Békés Megyei Népújság, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
1983. január 22„ szombat o Százliteres halastavak A Szarvasi Haltcnyésztési Kutató Intézetben készültek képeink, ahol a mezőgazdasági kutatások egyik területével, a haltenyésztéssel foglalkoznak. A szarvasiak tudományos kutatómunkáját elismeréssel fogadják a szakemberek, amit az is bizonyít, hogy ebben az évben a KGST halgenetikusai Szarvason rendezik meg tanácskozásukat. A pontyot ikrafejés előtt el- Az ikra iefejése altatják Keltetőben az ikrák Halboncolás A kórokozók felismerése elengedhetetlen Halóvoda Fotó: Fazekas László A beteg nem keresztrejtvény! Beszélgetés dr. Hutás Imre egészségügyi miniszterhelyettessel a személytelen, gépies gyógyításról, az orvos-beteg kapcsolatról A magyar orvostársadalom egyik szaktekintélye megrázó élményeként mondotta el, hogy járt olyan amerikai kórházban, ahol a beteg bemegy a kapun, egy magnetofon felveszi a panaszait, ennek alapján az orvos, anélkül, hogy személyesen találkozott volna a beteggel, előírja a vizsgálatokat. Amikor azok elkészülnek, a szakorvos a leletekből megállapítja, hogy a betegnek epeköve van. Műtőbe kerül, az operatőr csak a műtéti területet látja, a beteg arcát egyetlenegyszer sem. Egy párizsi nemzetközi pszichiátriai kongresszuson az amerikai ideggyógyászok olyan készüléket mutattak be. amely kikérdezi a beteget, de nemcsak meghallgatja a panaszokat az okosan beprogramozott gép, hanem az elmondottak alapján tovább kérdezi. Az orvos a „beszélgetést”, a kór- előzmény-felvételt a szobájában meghallgatja magnetofonról, és esetleg ennek alapján dönt a beteg sorsáról. Nálunk, Magyarországon a gyógyítás gépesítésének, dehumanizálódásá- nak ilyen foka ma és a jövőben is elképzelhetetlen. S bár a legtöbb orvos szemlélete betegközpontú, mégis sokan szóvá teszik, hogy nem egy helyen a gyógyítás személytelen, arctalan, az ellátás bürokratikus, mechanikus. Erről beszélgettünk dr. Hutás Imre egészségügyi miniszterhelyettessel. — Elöljáróban megjegyzem: nem tekintem bürokráciának az egészségügyi adatszolgáltatási kötelezettséget. Sok mindent kell tudnunk ahhoz, hogy reálisan megtervezhessük a lakosság szükségleteihez igazodó egészség- ügyi ellátás személyi és tárgyi feltételeit, ezek fejlesztését. Sőt, még ma sem rendelkezünk számos fontos információval. Például olyanokkal, amelyekből megismerhetnénk, hogy bizonyos betegségben szenvedőknek mi lesz a sorsuk, mivel és hogyan kezelik őket. A gyomor- fekélyes betegek közül hányat gyógyítanak gyógyszerrel, mennyi kerül szanatóriumba, vagy műtőasztalra. Miképpen kezelnek egy tüdőgyulladásos beteget falun, klinikán, vagy kórházban. Lehet, hogy ugyanazt a gyógymódot alkalmazzák, de lehet, hogy mást. Mindezekre a kérdésekre az úgynevezett szúrópróbák nem adnak teljes választ. Ezért nem tudhatjuk pontosan, hogy mennyire érvényesülnek az országos intézetek által kidolgozott szakmai irányelvek, a gyógyító tevékenység elemzése és értékelése pedig benyomásokra hagyatkozhat. Ahhoz, hogy az egészségügy irányítói a betegellátást és a megelőzést meghatározó helyes döntéseket hozzanak, nem nélkülözhetik a statisztikát, még akkor sem, ha ez többlet adminisztrációval jár. Természetesen