Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

NÉPÚJSÁG

1983. április 3., vasárnap

o

Szekerczés József:

A szökevény

Részlet a „Járatlan út” című regényből

Juhász Gyula:

Önarckép, 1923

Tavaszon, nyáron, őszön és télén túl, Már mosolyogva nézem az eget, Melyen a régi vészek dühe nem dúl. És ezer fénye hívón integet.

Derűs, szelíd és örök magyar ég ez, Nem ér idáig rom és hervadás.

Időtlen emlék és jövő remény ez, Fordulj felé csak, csüggedt csillagász!

Lenn kavarog még a por és az átok, Véres szüret volt, és a vad vadászok Még mindig egymást lesik, kergetik.

Én nézem, hogy az ősi, égi puszták Pásztortüzeiket biztatva gyújtják,

És várom, amíg megvirrad megint.

Aznap este, amikor először hallották a front távoli zaját, szokatlanul meleg, fülledt levegő nehezedett a tanyára. A lovak és tehenek szüntelenül forgolódtak késő estig. Nyugtalanul röfögtek a disznók, minduntalan harapdálták az ól desz- kapalánkjait. Nem találta helyét a kutya sem; föl-föl- vakkantott a holdvilágra acsarkodva, nyilván a nagy forróság miatt.

A három béres lustán és álomtalanul hevert a függőágyon, takaró nélkül, ingeiket is ledobálva, miközben Ferkó újabb történeteit me- sélgette. Csúnya szavakat használt, és nem ismert határt a lódításokban.

— Hagyd mán abba! Azt hiszed, beveszem? — hagyta el Tutyikát a türelme.

— Nem kötelező — mondta a testvére flegmán.

A vitatkozók között minden hang megszűnt, olyat csaholt a kutya hirtelen. Majd hosszú, elnyújtott ugatás tört be az istálló mögül. Valamennyien fölugráltak, és úgy, ahogy, voltak, félmeztelenül, kifutottak. A kutya vonyított, csikorgatta fogait. A holdvilág fényében egy elfutó alakot láttak. Nagy huppanással éppen eltűnt a kukoricában. Jó ideig hallatszott még menekülésének zaja.

— Na, ez eliszkolt —szólt kisvártatva Tutyika.

— Mit akarhatott? —kérdezte Péter a nagybéreshez fordulva. — Tolvaj volt talán? — De Ferkó nem válaszolt.

Visszamentek az istállóba, és tovább beszélgettek. Később lépéseket hallottak a szérűskert felől és kutyához szóló hangokat.

— Pszt! — intette őket Ferkó. — Várjatok csak! Megetette a kutyát. Gyertek gyorsan!

Kiugráltak az ágyból, és észrevétlenül lépkedtek a disznóól felé, a szérűskert irányába. Onnan egyre érthetőbb lett a hang, amit a kutya barátságos kuncogása kísért.

— Gyertek erre! — sep- pegte Ferkó az ól jobb felőli végéhez tartva. ■— Előkerülünk.

Péter szívét izgalom járta át. Mit lehessen tudni, hogy kiféle az? Szorosan Ferkó nyomában haladt. Az ól végétől kikukkantva meglátták a törekkazal mellett álló alakot. Mormolva szólogatta a kutyát, és valami ennivalót dobált neki. A nagybéres két marokra fogta a vasvillát, és nagy lendülettel rontott a hajladozó emberhez. Az nem vehette észre, mi történik, mivel háttal állt Péteréknek. Csak akkor riadt meg, amikor háta megett Ferkó hangja csattant.

— Ne mozdulj, mert keresztüldöflek!

A Ferkónál jóval termetesebb éjszakai látogató hirtelen mozdult, meglátva azonban a holdfényben csillanó villaágakat, visszahőkölt.

— Tutyika! Itt van a szalmában a horog! Vedd kézhez! Ha futni akar, ne gondolkozz, döfd belél — adta ki Ferkó az becsének az utasítást, majd az idegenre morgott. — Gyerünk az istállóba! De ha menekülni akarsz, a halál fia vagy!

