Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
1983. április 3., vasárnap KÖRÖSTÁJ Evek, emlékek, képek Száz éve született Juhász Gyula A napokban kerestem valamit. Dokumentumot, valamilyen adatot. Megsárgult újságok, színehagyott fényképek között kutattam, de nem találtam meg. Viszont a kezembe akadt egy ütött- kopott, salátává feslett dosszié, rajta nagyapám keze írása: Juhász Gyula. A fedőlap alját a „leltár” tölti ki: egy darab Irodalmi alaphoz írt közlemény; Féja- cikkre írt válasz három példányban; a gödöllői előadás vázlata; az Ipar utcai ház fényképe. A további tételek manapság már olvashatatlanok, azaz egy dátum nagy nehezen kisilabizálható: 1957. június 19. Akkortájt gyerekfejjel még hemigen fogtam föl a családot ért' kellemetlenségeket: Eörsi Júlia „Tiéd a sírig” című könyvét, pontosabban pamfleljét, továbbá egy Féja-cikket. Az irodalmi körökben nagy vihart kavart esemeny óta 26 év telt el. A több mint negyedszázad természetesen a Juhász családot sem kímélte. A költő testvérei közül nagyapám. Juhász Endre 1966-ban, keresztanyám, Király-König Petemé pedig 1976-ban távozott az élők sorából. Haláluk után László bátyámra meg rám szállt a nagy előd még meglevő hagyatéka. Időközben néha eszembe jutott. illene papírra vetnem a költő legközvetlenebb hozzátartozóitól — édesanyjától, testvéreitől, édesanyámtól — hallott történeteket. Igyekezetem őszinte volt, ám mindig közbejött valami. A fakó dosszié ezúttal ellenállhatatlan erővel idézte föl bennem bensőséges hangulatú karácsonyesték, születés-, illetve névnapok szellemidézéseit. Beszéljenek tehát az emlékek. Életrajzírók, komoly szavú irodalmi előadók előszeretettel festették kopottnak és elhanyagoltnak Juhász Gyulát. Nagyapám egy ilyen előadás után közvetett úton akarta közölni az előadóval a beállítás valótlanságát. Az illető azzal tért ki: attól tart, megsértődik az előadó a helyreigazításért. Sértődés ide, sértődés oda, vegye már egyszer tudomásul a közvélemény, noha a költő nem volt soha divat- fi, ám kopott ruhában, elnyűtt, kehes cipőben sem járt. Ruháit édesanyja mindig mérték után, Szeged legkiválóbb szabóinál, Stein- nél, Szakáinál, később Gyar- mathynál csináltatta, miként fehérneműiről és cipőjéről is ő gondoskodott. Mit sem adott nadrágjának élére, ám a tisztaságra, a megfelelő minőségre kényes volt. Bizonyára sokan kézlegyintéssel térnek napirendre a jelentéktelennek tűnő részlet fölött, ám az igazság sohasem lehet mellékes, ha erejével egy hazugságot némí- tunk el. Egyébként is a külső jellemzője az embernek. Sok esetben elegendő egyetlen elhangzott vagy leírt kedvezőtlen vélemény, amely azután néhány ismétlés és hozzáfűzés után igazságként megy át a köztudatba. Az első ilyen vélemény Kosztolányi tollából eredt, bizonyára nem azzal a céllal, hogy költőtársa és barátja fényképét kedvezőtlenül befolyásolja. Tény: önmagáról gyakran festett kedvezőtlen képet írásaiban, miként önkarikatúrái is igazolásul szolgálhattak a csúnya arckép általános elfogadásához. Nevetséges dolog lenne, éppen nekem, amellett kardoskodnom, hogy nem volt olyan csúnya, mint amilyennek sokan föltüntetik. Nagyapám kifejezetten jóképű férfi volt, és — hasonlított bátyjára. A jellegzetes, fekete Juhász-szemek — amelyek Kosztolányi szerint koromfeketék voltak, és úgy égtek, mint a szurokfekete lángok — mindkettőjük arcán domináltak. Sokszor és sokan kérdezték: valójában miféle betegsége volt a költőnek? A válaszom: nem elsősorban orvosi probléma tragédiája. Az állítás igazolására álljanak itt életének sorsfordító eseményei, illetve főbb állomásai. 