mert a költészet a technikai civilizációban is változatlanul etikus és emberközpontú. Nagy László sem filozófus módjára elméleti, de ebben az életében meg nem jelent írásában mégis úgy fejti ki gondolatait, hogy azok bízvást kiegészíthetik a tudósok könyveit. A költészet gyakorlati művelője másképpen gondolkodik, ám éppen olyan fontos figyelni rá. Nem tudni, mikor írta a Lélegző elevenség című jegyzetét, kéziratban maradt fönn, de ma kiváltképp időszerű: megérti-e egymást a költő és az olvasó. Nem művészeti, esztétikai gond, egy kissé leválasztható a költészetről, viszont igenis fontos kérdés. Az emberek akár akarják, akár nem, számtalanszor találkoznak a verssel: iskolás gyermekük révén, a rádióban, a televízióban, sőt a napilapokban is — Kecskeméten, Orosházán, Kaposváron, Ászáron egyaránt. Jó néhány író-olvasó találkozón voltam. Főleg az idősebbek mondják: nem értik a maiakat. Ha azt válaszoltam, hogy sokszor én sem, biztos sikerre számíthattam. Legtöbbször mást mondtam: aki szereti a verset, megtalálja a magáét, ha jó, súlyos, miért várnánk tőle, hogy egyből megadja magát. A költészet minden pillanatában együtt sodródik a régi és az új, a jó és a silány, s nem könnyű sem a költő, sem az olvasó dolga, hogy végül egymásra találjanak. A versre azonban szükség van, s a költő jobban felelős azért, hogy a költészet belső fejlődési térvényeinek szellemében bár, de az olvasóra is rátaláljon. Győri László Dénes Anna: Kovácsműhely Dénes Anna: Piacos mondóka