Békés Megyei Népújság, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-16 / 89. szám
1983. április 16., szombat Jól csengő márkanév kerestetik Mit ér a hörcsög, ha bunda? Lassan időszerűvé válik, hogy valamilyen jól csengő, külföldiek által is könnyen kiejthető márkanevet válasszon magának a Békés megyei Szőrme- és Kézműipari Vállalat. A hosszú évekig csak belföldre termelő tanácsi üzem a múlt évben már 2,2 millió forint értékben dollárért is exportált, márpedig az NSZK-ban, Franciaországban, vagy Dániában aligha tudják kimondani bonyolult nevüket. Persze ez legyen a legnagyobb gondja Máté László igazgatónak amellett, hogy jó minőségben, határidőre elkészítse a vállalat a külföldre menő termékeket. — Sokan féltek nálunk a tőkés exporttól és igaz, ami igaz, meg is fizettük a tanulópénzt. A saját anyagos exportra kerülő hörcsögbőrből varrt béléstábláknál például néhányszor árengedményt kellett adni, mert nem figyeltünk eléggé, hogy tavaszi, vagy őszi az a hörcsögbunda. Az árkülönbözet bizony a 30—40 százalékot is elérte — mondja az igazgató. Az idén persze már jobban figyelnek, és csak a valóban első osztályú hörcsögbundát veszik át, ezt válogatják, párosítják és varrják össze nagy táblákká. Ezekből a táblákból különféle kabátok bélése lesz és közvetve vagy közvetlenül tőkés exportra kerül. Francia megrendelésre jelentős bérmunkát is folytatnak a vállalatnál. Tavaly első nekifutásra 630 ezer fo- rirftért varrtak bőrruházati termékeket. Az idén ennek többszöröse a megrendelés. Már eddig kétezer velurbőr- ből készült bőrdzsekire kaptak megrendelést, a szállítmány egy része rövidesen útnak indul. A jó minőség és a határidők pontos megtartása hamar megnyerte a francia fél tetszését, amit jelez nemrég megtett igénybejelentése is. 1984-ben már 3 ezer 500 dzsekit gyártatnak Békéscsabán. Az igény már megvan, most már csak az a kérdés, hogy lesz-e erre lehetőség? A szőrme- és kézműipari vállalat ugyanis komoly létszámhiánnyal küzd annak ellenére, hogy jók a fizetések, tiszta és viszonylag könnyű a munka. Ha tehetnék, akár azonnal megdupláznák a létszámot, akkora a kül- és belföldi érdeklődés. A múlt évi 1,6 millió forinttal szemben 2 és fél millió forint értékben kell az idén hörcsögöt külföldre szállítaniuk és emellett rengeteg a belföldi megrendelésük is. Nem szeretnének abba a hibába esni, hogy hazai kapcsolataikat teljesen felszámolják az export kedvéért, mert egy esetleges külpiaci probléma könnyen bajba sodorhatná őket. Ezért ebben az évben is új modelleket készítettek belföldre. A modellek között jó néhány igazi divatújdonság is van, olyan mint a mappabőrből készített női térdnadrág, vagy az ingfazonú bőrholmi. Ezek a meglehetősen drága különlegességek persze nem nagy szériában készülnek és csak a vállalat Kígyó utcai mintaboltjában kaphatók. Pontosabban szólva ez a mintabolt nem kizárólag a szőrme- és kézműipari vállalaté, hanem ők csak betársultak egy budapesti cég már meglevő üzletébe. Az idei évtől kezdve közösen üzemeltetik a budapesti üzletet. itt hozzák forgalomba a mintadarabokat, értékesítik a különleges, egyédi termékeket, és egyben ezzel le is mérhetik a piac reagálását. Annyi máris kiderült, hogy jelentős a kereslet az eddig csak butikokban beszerezhető, exkluzív termékek iránt is. A bérmunka és a belföldre termelés mellett a jövőben szeretnének nagyobb meny- nyiségben, saját anyagos exportot is teljesíteni. Ez persze nem könnyű dolog, mert hiába készítenek mintegy ötven modellt ebben az évben, nagyon nehéz a sorozatgyártáshoz szükséges, egyenletes, jó minőségű bőr beszerzése. Igyekeznek ezért a bőrgyárakkal szoros együttműködést