Békés Megyei Népújság, 1982. november (37. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
1982. november 13., szombat o Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig Utak, keresztutak Vissza, vissza kiindulni. Ezek a kövek a nagy, örök fogadalmat vették ki belőlem. Hitet tettem előttük.” A néphez vonzódás másképp jelentkezik a zenében, mint a képzőművészetben, az irodalomban, közös vonásuk mégis van: a nép művészetében, életformájában addig alig ismert gazdagság, érték, tisztesség, szépség felfedezésének öröme, s az átmentés, a mai művészet nyelvére való átírás szándéka azzal, hogy a fellelt kincs kamatoztatható, s a művészi-társadalmi megújulás feltétele. Részletes elemzést, történeti áttekintést kíván ez a téma, de forduljunk ismét művészhez, Bartók Bélához: .;A XX. század eleje fordumágikus képességgel látnak bele. Ma már a naiv művészetnek Magyarországon is múzeuma van Kecskeméten, s tanult művészek is vállalják, magukévá teszik szemléletüket (például Galambos Tamás). A művészek századunkra felfedezték a gyérmeki képzelet kimeríthetetlen kincseit is. Elkövetkezett a gyermekrajzok megbecsülése, s ma már hatalmas nemzetközi versenyeken szerepelnek a mi gyermekeink is jó eredménnyel. A dadaizmus gyermekességein még nevetett a közönség, de mire eszmélt volna, a „felnőtt” művészetet át- meg átjárta a gyermeki példa. Egész festői életművek épültek rá Zsögödi Nagy Imre: Gondokban (1942) lópont az újabb zene történetében. Az utóromantika túlzásai kezdenek tűrhetetlenné válni: egyes zeneszerzők kezdik érezni, ezen az úton nem lehet továbbmenni, itt nincs más megoldás, mint a teljes szembefordulás a XIX. századdal. Megbecsülhetetlen ösztökélő erőt és segítséget nyújtott ehhez a szembeforduláshoz — vagy mondjuk így: »megújhodáshoz- — az eddig teljesen ismeretlen parasztzene, illetve annak az a bizonyos része, amit szűkebb értelemben vett parasztzenének nevezünk. Ez a parasztzene formailag a lehető legtökéletesebb és legváltozatosabb. Kifejező ereje bámulatosan nagy, emellett teljesen mentes minden érzelgősségtől, minden felesleges cikornyától; néha a primitívségig egyszerű, de sohasem együgyű. El sem képzelhetünk alkalmasabb kiindulópontot egy zenei reneszánszhoz; nem is lehet nagyszerűbb tanítómestere egy zeneszerzőnek, mint a parasztzenének ez a fajtája.” Megint más a művészi iskolát nem járt, vagy a történeti művészi szemléletekhez nem alkalmazkodó naiv művészek „betörése” a művészetekbe — már a vámos Henri Rousseauval, a múlt század végén. A naivitás nem esztétikai feltételektől függ, hanem az alkotó és a világ viszonyától. Ezen a síkon találkozik a népi szemlélet, a gyermeki, a primitív és a naiv. Nem véletlenül nevezik a naiv művészek munkáit mágikus realizmusnak is. Realizmusnak, mert a valóságból indulnak ki, s mágikusnak, mert hiszik azt, hogy a festett kép azonos a valósággal, csak éppen egv másik valóság, nem a >tt ebbe szinte (mint a lengyel Tadeusz Ma- kowskié), bevonult a reklámgrafika területére (plakát, divattervezés), megtermékenyítette a szőnyegszövés sokféle ágazatát, s ta- sizmus néven a nonfiguratív művészet egyik közismert festői módszere lett. Ezt elmondhatjuk a századunk művészetét megtermékenyítő néger művészetről is. A néger szobrászat eleven példája annak: hogy lehet a valóságról a hagyományos klasszikus és reneszánsz módszerek mellett másképp is beszélni, anélkül, hogy belső mondanivalónk veszítene az ábrázolás erejéből. A néger művészet a száza# elején meghódította Párizst. Maszkok kerültek Matisse, Picasso, Braque és mások műtermének falára. S a néger művészet a fauves- oknak (vadaknak) nevezették szétszóródása után is tovább ösztönzi a művészeket. Picasso 1907-ben megfesti az Avignoni kisasszonyokat. Az Avignoni kisasszonyok a néger szobrászat képi látásának festménybe való áttétele. Teljességgel érvényesül benne Matisse megfogalmazása: „A festészet nem pontosság”. Azaz: nem pontos másolás, hanem elgondolásunkhoz kell igazodnunk