Békés Megyei Népújság, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
1982. november 13., szombat NÉPÚJSÁG KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET ,,Békési napok” Kiállítás a békési Jantyik Mátyás Múzeumban Több tény, esemény mutat arra, hogy Békés város vezetői tudják; az Elnöki Tanács döntése biztosította ugyan a közigazgatási hierarchiában új helyüket, a tényleges városi léthez azonban sok minden egyéb is szükséges. Az alapot természetesen az egészséges, több szintes lakások, a vízvezeték, a csatornázás, az utak, a közlekedés adják, de érzik, hogy a színvonalas kulturális kínálat is szerves része a városi életformának. A város szellemi arcát a hangsúlyos zenei múlt mellett a mai több irányú, képzőművészeti kezdeményezések teszik érdekessé, karakteressé. Elég itt nem régi eseményként a dánfoki alkotótábor — hála Lóránt János avatott. új erőket mozgósító irányításának — ez évben minden eddiginél több értéket bemutató nyárvégi kiállítására hivatkozni. És nem sokkal ezután október közepén újabb figyelemre méltó kiállítás nyitotta meg kapuit a Jantyik Mátyás Múzeumban, Békési napok címmel. A cím első olvasásra is bizonyos orientációt, eligazítást foglal magában, a tárlat tartalmát illetően. A seregszemle ..előtörténete” pedig még inkább kirajzolja a profilt. A rendező szervek (megyei tanács. városi tanács. Népújság) a megyei lap Köröstáj mellékletében szereplőket, képzőművészeket gyűjtötték egybe pályázati felhívásukkal. A heti 2. évenként tehát több mint száz oldal elég bő merítést tesz szükségessé, vállalva a felfedezés örömét, máskor pedig csak a bátorítás, biztatás, előlege- zet bizalmát kockázatát. A jó szervezés (Sass Ervin munkája) biztosította, hogy a Köröstáj szinte minden képzőművész közreműködője részt vett a pályázaton, melynek eredménye az alkotói kör ismeretében nem ho-* zott semmi nagyobb meglepetést. A díjazottak többsége a megye általánosan ismert művésze: Koszta Rozália (Békés város fődíja), Tóth Ernő, Szereday Ilona festőművészek. Takács Győző ke- rámikus, Rajki László szobrászművész. Némi és egyben kellemes meglepetést Vár- konyi János szereplése és elismerése jelentett. (Zárójelben. de nem hangsúly nélkül meg kell említenünk, hogy két országosan, sőt határainkon túl is ismert művész: Ruzicskay György és Schéner Mihály pályázaton kívüliekként szerepeltek műveikkel a kiállításon.) Koszta Rozália lényeglátó, summázó képépítése, tiszta színei, határozott, hangsúlyos vonalai, a művész harmonikus, kiegyensúlyozott életérzését esztétikai értékké formálják. (Ajtók egy békési tanyán). Tőmondatos egyszerűsége és komoly színei édes- késség és lirizálás nélkül teremtenek bensőséges otthon- atmoszférát. (Kertajtó Békésen). Tóthii Ernő -ez alkalommal is belső örömet, derűt okozott a valóság és a képzelet ötvözetének individuális festői varázsával. Kertek alatt című festménye távoli házának piros-fehér ,,foltocskája” festői telitalálat. Képzelőereje már-már a bizarr tartományba vezette, lendítette a felhőkön ballagó, ,.égi tehenes” Alföldben. A pályázati kiírás által is motiváltán továbbá, mert a tájfestészet látszólag a „legkönnyebb" műfaj, a kiállításban tematikailag ennek találjuk túlsúlyát. Arra, hogy avatott elme és ecset hogyan változtatja mindennapi környezetünket művészivé, Szereday Ilona trükk és bukfenc nélküli, alig észrevehető eszközökkel létrehozott ízes. friss festőisége kitűnő, meggyőző példa (Öböl, Tanya). Várkonyi János azt jeleníti, festi meg, amit legjobban ismer, helyhezkötődése egyben anteuszi ereje. Mélybarnái és melengető vörösei humánnal teli vallomások a szűkebb pátriáról, hazáról (Föld, Szövés, Zene). Ezüst György egyetlen