Bár Tutyika döfésre készen ott állt az idegen oldalánál, Ferkó félkézzel, megfelelő óvatossággal teremtett világosságot. A lámpa halvány fényében kivehetőbb lett az ismeretlen arca. Sűrű, fekete haján, kalapfenékből kivágott kis sapka dísz- telenkedett, napégette homlokán kiduzadtak az erek, erős, csontos álla lelógott, alsó ajkától messzire elnyúlva, gyanúsan beszőrösödve. Fekete szemében nem volt látható a rajtakapott tolvaj szokásos ijedelem; megnyerő

nyugalom ült tekintetében, s magában mintha ezt gondolná: „Igen. jó helyre kerültem.-'

— Mit akartál? — dörmö- gött rá Ferkó hátrálva, és az ajtóra húzta a záróvasat.

— Nem akartam lopni — szólalt meg az idegen öblös, mély hangon. Akkor Péter emlékezetében átvillant egy arc, ismerőssé váltak a lomha, roppant erőt sugárzó mozdulatok. Hangjában az öröm és az izgalom keveredett.

— Nyári Gyuszi! — kiáltotta.

— Az vagyok! — mondta mély hangján a barna legény. — Te meg a László- gyerek vagy. Emlékszek rád

— majd Ferkóékhoz fordult:

— Tegyétek le a villát. Nem akarok én ölni. Minek néztek engem? Gonosztevőnek?

— s szemrehányás csendült ki a hangjából.

— Hát akkor mit kerestél itt? — fordult hozzá Tutyika.

— Elmondom, csak adjatok vizet, mert szomjan döglök. Tegnap reggel óta egy csöppet nem ittam. Szökevény vagyok.

Ferkó intett Tutyikának, hogy menjen vízért, majd a villát letámasztotta az ágashoz, és felborította az egyik abrakosládát.

— Ülj rá — mondta Nyári Gyuszi nak. Az leereszkedett a ládára, s szűk nadrágja megrepedt a térdén.

— Szakad ez már mindenütt — bökött rá elkeseredéssel.

Péter csodálattal nézte a térdre eresztett vastag, eres kezet. Tutyika megérkezett a friss vízzel, Nyári Gyuszi annyit ivott belőle, hogy ők is megsokallták.

— Vigyázz, megárt! Ne annyit egyszerre! — figyelmeztette Tutyika.

— Miféle szökevény vagy?

— kérdezte tőle Ferkó.

— Leventeszökevény. Tegnapelőtt a levente-főoktató kiadta a parancsot, hogy reggel gyülekezés és indulás, búcsúzzunk el az otthoniaktól, mert hosszú útra megyünk. Engem nem hagyott nyugton a dolog. Elmentem egy ismerősömhöz, hogy mi a véleménye? Bálint Jánoshoz, mert ő politikus ember.

— Ismerem! — csillant fel Péter szeme.

— Mit dumálsz közbe?! — förmedt rá Ferkó, s intett a legénynek, hogy folytassa.

Nyári Gyuszi elmondta, hogy Bálint János a menekülést ajánlotta neki, de többeknek is. Mert hogy a front már nincsen messze, s addig valahol elrejtőzhetnek.

— Hát, ami a frontot illeti ...

— Ne ugass már te is közbe! — torkolta le Tutyikát is a bátyja, aztán a hatalmas legényhez fordult.

— Hát, az biztos, hogy én se tettem volna másképpen — s arcáról már teljes nyugalom sugárzott.

— Hogy mit is csináljak, merre menjek, az öreg isten tudja! — tanácstalankodott Nyári Gyuszi.

Ferkó hosszan eltűnődött. A másikkal együtt ő is valamilyen megoldáson törte a fejét. Péter töprengett a hallottakon, majd eszébe jutott legutóbbi találkozása Bálint Jánossal a kövesúton. Valamit csinálhat, amiről kevesen tudnak! Bizonyosan valami tiltott dolgot.

