Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
1983. március 12., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Szent György a sáskán Schéner Mihállyal műcsarnokbeli kiállításán 1923. január 9-én, Med- gyesegyházán született Schéner Mihály képzőművész. A Képzőművészeti Főiskolán 1942—47 között Rudnay Gyula tanítványa volt, 1942 óta kiállító művész. Festészetét expresszionista hevület, szürrealisztikus és népies hatások jellemzik. Az utóbbi években a konstruktivizmus és a népi elemek felhasználásával plasztikákat, játszótéri és köztéri alkotásokat tervez. 1978 óta Békéscsabán is él, ahol a létrehozandó játékmúzeum terveivel, színházi darabok díszleteinek és jelmezeinek tervezésével foglalkozik. Budapesten, a Műcsarnokban február 18-án nyílt tárlatán közel 200 műalkotást mutat be, javarészt az utóbbi 6—8 év termését. — Végignézve az itt most bemutatásra1 kerülő műveket és ehhez hozzátéve korábbi beszélgetéseink élményanyagát, a társművészetek csaknem minden ágára kiterjedő munkásságát, értékközvetítő-misszionáriusi törekvést fedeztem fel. Ennek alapján kérdezem, hogyan vélekedik a művészet és a közművelődés kapcsolatáról? — Régebben jobban örültem annak, ha kisebb községek művelődési házaiba hívtak meg kiállítani. Azt taitottam — ma már nem —, ha néhány ember jelenik meg csupán a kiállításomon, az is pozitívum. Ezt azért vallottam így, mert úgy éreztem, hogy a művészek feladata az, hogy megajándékozzák a környezetet, a kisebb közösségeket a szépségnek a kifejezésével; a szépség részesévé tenni az embereket. Tulajdonképpen ezt a kapcsolódást nevezhetnénk közművelődési tevékenységnek. Három komponensről, három szféráról van szó. A gyakorlatban elég sok konklúzióra tudtam jutni, amely befolyásolt engem abban, hogy miképpen alakítsam a saját világomat. Tehát úgy érzem, ahogy bontakozott az én világom a mesejátékoktól kezdve a szigorú építkezésig, a konst- ruktivitásig, úgy gondoltam arra, hogy miképp közelítsem ezt a világot az emberhez, vagy a kisebb-nalyobb közösségekhez. Rájöttem egy számomra lényeges momentumra: a pehézségek mindenekelőtt ott adódnak, hogy mindig hiányzik néhány láncszem a mű és a közönség között. Hiányzik az a folyamatosság, amely a közművelődésnek a legalapvetőbb és leglényegesebb jegye. Permanencia és állandóság, de az állandóságban változatosság, és változtathatóság. Nem tudjuk azt, hogy a közönségnek milyen az ízlése, mert igazából nem találkozunk a közönség ízlésével. Mindig mi adunk a közönségnek, mi mondjuk meg, hogy mi kéne neki. Azt kell kutatni — szerintem —, hogy milyen a jelenlegi állapota az embereknek, a közösségeknek. Nem baj az sem, ha ízléstelen, ha giccses. Ezt én már pozitívumnak veszem. Ezért is járok piacra Csabán. Ott megleshetem, hogy mit vesznek, mit szeretnek. Mindenkiben van esztétikai érzék és érzés, és van a szívnek egy olyan Csücske, ahol a szépségnek a kívánalma, szeretete lakói, sőt a kifejezés is, mégha ez kerti törpék iránt nyilvánul is meg. Igaz, a kerti törpéket már alaposan lejáratták a különböző fórumok vitáiban, úgy hogy azt már az emberek szégyellik megvásárolni. De kérdem azt, hogy mit adtunk ehelyett? Azt hiszem, hogy semmit sem. Ezért tesznek ki autógumikat a kertekbe, meg elhasznált neoncsöveket. Tehát lényegében megsemmisítettünk egy giccses állapotot, de a művészet és a művészek nem nyújtottak újabb propozíciókat. A közönség ugyanis legtöbbször nem is tudja, hogy mit akarna, amíg nem látja. Ma már nem a. szükséglet kielégítése a lényeges az emberek számára, hiszen létfeltételük biztosítottak, hanem olyan tárgyakat, tárgyakban megtestesülő értékeket akarnak venni, amelyekkel együtt szeretnének élm, mert tetszik nekik, és amelyet használnak azzal, hogy a közelükben van. Azt kellene tehát megsejteni, mi az a használhatósági értékszféra a művekben, ami által találkozik a művész