arra törekedni kell, hogy az adatgyűjtés minél kevesebb manuális munkát hárítson az orvosokra. Ezért alaposan megvizsgáltuk, vannak-e felesleges adatkérések. Találtunk is ilyeneket, ezeket megszüntetjük, újabbakhoz pedig csak kivételesen és indokoltan járulunk hozzá. — Az orvosi munkának ezt a vonatkozását a betegek legfeljebb csak akkor érzékelik, ha emiatt kevesebb idő jut rájuk. A közvélemény az egészségügy bürokratikus vonásainak a lélektelen, gépies bánásmódot, a felesleges küldözgetést, a ridegséget tekinti. Azt, amikor a rendelő ajtajában végre megjelenő asszisztensnő az új betegtől nem azt kérdi: mi a baja, hanem, hogy hol lakik? — Ez nem bürokrácia, hanem embertelenség, a hivatástudat hiánya. A szocialista állam minden magyar állampolgárnak biztosította az egészségügyi ellátáshoz való jogát. Évente több mint két és fél millió beteget gyógyítanak a kórházakban, több mint százmillióan keresik fel a szakorvosi, illetve a körzeti rendelőket. A népbiztosítás szervezettséget kíván. Például azt, hogy a szakorvosi rendelőintézeteknek, kórházaknak „felvevőterületei” legyenek. Mégsem ez a forrása az említett magatartásnak, sokkal inkább a közömbösség, a faladat elhárítása. Nemrégiben a mentőszolgálat egyik fiatal tisztje is szóvá tette: megérkeztek a kórházba a mentőautóban újraélesztett beteggel, a helyszínen levőknek nem az volt az első kérdése, mi történt vele, miképpen sikerült a klinikai halálból visszahozniuk, hanem, hogy honnan jöttek. Ez azért is antihumánus viselkedés, mert bármely súlyos állapotban levő beteget — függetlenül attól, hogy területileg illetékes-e a kórház, vagy az osztály — köteles felvenni és ellátni. Az ..illetéktelen" betegellátásért még sohasem vontak senkit sem felelősségre. Olvastam egy francia regényt, ami nem az irodalmi értékével, hanem mélységesen igaz mondandójával ragadott meg. Egy szakmailag kitűnő, lelkiismeretesen, korrekten dolgozó tüdőgyógyász főorvosnő akkor döbbent rá, hogy valamit évtizedeken át rosszul csinált, amikor maga is beteg lett. A bronchológusok kimérten, tényszerűen közölték vele véleményüket: lehet, hogy műtét kell, lehet, hogy nem. Főnökének pedig, aki mellett vált orvossá, mindössze az a megjegyzése: „Hát igen! Az osztály vezetésével ideiglenesen az egyik kollégát bízom meg, de hogy kivel tudom majd az állást véglegesen betölteni, azt még nem látom előre.” Az orvosnő összeomlott, katartikus élménye volt az a felismerés, hogy egészségesen ő sem volt megértőbb a betegeivel. — Az arctalan gyógyításban, a személytelenségben nem játszik-e szerepet az, hogy a beteg nem egyetlen orvossal, hanem egy gyógyító csoporttal áll szemben? Gyakran hallani: az az ideális, ha a beteg nem egy orvos, hanem egy intézmény iránt érez bizalmat. — Ürügy ez is lehet, de csak ürügy. Az orvostudomány fejlődésével a team munka mind az intézményekben, mind az alapellátásban szükségszerű lett. De ez a módszer megkívánja — akár a körzetben, akár a kórházban — legyen egy orvos, akivel a beteg közvetlen kapcsolatban van, aki nemcsak a betegségét, hanem előzményéit, sőt életvitelét is ismeri. Aki válaszol aggodalmaskodó kérdéseire, megnyugtatja, feloldja szorongását. A területen ez a körzeti orvos, a