Békés Megyei Népújság, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
o NÉPÚJSÁG 1983. március 12-, szombat Dér Endre: Szél süvölt a Sziliér partján A víztükör becserjedezett: szél acsarkodik odakünn. A Szillér-tó partján vágják a vastag, görcsös törzsű fűzfákat. A balta fényes ívben csapódik egy fűz gumós gyökerére. Idáig látni, hogy törzsén két bevésett név fehérük ... Hogy is volt csak? — Tizennégy esztendős lehettem, s negyedik középiskolás évem után gondtalanul élveztem a nyári vakáció napjait. A szokásos építőmunkára is csak két hét múlva kellett mennem apámhoz, aki filagória ácsolását vállalta a geszti gróf birtokán. Akkortájt hozott össze a sors Katival. A szomszédos iskola új tanítójának kislányával... No, de kezdjük elölről... * * * Terebélyes diófa emelkedett kertünk közepén. A fa tetejére, malteros kötélből nyugágyat sikerítettem. Lefeküdtem az ágak közé feszített kötélre. Gesztenyepipámat kukoricabajusszal töltve meg, nagyokat pöfékeltem. Közben vagy az ég kékjében gyönyörködtem, vagy kalandregényeket faltam. Az egyik délutánon, amint a diófa tetejéről az égre pillantottam, csodálkozva tapasztaltam, hogy odafent ker. getősdit játszanak a gomoly- felhők. Hirtelen szél cibálta meg a fákat. A nyugágyul szolgáló, két vékony ágacska megreccsent. Hanyag nyugalommal tűrtem, hogy a szél ide-oda dobálja fekhelyemet. Csendesen élveztem a ma- gasbani gingallózást. — Szállj le, mert a nyakad törik! — hallottam lentről az öcsém hangját. — Mi az, hát behajtottad a libát? — tekintettem le, s előkelő mozdulattal vertem ki pipám hamuját, az öcskös feje tetejére. — Be bizony, mert vihar jön. Vikiék is behajtották a malacokat. — Miféle Vikiék? — Hát, az új tanító úr gyerekei, Viki meg Kati. Itt őrizték a tallón a malacokat, oszt hunyót játszottam velük a kazal körül. Lekászálódtam, felvettem a közeli fa alól néhány vajaimat, s fényesre dörzsöltem valamennyit. Az öcskös már a cseresznyefán szöszmötölt, s onnan kiáltotta: — No nézd csak, eloszlik a felleg. Mégse lesz vihar, odanézz! — Akkor pedig ki kell hajtani a libákat — feleltem, s eliramodtam a libaól irányába. — No nézd csak, micsoda kedvet kaptál a übászásra! Máskor a világért se mennél, most meg, amikor nem is kéne, loholsz, mint a bolond — csodálkozott utánam az öcskös, ám ezt már alig hallottam. Szaporáztam a libákkal a tarló felé. Elérve a földet, lehajintot- tam a botom a szalmakazal tövéhez. Fütyörészve hevertem mellé. Hamar elhallgattam, mert ostorcsat fogást hallottam. Tíz év körüli fiúcska csergette kis karikását vagy féltucat süldő között. A mangalicák mellett a fiúnál alig idősebb kislány szökdelt piros pettyes ruhában. Halványbarna lábacskáján fehérre krétázott tornacipő virított. Fülembe csilingelt nevetése. Visszafeküdtem a szalmára. Kaucsuk ellenzős sapkámat mélyen az orromra húztam. Mintha mit sem törődnék velük. Ám az átlátszó simlin át — erősen fürkésztem őket. Libáim ugyancsak rossznéven vették a malacok közeledését. Csata robbant ki az állatok között. Hatalmas gúnárom s a legnagyobb süldő elkeseredetten rontott egymásnak. Ezt már nem hagyhattam annyiban. Harcra készen, felemelt bottal siettem rendet teremteni. Egyazon pillanatban ért a csetepaté színhelyére a lány is. — Hó! — kacagta. — Ti bolondosok, még megeszitek egymást! Ráemeltem a szemem, de nyomban lesütöttem. Káprázatosán táncolt szőke haján a fény... Ö is megtorpant. Szandálomat bámulta mereven. Aztán, mintha parancsszóra történnék, egyszerre emeltük fel tekintetünket, s 6 pillantásunk összekapcsolódott ... A libák és malacok siketí- tő lármája riasztott magamhoz kábult állapotomból. A zaj felé fordultam. Köhintve rántottam egyet nadrágom korcán. — Szóval ,.. — s igyekeztem hetyke fölénnyel ejteni a szót — hajtsátok innét azt a csürhét, aszondom. Elkeskenyedett az ajka, s dobbantott is a tornacipőjével: — Megtérne ezen a tallón a liba is, a malac is, ha akarnánk. — Tisztulás innét — szóltam keményen, s most már meg se rebbent a szemem, amint a szöszkére szúrtam vele. Dacosan nézett vissza. — Mink ugyan nem mozdulunk, ha már egyszer kihajtottunk. — No, akkor elhajtom én! S akácbotommal nagyot cserdítettem a legközelebbi disznó hátára. Azzal: hajrá! Hajtani kezdtem szaporán az iskola felé az egész csürhét. Több se kellett néki! Ostora nyomán csak úgy porzott a toll lúdjaim hátán. Hajtotta őket mifelénk. — Innyest, azanyját! — csikordult össze a fogam, s odarúgtattam sebesen: — Hagyod el?! — Nem én, míg te nem hagyod az enyéimet! S kék szeme villámot szórt. — Fecsegsz? — vetettem magam a lány után. — Feleselsz?! Iszkolt. Csak úgy libegett mögötte a pettyes szoknyács- ka. Teljes gőzzel „finiseltem” utána. Engem, a IV. A futóbajnokát nem lehet csak úgy, faképnél hagyni... A lány öccse kirakta elé- bem a lábát. Jókora ívben bukfenceztem, porzott utánam a tál ló. Ám felszöktem, visszafenyegettem a fattyú felé, s loholtam tovább. A távolság egyre fogyott közöttünk. Az iskolaudvar tövében „vérszomjas” diadallal csaptam rá. össze akartam Toppantani egyetlen szorítással, de megéreztem, hogy nem is védekezik. Ezért hát lovagia- san letettem a földre. Az új tanítólány karja felvillant a napfényben. Hálából olyan pofont cserdített a képem bal felére, hogy szé- delegve kaptam az arcomhoz. Helyzetét ügyesen kihasználva, beugrott az iskola udvarára. Csúfondáros nevetéssel csapta be az ajtót. Nagyokat fújtam. A pofontól, s a futástól kipirosodott képpel bámultam az elillant zsákmány után. Átvetettem magam az alacsony kerítésen. Vállammal épp az ajtónak akartam rontani, amikor kinyílt az ablak,, s cédula hüllőt,t ki rajta. Felemeltem: „Jöjjön el estére hozzánk, sötéthunyót jáccani. Ne ha- raguggyon. Kati.” — Nem haragszom én, lelkem — mormogtam sötéten —, csupán lenyellek keresztben estére. Visszabattyogtam a földekre. Libáim békésen legelésztek a kazal tövében. Kati öccsének nyoma veszett, a disznókkal együtt. Eljött az este, én elmentem az iskolába, és — nem bántottam Katit. Pedig délután utánanéztem a szakirodalomban, hogy mit szoktak a banditák csinálni azzal a nővel, aki borsot tört az orruk alá, s a „Fantomok kincsé”-ben azt találtam, hogy a rablók az őket eláruló szobalányt tőrrel tették el láb alól... Én a sárkaparó dikicset neveztem ki tőrnek, nadrágom zsebébe csúsztattam, s azzal a szilárd szándékkal ballagtam az iskolába, hogy Kati szívébe tőrt döfök. Mikor azonban sötéthunyónál együvé bújtam vele, a kislány kezecskéjét rásimította „tőrt” szorongató öklömre. — Fáj-e még? — kérdezte bűnbánattal. Olyan önvád kapott el, hogy a dikicset kicsi híján saját szívembe mártottam ... Szólni azonban mukkot sem tudtam, annyira elszorult a torkom a boldogságtól. Másnap persze együtt legeltettük Katival a libákat és a malacokat. Közös tallón békésen legelésztek az .előző nap oly ellenséges indulaté állatok. Mi nyugodtan játszhattunk a kazal árnyékában. Attól kezdve minden időnket együtt töltöttük Katival. Két kékegű hetet... Én a gesztenyecsibukot krumplicukorral kezdtem felcserélni — az ő kedvéért: a detektívregények helyett pedig bizonyos „Marktvajn”- könyveket olvastam —> szintén az ő kedvéért. Marktvajn könyve is ilyen gyerekekről szólt, amilyenek mi voltunk. Az egyikből azt olvastuk, hogy a fiú és a lány' titokban örök hűséget esküdött egymásnak. Ezért aztán egy csillagvilágos estén mi ketten is megfogadtuk, hogy egymást hűtlenül ' soha el nem hagyjuk, s erős esküvel ígértük meg, hogy ha felnövünk, egymáséi leszünk ... A vakáció elmúlta is csak látszólag szakította meg együttlétünket. Az iskolában egymásra gondoltunk mi mindig, s szívrepesve vártuk a karácsonyi szünetet, a viszontlátás perceit. Mikor pedig megint együtt tölthettünk két hetet, egy zúzma- rás reggelen — karácsony és újév között — fagytól gém- beredett újjal véstem bele nagy betűkkel a Szillér-parti fűzbe: Kati Bandi Mily boldogan nézegettük a fűzfát, s hogy gyönyörködtünk a fehér betűkben!... Amikor húsvétkor megint hazakerültem, nagy-nagy szomorúsággal láttam, hogy pompázó barkavirágot bontott a Szillér-tó minden fűze, csak a mi fánk bóbiskol virágtalanul. Hogy miért? Két hónap múlva, mikor áthelyezték édesapámat, s te fehér kendővel integettél — azt is megtudtuk, Kati... * * * Künn hó ezüstöz; a fák fehér ága — lobogó fehér kendő. Ám a balta — kegyetlen. Meg a süvítő szél — a Szil- dér partján. Téli estén De hamar leszakad a téli este falura, tájra! Kicsit elidőztem „arrafent”, így hát engem is beborít hűvösével, sötétjével a téli este. Nincs különösebb baj, hiszen van villanyunk, járdánk. .. Már itt lábolom az estét, sárt, a régi „Hangya” előtt, ahol valamikor előadásokat, bálokat rendeztünk. S ahol ma egy presszó van, de nem ez az érdekes. Hanem az, hogy lépteim alatt akkordot ver a járda. Nem is ko-kop, inkább csak a k betűk hangzanak, tehát mélyek, visszhang nélküliek, Csak a presszó zaja az, ami tolong, tódul, de ez dallam nélküli, süket. Süketebb, mint a régi sáros, vak esték, amikor a terméskőből rakott járdát kongattam, s lépteim alatt sírtak a kövek. Mert azokba az estékbe belezúdult az előadásra készülő fiatalok zsivalya, a pátosszal mondott szavak csengése, a* népdalok szívből fakadó szépsége borította el a járdát, estét, falut. Most zenegép üvölt, a harsogás szorít, fojtogat. De hát, istenem, változik a világ, s benne a mondanivaló ... Nos, amikor kongattam a terméskő járdát, villanyunk sem volt. Viharlámpával közlekedtünk, meg aztán elemes zseblámpával. Amit a németek szállítottak nekünk, de hát... elemet nem lehetett kapni, aztán ... vagy új lámpát vett az ember, vagy elővette a viharlámpát, avagy éppen sötétben baktatott. Volt azért hangulata ezeknek az imbolygó fényeknek, ahogyan a sötétség mélyéről innen is, az utca másik végéből is, mint valami üdére — közeledett, vagy távolodott... De, bármilyen vak volt is egy-egy este, én nem hordtam magammal semmiféle lámpást. Ügy ismertem a terméskő-járda minden „dudorát”, minden süllyedését, hogy nem volt rá szükségem. Tudtam, hogy ezen a kishí- don, ahol most haladok át — aminek akkor nem volt korlátja —, tíz lépést kell lépnem a nagy utcán, akkor balra fordulni... Hányszor, de hányszor megtettem ezt a tíz lépést! És, amit mai napig sem értek, egyszer mégis „elmértem” a lépteimet, és pontosan a vízzel telt árok közepén kötöttem ki. Ez a régi este csak úgy eszembe jutott, mint ahogyan olyan sok minden eszébe jut az embernek, ha a régen járt útjain lábolja az estét, időt. Szinte az emlékekben haladok. Már elhagyom a falu központját, ahol évek óta nem is villany, de neon világít. Igyekszem hazafelé. A hazafelé a falu végefelét jelenti, persze. Főutca