Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
o 1982. december 24„ péntek NÉPÚJSÁG Gyógyító szeretet Kedvesek, Szeretetve vágyók, csintalanok vagy szót- lanok, ragaszkodók vagy morcosak, gyerekek. Most éppen beteg gyerekek, akik ezeket a napokat is a kórházban töltik. S hogy mégsem sírósak, szomorúak, ez az itt dolgozó orvosok, ápolónők érdeme is, akik a türelem, kitartás és szaktudás mellé melegséget,. '$%erete- tet hoznak naponta tr,falak közé. Edit nővérke közeledtére majd kiugrik a kiságyból Viktor. A ki's Jocó, aki ides- tova másfél éve él már itt, valamennyiük kedvence, valamennyien a szívükön viselik a sorsát. Ilike nővér léptei hallatán mindig felcsillan Szabolcs lázas tekintete, de sorolhatnánk valamennyiük nevét, mint ahogyan ők is fejből sorolják a kis betegeikét. Kívánhatunk-e nekik ezen a karácsonyon szebb aján- dékota fenyő alá, mint gyógyulást, s az orvosoknak, nővéreknek: megőrizni kincsüket, a szeretetet. Az igazi öröm komoly dolog Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz — mondta a róka. — Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal: fölfedezem. milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet . . . Szükség van bizonyos szertartásokra is." — Barátját, a kis he'rceget így tnnítgjjtja a róka Antoine de Saint-Exupéry gyönyörű meséjében, a kis hercegben. A két barát számára a találkozás szívet díszbe öltöztető öröm. S még mennyiféle tiszta örömöt ismerhetünk, a hétköznapok apró örömeitől a ritka, viharos örömökig! Ez az érzés ragyog az olimpiai bajnok arcán, s ott bújik az újszülöttjét figyelő anya mosolyában, ott fénylik a munkáját szemlélő mesterember, a játékba belefeledkező gyermek szemében, a gyógyult ember éleUiedvében. S öröm lehet az ajándék, a siker, a szerencse — s még. inkább a másnak szerzett öröm. „Kedvező esemény hatásaként támadó kellemes érzés, derűs, vidám lelkiállapot." — A szó jelentését így határozza meg a Magyar Értelmező Kéziszótár. Vajon mit jelent az öröm, és mi jelent örömöt a mai ember számára? * * * — Öröm ? — A gyermek- gyógyász szakorvos fáradt mozdulattal simít végig a homlokán, miközben elgondolkodva ispaéti a szót. — Azt hiszem, a kiegyensúlyozott élet jelenti az örömöt: a biztos hátteret nyújtó magánélet, amihez a munkahelyi sikerek párosulnak. Igen, a sikerélmény mindig örömet okoz. Amikor a pályámat kezdtem, örültem, hogy be tudom állítani az" infúziót, ma pedig örülök egy helyes diagnózisnak, a gyógyulásnak, a jó munkahelyi közösségnek. Ilyen apró örömökből állnak a hétköznapok. ■— S a nagyobbak? — A nagy örömök mindig eseményekhez kötődnek, mint az egyetemi felvétel, a gyerekek születése, vagy az, hogy sikerült a feleségem szakvizsgája. — Az életben persze vannak kudarcok, kisebb-na- gyobb tragédiák . .. — Igen, de az ember annál könnyebben, tudja magát túltenni a kudarcon, a bánaton. Ez egyéni adottság, adaptációs képesség, tolerancia kérdése is. Itt, nálunk az emberek kitárulkoznak, s minden szalmaszálat megragadnak, belekapaszkodnak a legkisebb biztató szóba is. remélve a gyógyulást. — Szóival, a remény is öröm ? — Inkább úgy mondanám, egy lépés az örömhöz. — Vajon napjainkban — amikor arról panaszkodunk, hogy rohanó világban élünk, s egyre kevesebb idő jut egymásra, sivárabbá válnak az emberi kapcsolatok, az érzések — megmarad-e a tiszta öröm érzése? — Vannak, akik ebből merítenek erőt a mindennapjaikhoz; a munkájukhoz.Mások viszont eltékozolják, elmennek mellette, és másban, máshol keresik a hibát: És lehet még egy átmenet; akik kapkodok, igyekeznek, szeretnének örülni, örömet adni és kapni, de valamit mégis elrontanak. Egyszóval, bennünk kell hogy legyen az öröm forrása, s persze kellenek impressziók;- amik ezt táplálják. * * * Erősen őszülő, jó negyvenes asszony, aki megőrizte fiatalkori szép vonásait. Kereskedő, évtizedek óta áll a pult túlsó oldalán. Gondolkozás nélkül mondja: — Számomra minden öröm forrása a fiam. aki elektroműszerésznek tanul, most 16 éves. öt éve, hogy meghalt a férjem, egyedül maradtunk. Hirtelen vesztettük el őt, aztán egy ideig egyáltalán nem beszéltünk róla, egymás elől titkoltuk a bánatunkat. Most már tudom, ez baj volt, belebetegedett a fiam. Egyszer még azt is mondta; anya,, nem is érdemes nekünk élni apa nélkül. Mondtam. de igen. fiam, kell és lehet, ő is így akarná. Látja, áz örömről kérdezett, s a bánatról beszélek, de hát az élet teszi. Azért tudom, s ez erőt ad, hogy kell az a kis öröm, a fiam szeretete, az, hogy ha jól felel, ha igazgatói dicséretet kap, ha örül egy- ajándéknak. Úgy gondolom, aki nem tud örülni, nem is tud igazán szeretni.. S én úgy vagyok, akkor örülök igazán, ha segíteni tudok, ha adni tudok másoknak, és nem hiszem, hogy más kárára, mást megrövidítve szerezhet tiszta örömöt magának az ember. Hogy ez miről jutott eszembe? Tudja, el-eljön hozzánk egy elesett, idős néni, akit itt a boltban ismertem meg. Megkínáljuk vacsorával, adok neki ruhát, ezt-azt, mert se nyugdíja, se jövedelme, szociális segélyből él. Pedig a cselédkeresetéből fölnevelte a fiát, diplomát adott a kezébe. Egyszer jött el hozzá az az ember a szép autóján, akkor is azért, hogy rábeszélje az anyját, menjen be a szociális otthíjnba. Hát lehet egy ilyen embernek tiszta öröme? . . . * * * — Az apró örömöket szeretem. Azt hiszem, csak az tud örülni igazán a nagy dolgoknak, aki az adott és kapott kis örömök mellett sem megy el. — A szép fiatalasszony szeme felfénylik. — Nekem az egész napom jó például, ha reggel kinyitom a szemem, és a párommal összenevetünk. Aztán a kiságy fölé hajolok és a lányom a nyakamba kapaszkodva köszön, hogy szia. anya. — Tudnak-e, ráérnek-e ma örülni, másnak örömöt szerezni az emberek? — Kell, hogy tudjunk. Ez hozzájárul az ember lelki békéjéhez. Persze, élni enél- kül is lehet, csak nagyon sivár az élet, mint azoké. akik csak a szerzés, az önzés örömét, a kárörömöt ismerik. Sajnos, nem kevesen vannak... Mi hát az öröm ? Seneca írja az Erkölcsi levelekben: „Mindenekelőtt, Luciliusom: tanulj meg örülni. Azt hiszed. most megfosztalak a sok gyönyörűségtől azzal, hogy a véletleneket félreparancsolom, s a reményeket, a legédesebb mulatságokat elkerülendőnek tartom? Ellenkezőleg; azt akarom, hogy sohase légy szűkében á vidámságnak, hogy házadban fakadjon — és ott fakad, ha tebenned lakik. Más vigasságok nem töltik be a szívét, csak a homlokráncokat simítják ki, felületesek —, vagy szerinted az örül. aki nevet? A léleknek kell fürgének, bizakodónak és mindenen fölül hajlíthatatlannak lennie. Hidd el, az igazi öröm komoly dolog." . . . Tóth Ibolya Megvolt a zabijacska? Juci ajándékként került