kórházban az úgynevezett osztályos orvos, aki azonban nem egymaga dönt a beteg gyógykezeléséről, hanem konzultál felettesével. Napjainkban módosítanunk kell az orvos szerepéről, feladatairól alkotott elképzeléseinket. Az állandóan készenlétében élő, vasárnapot, ünnepeket, de olykor még a nyugodalmas éjszakát sem ismerő orvos a régi modell. Ma már az orvosnak is meghatározott munkaideje van (illetve kell, hogy legyen), hogy ideje jusson a szellemi „feltöltődés- re”, a pihenésre, a kiegyensúlyozott családi életre. Ennek azonban előfeltétele az orvosok közötti munkamegosztás, például az öt-hat falut összevonó körzeti ügyelet rádió-telefonnal, gépkocsival. Ezt azonban olykor nemcsak a betegekkel nehéz elfogadtatni, hanem az orvosokkal is. — Kétségtelen, hogy a modern diagnosztikai és terápiás gépek, műszerek biztonságosabbá, pontosabbá teszik a gyógyító munkát. De vajon nem csábítanak-e felesleges vizsgálatokra, beavatkozásokra is? — A jó orvos számára a beteg nem keresztrejtvény, amit meg kell fejtenie, hanem gyógyulásra váró, gyakran kétségbeesett, elkeseredett ember. Az orvoslás jelent bizonyos intellektuális izgalmat, de ugyanakkor állandó feszültséget is: jó-e a diagnózis, megfelelő-e a kezelés módja? Minden orvos életében van olyan időszak, amikor éjszaka is felriad e nyugtalanító gondolatokra. A stressz állapotot csak az enyhítheti, ha minden olyan vizsgálatot elvégez, amit a korszerű gyógyítás és a lelkiismerete előír. Ebben. van olykor „túlbiztosítás” is. Előfordul. hogy fizikális vizsgálattal — hallgatódzás- sal, kopogtatással, tapintással stb. — már meggyőződött arról, hogy a betegnek milyen betegsége van. mégis csak akkor nyugodt, ha ezt az „okos” gép is alátámasztja. A régi idők orvosa — s ezt nem valamiféle nosztalgia mondatja velem — meghallgatta fonendosz- kópjával a beteget, megállapította például a tüdőgyulladást. azonnal hozzálátott kezeléséhez. Ma tíz esetből kilencben csak a röntgenátvilágítás után fogadja el saját helyes kórmegállapítását. Az orvosok, mint említettem, általában nagy feszültségben élnek, ez is oka a túlbiztosításnak. És még valami. A szinte napról napra gyarapodó tudásanyag elbizonyta- lanít, ezért csupán kevesen merik a kizárólag egyszerű eszközökkel, vizsgálatokkal felállított diagnózist véglegesként elfogadni. Azt már szinte etikai vétségnek tekinthetjük, ha azért írnak elő bizonyos vizsgálatokat, mert megvannak hozzá a technikai feltételek, de a gyógyeljáráson nem változtatnak, a beteg számára kellemetlenek, kockázatosak. — Az orvos-beteg kapcsolatot előnyösen befolyásol- ja-e az integráció? — Sok mindent várunk az integrációtól, amely egyetlen szálra fűzi a kórházakat, a szakrendelőket, az alapellátást. Egyebek mellett azt is, hogy bizalomtelje- sebb lesz a gyógyítók és a betegek kapcsolata. Amikor egyazon orvossal találkozhat a beteg a kórházban és a rendelőben, amikor a körzeti orvosát is megpillanthatja kórházi ágya mellett, mindent személyre szólóbbnak, otthonosabbnak érez. Továbbá reméljük, hogy a kórházzal egyesített szakorvosi rendelőkben megszűnnek az idegesítő várakozások, ami ingerültté teszi a légkört, rontja az egészségügyi dolgozók és a betegek kapcsolatát. Székelyné Kertész Katalin