ez még, csak .. . már nem a „kirakat”. No, azért van itt is jó járda, ha keskenyebb is, villanyoszlopok is vannak, amivel nagy-nagy vágy, kívánság teljesült. De nagy dolog is a villany! A tegnap és ma dolgai kavarognak bennem, míg haladok, igyekszem hazafelé... . De ... mégis „furcsán” érzem magamat. Első érzésem az, hogy... mintha holdbéli tájon haladnék, ahol a világosság nem igazi világosság, csak olyan ... sejtelem, s már átlépem a holdbéli egyenlítőt, tehát belegázoltam a sötétbe. De úgy, mintha a fény és az árnyék peremén mennék. Mert: az utca túlsó oldalán sorakozó házak fényben úsznak, ablakaikon szinte kacagva csúszik a fény, az utca közepén? Hömpölyög, mint egy sebes vizű folyó. De hát... mi történt ezen az utcán, mióta nem voltam itthon? Hogy ezen a jó járdán — mert a túlsó oldalra nem futotta a pénz —, sötét van, ami rámborul hidegen, dideregve. Hogy... sötétségre és fényre oszlott a világ? Ó, semmi különös, csak ... A falu széle felé is neont szereltek, míg nem voltam idehaza. De úgy állnak azok a csinos kis karok, hogy teljes fényükkel az utca közepét és a járda nélküli oldalt világítják meg. Itt, ezen az oldalon, ahol járda van, botorkálhatunk a sötétben, sárban. Hiszen már én sem ismerem ennek a járdának buktatóit, hol süllyedt le a cementlap, hol vannak vízmosta dudorok ... Nincs baj! Van villanylámpa! És a túloldaliaknak van sötétítőfüggönyük, legalább használni tudják, ha már divatba jött. És milyen jó az autósoknak! Jól világított úton suhanhatnak, száguldhatnak, és a járda nélküli, fényben úszó oldalon a macskák, kutyák sétálhatnak, „udvarolhatnak” — mert szegények, szerintem —, nem tudják, hogy ez csak neonfény és nem holdvilág. Bertalan Ágnes Petőfi Zoltán: Isten veled! Isten veled! mondám utánad én, S szemembe könnyek jöttének. Isten veled! Győzz harcnak idején, Dicsők s nagyok a győztesek. Isten veled, utánad mondom ezt, Sietve szent célunk felé, Nem félve én a rejtett végzetet, Bátran nézek jövőm elé! Immár búcsút veszek titőletek Gondatlanság, könnyelműség, Mostan csak jót, nemeset érzek, Keblem, szívem a vágytól ég. Ha megtevém, mit bírtam: akkor majd Nyugodt leszek, ha halni kell; S kevés virág, ha nyílik hantomon, Elég leszen e szép lepel... 1864. június 23, Schéner Mihály: Baba-téka Takács Tibor : Szentendrei szonettek í. A hegyi út, hogy belefúlt a mély, tapadó, sűrű hóba, a kocsi is visszagurult, nem segít itt az újabb próba, ' csak forog a kerék, pörög, istenkísértő ez a szándék, a helyzettel kibékülök, mindegy, hogy én mit is kívánnék, hát neki a hegynek: gyalog, félóra út vár ránk a házig, csak baktatunk, csak baktatok, arcomon a fagy kivirágzik, s bíztatjuk, csak biztatjuk egymást, hogy érdemes felmenni, meglásd. 2. Jelképek útja fel a házig, csúszik a cipő, elesek, a hideg szél meg hahotázik, gunyoros, rám fúj, kinevet, összefog ellenem a jég is, no híres, lássuk, mit akarsz, s én nekiindulok azért is, csakazért is álljon a harc, és újra fel, az út kegyetlen, még félút vár, már csak negyed, már nem fázom, kimelegedtem, felállnak körben a hegyek, mintha mondák: ez még ember, birkózik a lehetetlennel. 3. Pedig ez csak a testnek próba, lelkemnek volt már nehezebb, karmos idő tépett húsomba és rámomlottak a hegyek, és sárban álltam, egész szájig, és le volt kötve a kezem, s eljutottam a cérnaszálig, amin függött az életem, de felálltam, mint a mesékben a pyőztes, legkisebb fiú, csodálatos volt, újra éltem, s lettem tündöklő homlokú! Kezemben forralt bor s szívemben nincs messze az elérhetetlen!