Tutyika cigarettasodrással bíbelődött, és arcán nem látszott komoly gondolatok nyoma. Végül is Ferkó törte meg a feszült csendet.

— Majd találunk valamilyen megoldást. Innen bizony el nem mehetsz. Mert ki tudja, milyen helyzetbe kerülhetnél ? Segítünk mi rajtad.

A szökevény ott maradt a Forgács-tanyán. Ferkóék helyet készítettek neki a disznóól padlásán. Oda senki se jár fel, lévén szakadozó állapotban a feljáró felőli részén. A cseréptető alatt olykor elviselhetetlen hőség uralkodott, amit friss vágású, zöld herével csillapítani lehetett. Amikor elfogyott Nyári Gyuszi ennivalója, a béresek adogattak fel éjszakánként szalonnát, kenyeret s mindent, amit csak Forgács András éléskamrájából szerezhettek, a jó lelkű Maris segítségével.

Péter megvallotta ifjú Csonka Ferencnének, hogy szökevény van a tanyában. Az asszony megdöbbent, utóbb azonban megkérdezte Pétertől:

— Mit eszik az a fiatalember?

— Ezt-azt hordunk fel.

— Főtt ételt nem eszik?

— Azt nem vihetünk oda.

Attól az időtől Nyári Gyuszi főttet is evett rendszeresen.

A tanyában tovább folyt az élet. Egyik napon a szomszédos tanyákat csendőrök kutatták át. Csak a szegényebb helyekre néztek be. Péterék megtudták, hogy négy leventeszökevény kézre kerítésén fáradoznak. A gazda szapora

fejbólingatások közepette bitang hazaárulóknak, bestiális népelleneseknek titulálta a keresett leventeszökevényeket. Hogyha az ő tanyájába betoppanna egy ilyen, hát a gallérjánál fogva vinné a csendőrség elé.

Félórával később Tutyika ifjú Csonkáné által készített paradicsomszószt nyújtott fel Nyári Gyuszinak a padlásra, frissen rántott hús kíséretében.

* * *

Néhány nappal később Péter hanyatt heveredett a szérűskertben, és nézte a levegőben cikázó vadászgépeket. Arra gondolt, amit Bálint János mesélt. Ügy mondta, nem lesznek majd gazdagok és szegények! ö se lesz többé kanász, az apja nem jár a gróf birtokára napszámba, és Forgács András se molesztálhatja őt soha többé! Soha, de soha! Tanul majd, sokat tanul! Tanító lesz!

Ábrándozásából hirtelen támadt moráj riasztotta fel. „Ezek tankok!” — ugrott talpra, és Tutyika marasztalása ellenére kirohant a dű- lőútra. Hosszú oszlopban, nagy gyorsasággal közeledtek a szovjet tankok, vörös csillaggal tornyaikon. Péter alatt remegett a föld, azt hitte, kifordul lába alól a talaj. Csaknem megsiketült a roppant csörömpöléstől és csattogástól. Ügy nézte a tankokat, földbe gyökerezve, mint hatalmas, mesebeli szörnyetegeket, amelyek jóindulatú csatáikkal megváltást hoznak a szomorú sorsú szegénylegénynek. Az ' utolsó tank farolt egyet, befordult a tanya felé, majd a kiskanász irányába érve, megállt. Egy szovjet katona . ugrott le róla, s géppisztolyát maga elé tartva, Péterhez közeledett.

— Végem van! — röppent át rajta a fájdalmas felismerés: Most lelő! Megöl.

Segítségért kiabált, futni akart, de mint álmaiban is gyakran adódott már, nem szakadhatott el a talajtól. A •katona látva, hogy ő halálra ijedt, elfordította a fegyver csövét. Mosolygott, és oroszul szólt hozzá. Hanghordczásá- ból ítélve, kérdéseket tehetett fel, de bizony, nem értett abból a kiskanász egy árva mukkot se. Azt azonban érezte, hogy a katona szelíd, kék szemét soha nem felejti el.