1906 nyarán, tanári oklevéllel a zsebében, ismert íróként várta a kultuszminiszteri döntést: érdemesnek ta- lálják-e arra, hogy olyan helyen kezdje meg padagó- gusi működését, ahol írói ambíciójának kifejtésére alkalom, tér és lehetőség kínálkozik. Augusztus végén jött meg a kinevezés Mára- marosszigetre, a piaristák gimnáziumába. A pezsgő pesti élettől és a tiszai tájaktól egyaránt elszakítva, egy határszéli kisvárosban jelöltetett ki működése színtere. Nem bírta sokáig. Egy kis cédulát hagyott hátra lakása asztalán: consummatüm est, azaz elvégeztetett. Visz- szátér Szegedre, ahol az otthoni nyugalom, a Tisza, no meg a jóbarátok meghozták életkedvét. 1907 nyarán arculcsapással is fölér az újabb döntés: szülőföldjétől messzire, Lévára, az ottani gimnáziumba nevezték ki tanárnak. A megoldás: egy hónap elteltével újabb levelet hagy hátra. A „szöveg” ismert: consum- matum est. Előbb Pestre szökik, majd ismét szülővárosában igyekszik felejteni a méltánytalanságot. A következő állomás Nagyvárad, ahol a premontreiek világi tanára lett. A pezsgő, befogadni kész és újra áhítozó légkörű város — amely a „Nyugat” mellett legszámottevőbb irodalmi csoportosulás, a „Holnap” hazája is lett — meglepő szeretettel fogadta a fiatal költőt. Nagyvárad megfelelne, ám csupán ideiglenes állomás, csupán felcsillantása a lehetőségeknek. A magyar kultúra minisztériumától a honi irodalom elhivatott prófétája számára nem telik többre egy szakolcai kinevezésnél. A remények teljesülésére azután pontot tesz a makói áthelyezés. 1914. március 4-én Pestre utazik, ahol egy szállodai szobában öngyilkossági kísérletet követ el. A következő állomás, mint már annyiszor, Szeged. Lassú gyógyulás, a forradalmi hangulat hatására. A háborúellenes mozgalom erősödése ismét értelmet ad életének. Nagyapám egyik feljegyzésében a következő olvasható: „Végtelen nagy örömöt okozott számomra 1918 őszén az olasz frontra küldött ver- seskötete és levelezőlapja, melyben bátorít (nem á harcra), és biztat, hogy rövidesen együtt lehetünk. Novemberben, amikor hazaérkeztem, nyoma sincs kedélybetegségének. Minden perce foglalt. Ír, előadásokat tart, mi több, a színházi direktórium tagjaként a színház művészeti vezetésére is megbízást kap.” Tanácsköztársaság: teljesítőképessége a csúcsponton. Boldog, elégedett ember. A rendszer célkitűzései és a saját vágyai szinkronban vannak. Ellenforradalom: a megismert, és egyszer már megvalósult társadalmi rendért, ha megbukott is, érdemes harcolni. Az eszme továbbra is élteti, ám a kilátástalan küzdelem lassan felőrli erejét. Ezen felvázolt csomópontok világosan mutatják, hogy milyen történelmi szituációk, események adtak neki vitalitást, mikor lehetett egészséges, s hogy milyen tényezők váltották ki életuntsá- gát. Nem a betegség volt tehát az ok, hanem a körülmények szülték, fokozták föl vagy nyugtatták a betegséget. Ha a Zrínyi utcában járok, a 3-as számú ház előtt mindig kézen fog egy régi emlék. A költő anyjának és húgának első emeleti lakásában töltöttem szinte a fél