az alárendelt másolás helyett. A néger kultúra terméke- nyítőleg hatott az európai művészetekre. Felszabadította a formaalkotó önállóságot, mozgalmassága találkozott a nagyvárosi élet eleven lendületével, ritmusával, színvilága felfrissítette a hétköznapok szürkeségébe vesző érzéketlenséget. Koczogh Ákos (Következik: 13. Vissza a természethez) Koszra Rozália: Ajtók egy békési tanyán Gabriel Garda Márquez: Egy ilyen nap Még nem változott meg az Langyos és esőtlen volt a hétfő hajnal. Don Aurelia- no Escovár, diploma nélküli fogorvos és jó korán kelő ember, hatkor kinyitotta a rendelőjét. Kivett az üveg- szekrényből egy műfogsort, amely még benne állt a gipszmintában, és kirakott az asztalra egy marékra való műszert, amelyeket nagyság szerint elrendezett, mint egy kiállításon. Gallér nélküli csíkos inget viselt, felül egy aranyozott gomb zárta össze, és a nadrágját gumi nadrágtartó tartotta. Szigorú, szikár ember volt, és a tekintete ritkán alkalmazkodott a helyzethez, mint a siketek tekintete. Gabriel García Márquez kolumbiai író, akinek Száz év magány című regénye hazánkban is nagy sikert aratott, kapta meg az idén az irodalmi Nobel-díjat, ebből az alkalomból közöljük novelláját. Miután elrendezte a tárgyakat az asztalon, a csiszolókorongot, a kést a forgószékhez fordította, és nekiült megcsiszolni a műfogsort. Ügy látszott, nem gondol arra, amit csinál, de makacsul dolgozott, még akkor is nyomva a pedált a marókésen, amikor nem használta. Nyolc óra után egy kis szünetet tartott, hogy az ablakon át kinézzen az égre, és meglátott két magába merült hollókeselyűt, amelyek a szomszéd ház tetőgerincén szárítkóztak a napon. Tovább dolgozott, arra gondolva, hogy ebéd előtt még egyszer esni fog az eső. Tizenegy esztendős kisfia kellemetlen, mutáló hangja rázta fel a gondolataiból: — Papa. — Mi az? — Azt kérdi a polgármester, hogy kihúzod-e a fogát. — Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon. Éppen egy aranyfogat csiszolt. Kartávolságra emelte, és a szemét félig lehunyva megvizsgálta. A váróteremből újból kiáltott a fia: — Azt mondja, hogy igenis itthon vagy. mert hall téged. A fogorvos tovább vizs- gálgatta a fogat. Csak miután letette az asztalra a befejezett munkadarabok mellé, akkor szólalt meg: — Még jobb. Üjból a csiszolókorongot kezelte. Egy kis kartondobozból, amelyben az előkészítésre váró dolgokat tartotta, kivett egy több tagú hidat és csiszolni kezdte az aranyat. — Papa. — Mi az? arckifejezése. — Azt mondja, hogy ha nem húzod ki a bölcsesség- fogát, agyonlő téged. Sietség nélkül, rendkívül nyugodt mozdulatokkal abbahagyta a pedálozást a marókésen, eltolta a gépet a karosszéktől, és teljesen kihúzta az asztal fiókját. Ott volt a revolver. — Jól van — mondta. — Mondd meg neki, hogy jöjjön és lőjön agyon. Elforgatta a széket, amíg az ajtóval szembe került, és kezét a fiók szélére támasztotta. A polgármester megjelent a küszöbön. A bal orcáját megborotválta, de a másik, feldagadt és fájós arcán ötnapos szakálla volt. A fogorvos sok-sok elkeseredett éjszaka nyomát látta a polgármester fénytelen szemében. Az ujjai hegyével belökte a fiókot, és szelíden mondta: — Üljön le. — Jó napot — mondta a polgármester. — Jó napot — mondta a fogorvos. Amíg a műszerek kiforrtak, a polgármester a szék támlájára támasztotta a fejét, és máris jobban érezte magát. Jeges illatot lélegzett be. Szegényes rendelő volt ez: egy öreg faszék, a pedálos csiszolókorong és egy üvegszekrény állt benne, porcelán üvegcsékkel. A székkel szemben egy ablak volt, embermagasságig vászonfüggönnyel eltakarva. Amikor hallotta, hogy jön a fogorvos, a polgármester megvetette a lábát és kitátotta a száját. Don Aureliano Escovar a fény felé fordította a beteg arcát. Miután megnézte a rossz zápfogat, az ujjaival óvatosan megnyomva, beigazította az állkapcsot. — Érzéstelenítő nélkül kell csinálni — mondta. — Miért? — Mert tályog van rajta. A polgármester a szemébe nézett. — Jól van — mondta, és