és a művészi prepozíció a közönséggel. Ez volna igazi közművelődési feladat. — Azon gondolkodtam közben, hogy közművelődési érdeklődése talán azért is olyan erős, mert meg tudta őrizni a játékosságot és az alkati bölcsességet, és ezt szintetizálni tudta az előbbivel. Ez a két dolog testesül meg a játékos kedvessé- gű, filozófiai bölcsességű alkotásaiban, ezért tud ilyen Triódon közelíteni az emberekhez: — Nagyon összetett és sokrétű dolog ez. Nagyon mély tartalmakat sejtet és invokál. Mindenesetre a játékosság tulajdonképpen veszendő dolog. Játszottunk, és mindenki játszott, aztán egyszer csak elveszett a játék. Felnőtt az ember, és kikerült egy világból. Min-- den a visszájára fordult, mintha kiűzték volna a Paradicsomból. Nincs meg az a folyamatosság, az a konzekvencia, amely átsegítené a gyermeket a felnőtté válás állapotába. A játékos gyermek morózus, cinikus, visszafeleselő, oppozitív egyénné válik, és úgy tűnik, mintha már játszani sem szeretne. Pedig én azt tapasztalom — ahogy az idő megy ki alólam —, hpgyha rejtve is, de megvan az emberben ez a tulajdonság. A felnőttnek ez a reverzibilitá- sa a játékossághoz ma már csak tudatosan történhet: a szellem filozófiai lobogása által visszaszerzett játékról van szó. Ha úgy beszélünk a játékról, mint tudatos építkezésről, akkor én keresem az útjait, és az élet teljességének birtokba vételére vágyom. Ezért tervezek mindenféle állatot. Lemásolom a természetrajzi könyvekből, és aztán, miután ismerem, elkezdem stilizálni, és megpróbálom megfogalmazni egyfajta mai stíluskeresés szempontjából. Mégis úgy gondolom, a játékosság teljes boldogságától még nagyon messze vagyok. — Nagyon érdekesek az állatfigurái, mert mindmind sajátosan emberi karakterjegyeket hordoznak. — Ez nagyon érdekes megfigyelés! Az utóbbi időben, különösen mióta a színházban terveztem egykét darabot, egyre élénkebben izgat az, vajon nem lehet-e jobban kifejezni az emberi érzelmeket, tartalmakat és viselkedéseket állatok által. Az ember jobban találva érezné magát, ha egy állatban fejeződnének ki tulajdonságai. Ezó- pus meséire, és az 'ahhoz való visszatérésre gondolok. Az ember-állat egyfajta érzelmi diszpozíciója, és ennek exponálása a művészetben humoros is, groteszk is, és sok mindent ki lehet így fejezni. Szöcskéket, sáskákat, és páncéltestű rovarokat terveztem, melyek fémből, acélból vannak. Régóta csodálom a kitinpáncél- testüket, és egész létüknek ezt a szerkezetét, amellyel évszázadokon, évezredeken át fenntartják magukat. Bölcsen és zártan, a világot a maguki létében megvalósítva. Közben egy kicsit hasonlítanak azokhoz az acélszörnyekhez is, amelyek a háborúkban mint tankok, és egyéb félelmetes technikai eszközök szerepelnek. A bolhából, amelyet mindenki ismer, de mégis keveset tudunk róla, mert azonnal eltapossuk, elefánt- nyi méretűt készítettem Dunaújvárosban. Nagyon ne- - héz volt megszerkeszteni és összeszerelni a páncél-testét, amely olyan, mint egy donga-boltozat, ívekből, ízekből áll. Szeretnék majd ráültetni egy mai Szent Györgyöt. Vagy a szöcskére, vagy a sáskára, vagy az egyszarvú szörnyeteg-rovarállatra. Figyelmeztetni arra, hogy könnyen a technika áldozatává válhat az emberiség, ha nem vigyáz eléggé magára. A játékosságnak tehát szimbólumteremtéssé kellene válni. Ez volna a harmadik lépcső. — Tehát forduljunk a természeti formák, a játékosabb kifejezési lehetőségek felé? — Nem tudom, és nem is vállalkozom a megváltó szerepére. Csak a magam területén próbálkozom önmagamat megváltani a rossz érzésektől, amelyekkel én magam is találkoztam. Kiírom magamból, megfogalmazom és így védekezem. Félelmeinket birtokunkba kell venni, birtokba kell venni a világ hibáit, szörnyűségeit, vállalni kell azokat, és nem kibújni alóluk. Tehát a művészet a változás és a változtatás területe. Pontosan azért, mert nincsen ellentétben