gyermekkoromat. Ültem a széken, könyököltem az asztalon, amely több mint negyedszázada a múzeum tulajdona. Álmomban pedig néha találkozom avval az emberrel, akit még akkor is — az 50-es évek elején — visszavárt az édesanyja. A minap különös álmom volt. A Tisza-parton ballagok. A Roosevelt téren nem akarok hinni a szememnek. A szobor megmozdul, nevemen szólít, majd lelép a talapzatról, és odajön hozzám. „Elkísérlek” — közli velem. Körülnézek. Járókelő számtalan, mégsem tűnik föl senkinek sem. Egy ideig szótlánul haladunk egymás mellett. Oldalt fordítom a fejem. Hasonlít a nagyapámra — állapítom meg. — Mondd csak. áll még a Vedres utcai házunk? — kérdezi, majd mintegy magyarázatként hozzáfűzi: — Tudod, édesanyám meg a testvéreim nekem építették, de néhány héttel a beköltözés előtt. . . — Igen, tudom. Találtál egy nyugalmasabb helyet a belvárosi temetőben. Egyébként ugyanaz lett a sorsa, mint az Ipar utcai háznak. Az irodalmi emlékhelyek lerombolása manapság is nemzeti sportjaink közé tartozik, — Máramarossziget, Léva, Szakolca, Makó és persze Szeged — sorolom az ismert városneveket. — Csak nem földrajzból akarsz előadást tartani — kérdezi hamiskás mosollyal az arcán. — Szó sincs róla, csupán azt akarom kérdezni, hogyan alakul az életed, ha 1906 szeptemberében egy pesti gimnáziumban kezded pedagógusi pályádat? — Azt hiszem, akkor minden másként alakul — válaszolja bánatosan. — Kérlek, erről ne beszéljünk. — Egyik versedben írod: „Volt néhány szép napom..." — Így igaz. Amikor például anyáddal játszottam, kifejezetten boldog voltam. Lovagolt a hátamon, nagy párnacsatákat vívtunk, négy- kézlábra ereszkedve ugattam, egyszóval minden trükköt bedobtam, hogy megnevettessem. Már a vár előtt járunk. Édesanyjáról kérdez. Elmondom, hogy a szellemi és a fizikai frissesége még 90. éves korában is bámulatra méltó volt. Időnként, amikor veled álmodott, éjszaka riasztotta húgodat: „Engedd Be Gyuluskát, végre megjött. Nem hallod, hogy dörömböl az ajtón?!” — kérlelte. Balra fordulok, hogy újabb kérdést tegyek föl, de körülöttem csupa idegen. Hova tűnhetett? Visszaszaladok a szoborhoz. Mintha egy kicsit másképp állna a haja, mintha egy csöppet rám mosolyogna ... Azóta reggelenként belecsípek a karomba. Hiába. Talán mélyen alszom, talán a körmeim rövidek ... Thékes István NÉPÚJSÁG Balogh István plakátja Nagy László: Lánglakodalom Az égbolt sikolt: 'rátokszakadok, a föld meginog: széthasadozok, jajgat a kő is: közelítenek csikorgó csontú páncélistenek. Az asszony szája lázzal cserepes, ölbeli gyerek didiket keres, rívó leányok, megritkult család lesik topogva a nap hajnalát. Egy pillanatra béke lett, orosz katona kér aludt-tejet. Most vastüdejű gonosz angyalok szárnyától az ég sajog, ragyog, borulj a földre, ne less repülőt, zúdít a földre foszforos esőt. Barát-e, ellenség-e ő? Ki bűne ez a mennyegzö? Ripeg-ropog a lánglakodalom a háztetőkön, sárga kazlakon. A lángok ujja égre esküdött, most kulcsolódik két házsor fölött! Az utcán én vagyok csak vakmerő, á férfiakkal tele a mező, ott óbégatnak hogy: idesanyám! Gyámoltalanok, kell nekik a gyám, s a lécketrecekben ég a kiscsikó, jászol füzébe vicsorít a ló, lángok közé a tehén borjazik, szénfeketére ökrök sülnek itt — Lángok közül te árva vakmerő, mi menthető volt, az se menthető. Balogh István plakátja