kialakítani, hogy a bőrhiány ne legyen akadálya a komolyabb dollárbevételnek. Lónyai László Szabják a bőrt a női térdnadrágokhoz Francia bérmunkában varrnak a konfekciórészlegben Huszonnyolc településre 235 ezer facsemete Lapunk január 26-i számában „Méhészek a fásításért” címmel egy olyan kezdeményezésről írtunk, amelynek lényege az volt, hogy az Erdészeti Tudományos Intézetben megtartott országos szintű tanácskozást, illetve az ez év eleji Békés megyei mezőgazdasági és élelmiszeripari nagyaktíva- értekezletet követően Erdei Lajos, a megyei méhész szakbizottság titkára nagy elhatározásra jutott: okosan érvelő körlevelet fogalmazott, melyet megküldött a megye valamennyi városi, nagyközségi, községi tanácsának. Ez még január 10-én történt. A körlevélben hivatkozott a már említett két tanácskozáson elhangzottakra, továbbá felajánlotta a megye méhészeinek szerény hozzájárulását a fásítási tervek valóra váltásához. Aztán teltek a hetek, miközben a megyei méhész szakbizottság titkára telefonon és személyesen tanácskozott az erdőgazdaságokkal, illetve más szervekkel. Közben az erdészetek, a helyi tanácsok, a Hazafias Népfront megyei bizottsága, a méhészek, sőt a vadásztársaságok is egymásra találtak a fásítási program megvalósításában. De ami Erdei Lajos számára az igazi örömöt jelentette, hogy mind több nagy és kis település tanácsi vezetőjétől érkezett hozzá kedvező válasz. A napokban együtt lapoztuk a szaktitkárral a vaskos dossziékat. így tudtuk meg, hogy a megye 36 helyi tanácsa jelentette be fásítási igényét. Igaz, nyolc község: — Bélmegyer, Bihar- ugra, Doboz, Gerendás, Kö- rösladány, Mezőgyán, Szeghalom, Tótkomlós — olyan kevés facsemetét igényelt, melynek kifuvarozására a Hajdúböszörményi SZÖVÁL nem vállolkozhat. Végül is a megye 28 települése olyan jelentős mértékben kapcsolódott be a fásítási akcióba, mely mindenképpen figyelmet érdemel. Ezek közül is Okány 50 ezer, Sarkadkeresztúr 28 ezer, Gyula 22 ezer, Végegyháza 20 ezer, Szarvas 16 ezer, Gyomaendrőd tanácsa 10 ezer akácfa csemetét igényelt. De folytathatjuk a sort Dévaványa, Elek, Csa- bacsüd, Békésszentandrás, Sarkad, Orosháza, Battonya helységekkel, melyek külön- külön csaknem 6 és 10 ezer akácfacsemetét kértek. Békéscsaba, Nagykamarás, Kunágota, Murony, Kever- mes, Vésztő, Zsadány, Gádo-. ros, Körösújfalu, Mezőko- vácsháza, Újkígyós, Csorvás, Dombiratos, Békés és Ecsegfalva tanácsi vezetői is ezer és ötszáz facsemetét igényeltek. Az egyéves akácfacsemetéket a helyi tanácsok díjtalanul kapják. Azokat csak el ' kell ültetni, és vállalni a gondozásukat, hogy a napokban a már említett 28 településre megérkező csaknem 235 ezer akácfacsemete megfakadjon, és az akció elérje célját. Mert nem árt azt sem tudni, hogy e tetemes meny- nyiségű facsemete — mely évek múlva az emberek környezetvédelmét szolgálja — mintegy negyedmillió forint értéket képvisel. És ezt a Mezőgazdasági és Élelmezés- ügyi Minisztérium adja a megyének ellenszolgáltatás nélkül — hallottuk Erdei Lajos megyei méhész szaktitkártól. Azt is tőle tudtuk meg, hogy a megye erdősítési, fásítási akciója ez év őszén és a jövő év tavaszán, illetve 1990-ig e két évszak mindegyikében tovább folytatódik. Azt már mi tesszük hozzá a hallottakhoz: reméljük, ez a nagyszerű kezdeményezés az elkövetkezendő években nem törik meg, és gyarapodik az olyan lelkes emberek száma, mint Erdei Lajos, a megyei méhész szakbizottság titkára. Balkus Imre ff Ott vagyok honn,...” Farkas István, az idősebbik, boldog ember. Nem, nem tőle tudom, dehogy mond ő ilyeneket, talán gondolni se gondolta soha. Csak az a 73 esztendő, ami mögötte van, az a kardoskúti puszta, a kis