művet küldött be, a Tóth Menyhért festőművészről készített portrét. Az egy gondolatra feltett életű és hivatását el- esettségében is szent megszállottsággal vállaló művész belső békéjét szuggesztíven fejezik ki a jelentéssel teljes színek és a formák, a külső hasonlóság és az életmű egységét sikerrel ötvöző festmény. Cs. Pataj Mihály a látványon túli emberi világról, életformáról is szól az „Ablak” által. Nagy Imre a manapság nálunk is divatos hiperrealizmust idézi fel bennünk, művességével azonban nem elidegenítésre, hanem a részletek szépségének feltárására törekszik (Csendélet). Gahurek Károly bővérű kolirizmusa gazdagon árad (Tavasz Békés határában). Petrovszki Pál puha formái, kék-fehérjei atmosz- férateremtő erővé álltak ösz- sze (Zúzmarás kert). A táj drámai megközelítése Molnár Antal, a pasztellharmó- niák Varga János, a sorshordozó emberi jelenlét Zsáky István, a térábrázolás Metykó Gyula, az exp- reszivitás Szitás Erzsébet és Benyó Ildikó, a dinamika Párzsa János műveiben értékelhető. Feldmann Tibor bemutatott akvarelljeinek erénye a frisseség (Táj a Körös mentén, Tájkarakter). Ugyancsak a vízfestés elevenségével találkozunk Csuta György műveiben (Táj alkonyaiban, Liget), bár némi Lóránt, reminiszcenciától sem tudunk szabadulni vele kapcsolatban. Fülöp Ilona sorozata (Békési napok I—IV) feszes gondolati, formai rendet képvisel, melyben a részletek önálló, elvont életet élnek, egyben pedig a néző asszociációs együttalko- tási készségét is igénylik. Szlotta András virtuóz rajzkészsége, műves, de mégis egyéni nyelve ez alkalommal is élményt nyújt (Kovácsműhely a Viharsarok Tsz-ben). A festészetnél jóval "kisebb mennyiségű grafikai anyagot Vágréti János, Páka György és Jelinek Lajos munkái gazdagítják még. A plasztikát Rajki László mészkőszobrai képviselik igényesen. A kőben rejlő és a mondandóval összhangban álló rusztikus megmunkálás a kenyér ősi misztikumát tolmácsolja (Kenyérünnep. Kenyérmag). Horváth János elvont formái kifejezőek. (összetartás). Takács Győző a népi kerámiákból kijndul- tan ad új ízt egyéni humorával, szeretetbe mártott iróniával és a felületek köny- nyed, finom hatásával (Békési madonna, Lókupec). Utoljára, de egyáltalán nem utolsósorban a minőség miatt kell szólnunk Ruzicskay GQörgy és Schéner Mihály műveiről. Előbbi magas szintű mesterségbeli tudása és kompozíciós készsége érvényesül a Szarvas életében. Schéner Mihály festészetet, plasztikát egyesített népi ihletésű, de a rá egyénileg oly jellemző Életfában. összegezve: A tárlat jellegénél fogva nem lehet egyenletes színvonalú, mégis éppen az egymás megismerése és a megmérettetés lehetősége miatt a hagyomány- nyá váló kiállítás továbbfolytatására bátorítom a rendezőket és a Köröstáj alkotói kollektíváját. Dömötör János Rajki László: Juhász Balázs Bényei József.' r Arnvfiknk # 11 f f W V I \ I V Széthajtom mind a nádat, vizen járok utánad. Ne félj. Nád feje reszket. Nem üldözlek — kereslek. Huszonöt éve járok nyomodban — vén zarándok, és két árnyék fehéren lobog a lassú szélben, sohase közelednek, csak mennek, egyre mennek, suhogva kergetöznek partjain az időnek. Szempont Irodalom és film Hosszú évek után ismét leemeltem a polcról Klaus Mann Mephisto című regényét. Az okot természetesen Szabó István Oscar-díjas filmje szolgáltatta, pontosabban annak zárójelenete, ahol Höfgen — aki Thália szolgájából a totalitarizmus rabszolgájává küzdötte „le” magát — a könyörtelenül éles reflektorfények kereszttüzében kétségbeesetten vinnyogja a regény zárószavait: „Mit akarnak tőlem az emberek? Miért üldöznek? Miért oly gonoszak hozzám? Hiszen én egy egészen egyszerű színész vagyok!” Nos, igen, meglehet: nem szó