Jöttek a gépkocsisok, motorkerékpárosok és lovasok. Az utóbbiak apró, mokány lovaikat felcserélték Forgács András pihent, jól abrakolt igásaira, és továbbnyargaltak. Az egyik szovjet katona elmenőben leugrott a nyeregből, és magasra dobálta a szolgáló Maris gyermekét. S közben alighanem azt magyarázta, hogy neki is van olyan, messze, egészen mesz- sze. A kicsi feltalálta magát a magas, szőke ember karjaiban, és mindenáron tovább akart menni vele. Miután megértette, hogy ez semmiképpen sem lehetséges, elpityeredett, s még jó idő múltán is itatta az egereket.

Front valójában nem is volt, csak zajos, zavaros átvonulás, amely után Forgács András is kimerészkedett az istállóba. Megrökönyödve meredt az apró lovacskákra. Azok életükben nemigen láttak még tekintetes-úr-félét.

— Hol vannak a lovaim! Az én lovaim!

A pöttömnyi lovak ájtatos pofával rágták az eléjük lökött szénát, s csak bámulták a placcon ugráló Forgács Andrást, hogy mi van vele, tán megbolondult? A három béres a szalmakazal végénél hallgatta a tekintetes úr őrjöngő szitkozódását, majd vidáman, fütyörészve kezdték elvermelni a krumplit.

S ha valakinek volt valaha is felszabadult, köny- nyekkel forrósított öröme, a Nyári Gyuszié lehetett az, aki elrejtett zugában végighallgatta az udvari párbeszédeket, s hallotta a gazda méltatlankodását is. Pétertől negyedóránként értesült az események alakulásáról. Az első jó hírek után biztonságérzetének tudatában elaludt, s az történt vele, ami még soha: nem ébredt fel másnap délutánig ...

Csoóri Sándor:

Összemosódó képek múlt időmből

(Részlet)

Nemrég kinyitom a Nép- szabadságot, s egy magas rangú szovjet vezérkari tiszttel készült riportra bukkanok. Arra a kérdésre, hogy mi volt a második világháború legnehezebb és legemlékezetesebb pillanata, a tiszt egyetlen helységnévvel válaszol: Zámoly. A falum ugyanis három hónap alatt tizenhétszer vagy tizennyolcszor cserélt gazdát. A szovjetek előszörre is másfél hetes komoly harc után értek el Fehérvártól Zámolyig. Ez a másfél hét is a poklok pokla volt. Minden éjszaka bombázás, háromszor is. Este tízkor, éjfélkor és éjfél után kettőkor. Menetrendszerűen és kísérteties pontossággal.

Ezt nevezik lélektani hadviselésnek. Aztán az ágyúzás, az aknaeső szakadatlan. A láncra kötött állatok bőgnek.

A kazlak, az istállók egymás után gyulladnak ki. De csak a csönd szüneteiben merészkedünk föl a pincékből levegővételre, és hogy megnézzük: a mi házunk áll-e még?

A negyedik nap hajnalán szokatlanul nagy a csönd.

Lepsényi István a közeli pincéből fölbotorkál, kinéz a légnyomástól meghasadozott ajtón, s fehér leples lovascsapatot lát. „Itt vannak az oroszok, vége a háborúnak”

— kiáltja le a krumpli- és a hideg répahalmok fölött szorongóknak. És már siet is, hogy üdvözölje a katonákat. Odafut az első lovashoz, és a hadifogságban tanult csonkabonka nyelven hadar valamit lelkesen. A fehér csuklyás lovas leszáll a nyeregből és egy iszonyú nagy pofont lezavar Lepsényi Istvánnak

Később derült csak ki, hogy a lovasok német felderítők voltak.