tanya, a tó, a madarak — az ő egész világa, amiben megtalálta a helyét, a dolgát — ez sugallja. A tó partján most messzire látni. Itt beszélgettünk, arról, ami volt, s ami még lehet. „Amíg csak bírok menni...” — nem fejezi be a mondatot. * * * Az Orosháza—kardoskút— tótkomlósi útról, közvetlenül Kardoskút szélén jobbra kanyarodunk. Ez a sokadren- dű „portalanított út” Hódmezővásárhelyre vezet. Nekünk szerencsére csak négyöt kilométert kell rajta döcögni, és már itt is vagyunk egy tanyaközpontban, aminek Pusztaközpont a neve. „Van egy kocsma, meg egy bolt, ott már akárki meg tudja mutatni, merre lakik Farkas Pista bácsi” — ezzel a jótanáccsal indultunk útnak. A rozzant kocsmából tényleg előkerül egy vendég; 60 év körüli, tagbaszakadt férfi. Készséggel ajánlkozik kalauzul, bár amikor bekászálódik a Trabantba, lemondó pillantást küld a kocsma felé. Keményre taposott földúton járunk, takaros és rettenetesen elhanyagolt tanyák felváltva sorakoznak, ahogy távolodunk, mind ritkábban. „Na, az az én tanyám — int balra előre az öreg —, innen már odatalálnak a tóhoz. A második kis tanya, az az öreg Farkasé”. Dühös kuvaszféle hömpölyög felénk az elhagyott kis tanyaudvaron, de a gazda csak nem akar előkerülni. Végre mégis nyílik a konyhaajtó, kerek arcú, zömök, nyugodt mozgású férfi lép a tenyérnyi tornácra. Nem nézem többnek 60—65 évesnél, pedig már 73. Betessékel. Az alacsony szobában két kicsi ablak néz a széles szántásra. A mestergerenda alatt idestova 100 éve múlik a parasztélet. A Farkas család egy másik, közeli tanyából, bérelt földről 43 éve költözött át ide, gürcölt össze öt hold saját földet, meg erre a tanyára valót. Aztán felnőttek a gyerekek, lett saját ház Nagyéren, odavalósi születésű Pista bácsi, ott él két lánya is, a fia meg itt. Pusztaközpontban. — Hiába, én nem érzem jól magam, csak itt — legyint a házigazda —, a feleségem már benn lakik a nagyéri házban. Nem nagy ház, de minden megvan takarosán. Mégis, 'nem ér az fenét se, a karácsony is, de hosszú volt nekem! Ilyenkor, ha szóba kerül, hogy egyszer végképp be kellene költöznie a faluba, Pista bácsinak sokféle érv megfordul a fejében. Hogy a darvak, a vadlibák, a kecses gulipán, a széki pacsirta, meg a többi, szóval az ő madarai is csak itt érzik jól magukat, s ha messzire röpülnek is, mindig visszaszállnak — de hát ilyesmit kár egy meglett embernek beszélni, meg ki is értené? ... — Világéletemben víz mellett éltem, kiismertem, megszerettem a madarakat. Ahogy máma mondják, ez lett a hobbim, vagy mi- — meséli az alacsony, kopott sezlonra ereszkedve. — A dolog akkor kezdett hivatalos útra kanyarodni, mikor láttam, a háború idején, hogy nem háborgatta senki, megszaporodott, aztán a vadászás miatt rohamosan fogyni kezdett itt a madár. Ügy az 50-es évek elején járt ide Sterbecz István, a híres madárkutató. Mondom neki, doktor úr, nem lehetne megvédeni ezt az egészet? Nos, nem ment könnyen, de 1965-ben végre védetté nyilvánították, s most az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Délalföldi Felügyelőség kardoskúti természetvédelmi körzete a hivatalos neve ennek a 448 hektár területnek, amely az UNESCO természetvédelmi értéknyilvántartásában jelentős európai ví- zimadár-vonulási gyülekező- helyként szerepel. így lett 1965-ben havi 500 forintos fizetéssel Farkas István, a pusztai parasztember természetvédelmi őr. Szorgalmasan figyeli a madarakat, naplójában jegyzi érkezésüket, mozgásukat, viselkedésüket, segíti a tudományos kutatómunkát, óvja a környék nyugalmát — s bizakodik, hogy a fia lassan a nyomába lép. „Ha nem fizettek volna, akkor is megteszem” — intézi el röviden a témát, amikor az