szerint ezeket a javarészt megválaszolhatatlan, kérdőmondatokat dadogja a máskor oly dögletes mosolyé Hendrik Höfgen értelmétől megfosztott lárvamaszkja, de a lényeg mind Klaus Mann, mind Szabó esetében azonos. A nácikkal lepaktáló színész ekkor döbben rá arra a megfoghatatlanul fantasztikus tényre, miszerint a hitleri fasizmus körülményei közepette nemcsak Faust, .hanem Mephisto, a sátán is elkárhozhat. Megvallom őszintén: nem rajongok túlságosan az irodalomnak mozivászonra való átköltöztetéséért. Az esetek túlnyomó részében — mint ez általában történni szokott — ez vagy az elkallódik. Legtöbbször maga a lényeg, azaz vitatható illusztrációvá silányul az epikai struktúra. Másként fogalmazva: egy a film alaktana, más az irodalom morfológiája. Az olvasó szubjektív, ám szuverén viszonyban áll a könyv lapjain lélegző képi valósággal, melynek részletuniverzumát önnön képzeletéhez mérten, mintegy alkotótársként alakíthatja. A film képi valósága objektív, befejezett tény, tehát itt a néző vazallusi állapotba kerül. Innen adódik rendszerint a hiányérzet, az irodalom és a film önkéntelen összevetéséből fakadó csalódás. Az irodalom és film kapcsolatában ez tehát az érem egyik oldala. Az érem másik oldala — néhány emlékezetes példa révén — másként fest, vagyis cáfolja a két művészet csak részbeni összeegyeztet- hetéséről kialakult nézetet. Ennek példázására két rendhagyó átültetést hoznék fel. Az egyik Bondarcsuk ugyancsak Oscar-díjas Háború és békéje, a másik Szabó Me- phistója. Ugyanis mindkét film megtekintése (a Háború és béke kommentálói egyöntetűen kiemelték ezt annak idején) az olvasáséval egyenértékű élményt nyújt. A leegyszerűsítés elkerülése végett jegyzem meg, hogy — bár szépen hangzik, csak éppen nem fedi egészen az igazságot — az élmény forrása nem a közhelyként — a szükségesnél gyakrabban — emlegetett teljesség igénye, hanem az a filmes zsenialitás (roppant ritka jelenség), amely tökéletesen vissza tudja adni filmszalagon az epikai struktúra erővonalait, oly módon, hogy az irodalmi műben járatos néző azzal az érzéssel vizionál, miszerint ő valójában újraolvassa a regényt. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a film képsoraihoz való érzelmi és értelmi hozáilása azonos a kinyomtatott szavak által kiváltott reakciókkal. Mivel nem filmkritikát, hanem esszét írok, nem térek ki a Mephisto film- művészeti erényeire. Szabó István művének kapcsán — amint erre a cím is utal — az irodalom és a film lehetséges kapcsolatának néhány kérdése foglalkoztat. Többek között az irodalmi és fiimi képi valóság 'közötti viszony problémája is idetartozik. Tudjuk, hogy a Mephisto kulcsregény; alakjait, helyzeteit, légkörét a szó legszorosabb értelmében az életből vitte át regényének lapjaira a tragikus végű Klaus Mann. S tette ezt annyi naturalisztikus aprólékossággal, hogy még az avatatlanabb szem is azonnal ráismer Hendrik Höf- genbe Gustaf Gründgensre, a Mann-fiú exsógorára (a közelmúltban halt meg egy dél-amerikai város hotelszobájában; túladagolta az altatóját, s csak ennyit hagyott hátra egy papírfecnin: „Hagyjatok jó sokáig aludni...”); Barbara alakjában Erika Mannra. Továbbá nyilvánvaló, hogy Dora Marton nem más, mint Elisabeth Berger, a Reinhardt-színhá- zak állócsillaga, a profeszszor Max Reinhardt, Bruckner tanácsos Thomas Mann maga. De felvonul a regényben Pamela Wedekind, a mártírhalált halt Hans Ottó. hogy ne is szóljak a gyűlöletes emlékű Göringről, és a III. Reich propagandaminiszteréről, Göbbelsről, valamint a saját nevén szereplő Lotte Lindenthalról. Valamennyi szereplő úgyszólván a néző személyes ismerőse, fényképről, archív filmekből. Tehát a film objektív képi