A szovjet csapatok Zá- molyt negyvennégy karácsonyának másnapján foglalták el. Rá egy hétre, negyvenöt január másodikán viszont arra kényszerültek, hogy újra kiürítsék. Fejvesz.tés terhe mellett minden zámolyinak el kellett hagynia otthonát.

A lovas gazdák fölpakolt kocsival mentek, de akiknek csak ökörfogatjuk volt, mint nekünk is, az ökröket láncra kötve, Isten nevében, otthon hagyták, s azt vihették csak, ami a hátukon elfért.

Ekkor kezdődött hosszú, háborús hányódásunk. Először a szomszédos Pátkára mentünk, utána Pákozdra, végül Baracskára.

Egy ilyen emlékezésféléből szinte minden dráma és lélektani történet kimarad.

Kimaradnak a félelmek, az éhezések, az apánkra, s a ránk szegezett pisztolyok, az éjszakai nősikoltozások, a hétfői nap még élő szovjet kiskatonák, akikkel együtt megyek zsákkal a vállamon krumplit kajtatni a németek

által szemmel tartott pákoz- di szőlőhegyre, s akik szerda reggel már halottak, akiket lovas kocsi hoz be az első vonalból, most már örökre. Kimaradtak a pajzs nélküli nők, kiknek ilyenkor le kell feküdniük a bajtársaikat elveszítő fiatal katonák mellé, akikre talán holnap kerül sor.

A filmrendező Csuhraj meséli, hogy ő is harcolt Székesfehérvár térségében — azokban az időkben, amikor ide-oda hullámzott-mozgott a front. Egyik alkalommal parancsot kaptak, hogy estére foglalják el Sőrédet — Mór és Zámoly között fekvő községet. Megindul a támadás, de a Vértes álcázott horhosaiból háromszáz Tigris tank tör elő. és lendül ellentámadásba. A szovjet felderítés nem tudott ezekről a páncélosokról semmit. Gyalogosok és tankok gabályodnak ösz- sze. Pillanatok alatt elszabadul a pokol. Nincs más hátra, mint a légierőt hívni segítségül. A szerencsétlen szovjet gyalogkatonákat egyrészt az ellenséges tankok, másrészt a saját repülőik veretik. íme, a háború abszurditása! Háromezer halott katona marad a sáros, füstös, véres hóban, mire sötétedésre elfoglalják a szovjetek a falut. Csuhraj holtfá- radtan nyit be egy olyan épületbe, „amire ma ezt mondjuk: tanácsház vagy

kultúrház”. Benyit egy terembe, és máris elzuhan, elalszik. Reggel, amikor halálos kimerültségéből ocsúdik, akkor látja: hol és kikkel

éjszakázott. Körülbelül hetven német katona fekszik körülötte sorba rakva, föl- cédulázva, mint „békebeli hullakamrában”. Nyilvánvaló, hogy előző nap hordták össze, hogy közös sírba temessék őket.

Hát ilyenféle dantei események csipkézték és lángolták körül fiatalságom kezdetét. Mikor március végén a menekülésből visszatérhettünk Zámolyra: romokat találtunk, és ide-oda imbolygó semmit. Hogy egyáltalán belekezdhessünk valamibe, előbb temetnünk kellett. Három hétig halott katonákat, két hétig pedig állathullákat temettünk. Lövészárkot,

tankcsapdát, bunkert szinte egész esztendőben. A többi gyerekkel én is fosztogatni jártam hetekig a határt. Négyszáztíz kiégett tankroncsot számoltam meg Zámoly, Magyaralmás és Fehérvár határában, amit a hivatalos statisztika jobb terepismeret alapján még negyvennel kiegészített.

Legiszonytatóbbak a gazdátlan kézfejek voltak. Ott hevertek a roncsok zűrzavarában elszenesedve, nem messze tőlük már virágzott a sárga tyúktaréj.'

Mohácsi Regős Ferenc: Fiatalok