önmagával, képes önmagát is megváltoztatni. A művészet a szépségnek a szentségét, és a szentségben való hitet akarja megvalósítani, de önmaga is kell, hogy higgyen. — Minden alkotása, minden szervező-organizációs tevékenysége, gondolkodása komplex egyéniségről győzi meg a művészet iránt érdeklődőket. Nem érik-e támii- dások emiatt, nem érzi ennek a hátrányát? — Hát, ezt nem nagyon érzem, sőt inkább azt, hogy egyre jobban meg tudom értetni magamat. Úton és útfélen, ahol terveket rajzolok, legtöbbször pedig kapásból szoktam. Inkább azt érzem, hogy valahol az út közepén találkozom az emberekkel, és meghallgatják az "én „óbégatásomat”, vagy ríjegnézik amit csinálok, vagy ami nálam van. Mint egy kucséber, aki a vállán, hátán hordja, vagy kis kocsijában tolja az út közepén portékáját. Egyre több emberrel van jó kapcsolatom. Legfeljebb arról van szó, hogy én nem tudok semmit eladni ezekből a játékos plasztikákból. Már sokan akartak venni, de ennek a sokszorosítására nem jött létre még semmiféle boldog állapot, tehát valamiféle ipari kapcsolódás. Amíg ilyen haszonleső lesz az ipar kapcsolódása a művészekhez; és amíg valóban eny- nyire eltéríti a művészeket eredeti szándékuktól, vágyuktól az, hogy minél előbb pénzt préseljenek ki a tervekből; amíg nem hoznak áldozatot a dolgok megszületésekor és előtt, addig itt tulajdonképpen nagyon hevenyészett kis tervecskék fognak születni. De hát van idő bőven. Azt szokták mondani, hogy idő nincs: inkább az embereknek nincs türelmük, tolarenciájuk. Azoknak, akik foglalkoznak a dolgok megvalósításával. A szemléletet kéne megváltoztatni. új magokat ültetni, és jó talajba. — Minden, amit itt a kiállításon látunk, arra ösztönzi az embert, hogy odamenjen hozzá, megfogja, megmozgassa, esetleg fel is üljön rá, vagyis használja: mégsem teheti. Nem lehetett volna "néhány „játékot" — ha nem is mindet — úgy elhelyezni, hogy erre lehetőség nyíljék? — Igen, sajnos, ez valóságos hiányérzet.... De nem lehet itt olyan boldog állapot, hogy ez megtörténhessen. Valóban az volna a jó, ha meg lehetne fogni, meglovagolni, fölmászni Dorottya kalapjának a karimájára, de sajnos, arra panaszkodnak országszerte, hogy sok játszótéri és köztéri alkotást tönkretesznek. Ez a kiállítási állapot tehát egyfajta előre való védekezés. — Végezetül a kötődéseiről kérdezem. Szokványos kérdés, és nehéz a választ megfogalmazni, de az élmények, amelyek a szűkebb szülőföldön érik az embert, meghatározóan munkálkodnak egész életén keresztül. — A kötődéseket szeretik romantizálni és heroizálni. Tulajdonképpen a közönség is ezt várja, és ezt tudják az alkotók és a művészek is. Az én kötődésem tulajdonképpen találkozások, érintkezések, vonulások és megvilágosodások. Igazában véve semmi érdemet nem tulajdonítok annak, hogy itt vagy ott születtem. Mivel mindenki dicsekedhet kötődésekkel; ha akarja, ha nem, végeredményben azok az ízek, azok a táplálékok, nedvek és gyökerek determinálják, határozzák meg az ember életét, indulását, amelyek a szülőhelyén érték. Ezt lehet tagadni, de kétségbevonhatatlan, hogy meghatározók. Born Miklósné NÉPÚJSÁG Schéner Mihály: Ökrösszekér Schéner Mihály: Játszótéri lóplasztika Kántor Zsolt versel: Szombat önérzet tengere világ fénysugarakkal átszőtt ragyogj ne rejtőzz tükör-szirmú világ egy év: nagy tó tavirózsákkal jó barátságban légy a fákkal mert a remény újra kinő Mondatok Mióta járkálnak köztünk e mondatok? Lassan feloldódnak a közönyben. Most elfelejtem, amit a törvény szabott, valaki tisztán beszél a ködben. Fotografált indulatok sötétjében kijelölöd helyemet, most mese a távolság: és mi színezzük át a képeket. Szabó Ilona: Vacogó éjjel Vacogó éjjel túl nagy a párna nincsen a csók, hogy életté áldna Hiába kérem virággal, dallal, hószínű gyöngyöt érlel a hajnal Szöknek az álmok Ki véd meg engem? hol van a csók a halállal szemben?