valóságának elfogadtatásakor már itt, a fikciós regényeknél lényegtelen körülménynél jelentkezik az első buktató. Mikor a Halál Velencében megfilmesítésére készült (hitelt érdemlő dokumentumfilm tanúsítja), Visconti a fél világot beutazta stábjával, míg — teljesen véletlenül — rábukkant arra a kis svéd beatzenészre, aki végre megjeleníthette Tadziót. S bár a film, sőt az Aschen- bachot megszemélyesítő Dirk Bogarde is sajnálatosan rossz, az eset jellemző arra a felelősségtudatra, amelynek hiányában nem is beszélhetünk az irodalom és film eszményi kapcsolatáról. Nem tudom, meddig kereste Szabó a maga szereplőgárdáját, de egy" dolog bizonyos: Klaus Maria Bran- dauer éppen olyan, mint Höfgen, azaz Gründgens, Krystyna Janda megszólalásig hű mása Barbara Bruck- nernek, vagyis Erika Manónak; Bánsági Ildikó egy az egyben Nicoletta von Niebuhr; Kishonti Ildikó megtévesztően hasonlatos Dora Martin-Elisabeth Bergner- hez; Rolf Hoppe kiköpött (ideillik a szó) Göring, és így tovább. Ám a legdöbbenetesebb nem a fizikai hasonlóság, hanem az, hogy a színészek belülről tudnak azonosulni, tökéletesen, a Klaus Mann-regény szereplőivel, s így teremtődik meg a rendezői telitalálattal felérő alapkörülmény, amelyre Szabó Mephistójának képi valósága épül, így jelenik meg, képletes értelemben, a fehér hollónak számító egyenlőségjel regény és film között. A közérthetőség kedvéért is, a legkézenfekvőbb példát adtam arra, hogy mit jelent az irodalmi eredetű képi anyag és a film képanyagának azonosulása, a kategorikusnak vélt határvonal elmosódása a szubjektív és objektív képi valóság között! Egyébként a Mephisto rengeteg ilyen példával szolgál. Höfgen megjelenik Ni- colettával a sajtóbálon. Bevonulásukban pontosan az van benne, amit Klaus Mann leírt: „Mily remek pár: Hendrik és Nicoletta, mindkettő szépsége kissé ijesztő, az alvilág két veszedelmes és borzalmasan bájos istensége.” Kolta; Lajos kamerája tehát éppen olyan megsemmisítőén jeges iróniával jellemez, mint amit az író meghökkentő szó- és képzettársításaival elér. Más. Höfgen-Mephisto elfogadja a birodalmi repülőtábornagy megszámlálhatatlanul sok bűntől véres kezét a páholybeli randevún: „Höfgen szép mozdulattal terjesztette szét karját, a keppje alatt úgy hatott, mintha fekete szárnya nőtt volna.” Közelkép, Höfgen krétafehérre mázolt arcán megjelenik a „győzedelmes, de egyben fájdalmas vi- gyor.” Jelentése egyértelmű, az, amit Klaus Mann Mephisto elkárhozásának tudatosulásaként fogalmazott meg: „Most foltos lett a kezem, ez nem megy le soha ... Most eladtam magam .. . Rajtam a bélyeg!” Íme a filmélmény rendkívül ritka találkozása az olvasmány élményével. Ismétlem: azon túl, hogy a náci Németország kimerítő kor- és kórképét nyújtja, a film — egészében véve — két különböző művészet aszmózisának ritka példája. De térjünk vissza még egy pillanatra a Mephisto immár híressé vált zárómozzanatára, Höfgen iszonyatos magányára az egymást keresztező józan sugárnyalábok metszőpontjában. Ugyanis itt nő a film a regény fölé. itt világosodik meg minden aggályt elsöprő erővel a nagyszerű rendezői szándék értelme. A vérzivatart túlélő jogán, a humanitás iránti kötelességből fakadóan kimondja azt, amit Klaus Mann már nem mondhatott ki: a nácizmus tömérdek bűne közül is kirikít, rafinált gonoszsága miatt, az egyik, éspedig az, hogy minden idők optimista, cselekvő művészemberét, a csodálatos homo ludenst személyiségétől megfosztott eszközzé, komédiásává aljasította le az aberrált hatalom. Ezt üzeni a Mephisto lel- kiismeretébresztő hangon. S elgondolkozunk az üzeneten, mert muszáj, mivel a történelemnek voltak, vannak, és sajnos lesznek készséges Höfgenjei... Á. K. S.