mosolyogni próbált. A fogorvos nem mosolygott vissza rá. A munkaasztalhoz vitte a tepsit a kiforrázott műszerekkel, és egy hideg csipesszel kiemelte őket a vízből, még mindig sietség nélkül. Aztán a cipője orrával odatolta a köpőcsészét, és a mosdótálhoz ment kezet mosni. Mindent úgy csinált, hogy közben nem nézett a polgármesterre. De a polgármester nem vette le róla a szemét. Alsó bölcsességfog volt. A fogorvos szétterpesztette a lábát, és a meleg fogóval megragadta a bölcsességfogat. A polgármester megkapaszkodott a szék karfáiban, minden erejét a lábaiba vetette, és jeges űrt érzett a veséjében, de még csak nem is sóhajtott. A fogorvos csak a csuklóját mozgatta. Harag nélkül, inkább keserű szelídséggel mondta: — Itt most húsz halottunkért fizet meg, hadnagy úr. A polgármester érezte a csont reccsenését az állkapcsában, és a szeme könnybe lábadt. De nem sóhajtott, amíg nem érezte, hogy kijött a zápfoga. Akkor meglátta a könnyein át. Ügy . rémlett neki, hogy annak a fognak annyira nincs semmi köze a fájdalmához, hogy képtelen .volt megérteni az elmúlt öt éjszaka kín- szenvedéseit. A köpőcsésze fölé hajolva, izzadva, lihegve kigombolta a zubbonyát, és tapogatózva keresgélte a zsebkendőt a nadrágja zsebében. A fogorvos adott neki egy tiszta rongyot. — Törölje le a könnyeit — mondta. A polgármester letörölte. Remegett. Amíg a fogorvos kezet mosott, ő a lyukas mennyezetet és a mennyezeten függő poros, póktojásokkal meg döglött bogarakkal teli pókhálót nézte. A fogorvos a kezét száro- gatva visszajött „Feküdjön le — mondta, és sós vízzel öblögesse.” A polgármester felállt, hanyagul tisztelegve elköszönt, és a lábait nyújtogatva az ajtóhoz ment, be sem gombolva a zubbonyát. — Majd küldje át a számlát — mondta. — Magának vagy a községházának? A polgármester nem nézett rá. Becsukta az ajtót, és a dróthálón keresztül mondta: Visszatérni az ősformákhoz, a gyermekhez, a néphez, a primitív, a keleti és korai kultúrákhoz — ez nem egy- egy új művészeti irány, hanem általános törekvés, mely jószerint a legkülönbözőbb irányzatokban felismerhető. A csömör jele, ám az elfordulás, visszafordulás egyben csodálatos megújhodást jelenthet. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy a múlt század nagy régészeti feltárásaival, az ókori kultúrák megismerésével, a gyermekrajzok őszinte közvetlenségének felismerésével, a nép felé fordulással, a négerek városba özönlésével, a mély- lélektan eredményeivel egy időben a művészek is vissza akarnak térni a tiszta forrásokhoz. Ügy látják, hogy az európai ember utat tévesztett, ellentétbe került önmagával, hazugságai maszkja alatt igazi valóját fel sem ismeri. Ezért vissza kell térni a felismerhető legtisztább alapálláshoz, a művészeti kifejezés olyan formáihoz, mikor még az ember nem rejtőzött álarca mögé. Szólaltassuk meg a művészeket, Medgyessy Ferenc nagy szobrászunk írta: „A barokkon, a gótikán hamar túl lettem. A román stílből a Louvreban akkor még keveset láttam. Az újabb görög bántóan tökéletes volt. Minden formát elcsináltak előlem, és olyan fölényes tudással, hogy azt folytatni, de rosszul — igazán meddő erőlködés lett volna. A görögöknél magas fokú költészetet láttam. Ez már több volt, mint plasztika. Hűséges megfigyelésen alapuló, kitalált emberi formák. A rajtuk levő ruha nem is annyira a valóságot, mint inkább a ritmust, a muzsikát szolgálja. Ismeretlen világ kapuja nyílott meg előttem. Most kezdtem a mesterségembe beleszeretni. Na de nézzük, mi más van még? A nagy múzeumok sok csodát rejthetnek még számomra, így jöttek sorra az egyiptomi, asszír, sumér bálványok. Eleinte furcsáknak, bizarroknak, érthetetleneknek láttam őket. De csodálatosan vonzóak. Nagy, súlyos kőtömbök. És mégis élőlények. Nem üres formák, mint 'először hittem. Hanem rejtett finomságoktól gazdagok. Döbbenetes világ! Olyan értékes művészet ez, amire érdemes egy egész életet szentelni. És innen próbálok Egykutya. Nagy Mátyás fordítása Nagy Imre: Csendélet