anyagiakat hozom szóba, és inkább arról kezd mesélni, miért is szélkiáltó a paraszti neve a pólingnak, hogyan táplálkozik a gulipán, s tudom-e, hogy 30 ezer forint az eszmei értéke egy ilyen madárnak?! A tó az Ös-Maros egyik mellékágának hajdan volt medréből alakult. „Olyan 180 katasztrális holdnyi a tómeder” — kalauzol a túlparti, takaros kutatóházhoz Pista bácsi. A viharos szél majd’ elvisz, de azért felkapaszkodunk a lépcsőkön a madárlesre. — Ott, annál a csanakos- nál gulipánokat láthat — adja a kezembe a távcsövet —, azok hátrébb pajzsos cankók, meg havasi partfutók. Jobbra, nem ott, még jobbra, látja az őzeket is? Igen, látni az őzeket, aztán két nyulat is fölfedezek. S már szabad szemmel a hajdani csordakutat, a tavat környező szikes pusztát, az ősgyepet — ezt az egész vidéket, amely sajátos világában egy embert örökre fogva tart. Szeretném hinni, hogy akad követője ... Tóth Ibolya A 34-es gyors Már elöljáróban meg kell nyugtatnom a szovjet katasztrófafilmre csak ezután jegyet váltókat: szó sincs az Andrej Maijukon rendezte A 34-es gyorsban olyan idegborzoló rémségekről, mint a Pokoli toronyban, vagy a Földrengés Tokióban című filmekben. Sőt! Az alig 140 perces filmben — a rendező hagyományos realista indítása — a szükségesnél jóval tovább húzódik, s a tulajdonképpeni katasztrófa kibontására nem is jut igazán idő. A történet tehát szép lassacskán csordogál, alkalmat nyújtva arra, hogy a vonatban összezártan élő különböző típusú emberekkel megismerkedjünk. A bemutatott jellemek közül — régi színészismerősünk, Lew Durov kitűnő alakítása — a cirkuszi bohóc múltja ragadja meg leginkább figyelmünket. Szinte már várjuk, hogy újra rátaláljon a kamera, s elszórakoztasson bennünket» az utasokkal együtt, vagy el- érzékenyüljünk helyzetén, mélységes humanizmusán. Szóval ismerkedünk, ismerkedünk, ahogyan a csinos kalauzlánnyal a filmbeli fiatalember, mígnem az ellenőrök miatt nekibúsúlt lány, Szima lovagja illumi- nált állapotban fel nem gyújtja egy rosszul elnyomott csikk és a hozzá mellékelt, ezek szerint kitűnő minőségű, vodka segítségével a szolgálati fülkét. A vonaton természetesen éppen ott van két áldozatkész tűzoltó főiskolás ifjú, akik majd hősiesen megoldják a gordiuszi csomót. De a stáb, Vszevolod Ivanov és Maljukov forgatókönyvírók, ez utóbbi a rendező is, valamint a jól fotózó Jurij Gant- man nem adják fel olyan könnyen a harcot. Kiugráltatják a mozgó vonatból — jó meredek töltésre persze — az embereket, aztán jönnek a paripák, és a vonat pedig fut a lejtőn a vesztébe, mert hogy éppen vágányjavítás van a kanyaron túl. S a még épen maradt kocsi tele gyerekekkel. Mindent azért nem árulunk el, mert egy-két meglepetést tartogat a film. Amennyiben a szisztematikusan, vagy inkább sablonosán felépített történetben, a filmek világában járatosabb néző, nem talál ki mindent előre. De azt feltétlenül eláruljuk, hogy a vonaton szolgálatot teljesítők és a főiskolás ifjak a bohóccal együtt kitűnő lélekjelenlétről és áldozatkészségről tesznek tanúbizorvságot. De a vonaton utazókban — a katasztrófához viszonyítva — nem tör ki igazándiból a pánik, így a mentésre vállalkozóknak is jóval könnyebb dolguk van. Szeretném megvallani, nem rajongok a katasztrófafilmekért. Éppen ezért nem is bántam volna, ha A 34-es gyorsban a film írói és a rendező megelégszik azzal a nagyszerű lehetőséggel, hogy „csak” a hosszú úton kényszerű összezártságban élő embereket mutatja be, és jellemzi különböző élethelyzetekben, ahogyan arra próbálkozást is tesz. De mert nem érte be ennyivel, a tűz elemésztette a sikert is. Hazafelé, Fehér-tóra tartanak a darvak Fotó: veress Erzsi B. S. E.