hozzánk. Felegyiék kocája tizenkettőt fialt, a tizenharmadik malacka úgy pottyant a világra, hogy már nem is számítottak rá. Ez egyébként meg is látszott rajta: alig volt nagyobb egy közepes macskakölyöknél, fivérei és nővérei az erőt is jócskán elszívták előle — napokig nem tudott lábra állni. Fe- legyi bácsi egy háncsszatyorban hozta át a negyed-, vagy ötödnapos jószágot hozzánk: — Arra gondoltam, a gyerekek tán eljátszanak vele egy darabig, úgy is elpusztul a szerencsétlen. Nem részletezem. Juci a cumisiivegen —■ amelyet minden etetéskor egymás kezéből kapkodtunk ki, azon veszekedve, hogy kit szeret jobban malacka — lassan lábra kapott. Jóízűen szür- csölte a nagyanyánk. által neki külön kotyvasztott leveseket, és, észre sem vettük, de szép lassan hízásnak indult. Hatalmas étvágya utóbb még gondot is okozott nekünk, mert akkoriban csak különböző fondorlatokkal lehetett elegendő kukoricához jútni. . Juci még százkilós korában is kezünkből evett, s születése pillanatát rögzítve nem véletlenül hasonlítottam macskához, tudniillik,'etetés után az oldalára dőlve, jóleső , dorombolással tűrte, hogy a hasát vakargassuk. Ha látni akartuk, csak meg kellett csörgetnünk a bádogbögrébe szórt kukoricát, „Cah-cah! Juci! cah-cah!" kiáltozásokkal, mire Juci, a karácsonyt megelőző napokra másfél mázsásra nőtt gazdagság, szinte mosolygó szemmel jelent meg az ólajtóban. Annál nagyobb volt a bánatunk, amikor apánk egy este papírlapot lobogtatott meg: — Itt az engedély, holnap zabijacska! Felénk ugyanis a disznótort csak zabijacskának hívták, s ez most egyet jelentett a Juci halálos ítéletével. Húgom is, öcsém is pityer- gett, én is szívesen megtettem volna, de hozzám már nem illett: elmúltam nyolc azon -az őszön. Még csak nem is pity- malloit, amikor másnap reggel anyánk ébresztett bennünket. Gyorsan melegítőbe bújtunk, és felkuporodtunk az előszobapadra. Az ablaküvegen át lestük az udvarunkon gyülekező férfiakat. Apu egy bütykösből , töltött mindenkinek, a nagyanyánk meg egy komaszilkéből friss pogácsát kínált körbe. Ezt majszoltuk mi is a lócán térdelve. Ott volt a Felegyi bácsi. aki a Jucit adta, Sándor bácsi, a szomszédból, mindig ő vágta nekünk a disznót. Már csupán a Soron lakó ^cipészt várták, akit mindenki csak Pánmajszter- ként emlegetett. Végre megjött ő is, behajította a féldecit, aztán intett apámnak, hogy vezesse elő az elítéltet. Apám fölkapta az esövízgyűjtö kád szélire jó előre odakészített zomán- cos ibriket, és nagyanyámat utánozva ment kicsalni a hízót az ólból. — Cah-cah! Juci’ Cah-cah! Jött a szerencsétlen azonnal, vigyorogva, röfögve, már alig bírta négy kurta lába a hatalmas testet. A férfiakat meglátva megtorpant, rosszat sejtve farólt- fordult volna, de addigra már körbevették, fogták a fülit-f árkát. Sándor bácsi letérdelt, hogy a hasa alatt átnyúlva kirántsa a lábát. Jucinak vérben forgott a szeme, hirtelen nagy erővel kitört a tüsténkedő férfiak karéjából, és már loholt is a kert felé. Húgom felvisított: — Nézzétek! Viszi a Pán- majsztert! Valóban, Juci a Jöldön húzta maga után a cipészünket, aki két marokra fogta a disznó farkát, s el nem engedte volna, pedig a hízó vitte árkon-bokron át. Anyám is kiszaladt, futottak a többiek is a Juci, meg a Pánmajszter után; úgy kiáltoztak: — Pusztyitye Pánmajszter! Pusztyitye!
