Békés Megyei Népújság, 1982. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-04 / 207. szám
1982. szeptember 4., szombat o Le Vinh Hoa: Az egyik menekült Képzőművészeti irányzatok az impresszionizmustól napjainkig « Utak, keresztutak 2. A hangulat művészete A Ba Xuyen-i járás Tájékoztatási Irodája vezetőjének olyan sápadt az arca. mint a gyermekágyas asz- szonyoké. Talán most is beszél? Lehetetlenség meglátni merev térdhajlatát — mindössze ez maradt neki emlékül a zsibárus korszakból. amikor ö is tagja volt a Chan Tung-i Vásározó Társaságnak, mint a gyógyszerészeti különlegességek ügynöke . . . Thao Nam Son — a reuma, a bénulás, és mindenfajta ízületi bántalom ellen! A legszembetűnőbb maradvány életének e szakaszából igen sajátságosán mutatkozik meg minden mondat végén, mivel — szinte reflexszerűen —- lábai akaratlanul megroggyannak, és kezének ujjait egymáshoz húzza, hogy az ujjhegyek összeérnek: akár egy képzeletbeli gyógyszeres dobozkát mutatna föl a kíváncsiskodók felé. Jóllehet már elég régen abbahagyta a vásári kikiáltó mesterséget, mégis folyvást úgy képzeli,, hogy .föl kelT mutatnia valamit, mert csak így győzheti meg a hallgatóságot arról, hogy „ez a legvalódibb. a legszebb, a legjobb”. és „patvarba a selej- tekkel. az utánzatokkal. a hamisítványokkal. Hölgyeim és Uraim!” Egy tájékoztatási kongresszus alkalmából — Lélektani hadviselés a Ba Xuyen-i járásban tematikával — még a főnöke, a Lélektani Hadviselési Hivatal igazgatója is eljött egyenest Saigonból, hogy elhalmozzá őt dicsérettel, mint a Lélektani Hadviselési Hivatal pótolhatatlan káderét: szervező tehetetlenségéért és páratlan újításaiért. Mi tagadás, ő nem is gondolta volna, hogy a vásári rikkancs dumája, és szemérmetlenül nagyzoló szövegelése — tudniillik, hogy rátukmálja az emberekre a semmi hasznú kuruzslósze- reket — egyszer még ennyire a segítségére lesz. s egyben oly nagyan becses érték a hírszolgálati ügynökség számára a saigoni bábrezsim közigazgatásában! Ezekben az utolsó napokban mindent megtett, amit verejtékezve tudott, a kongresszus előkészítéséért. Magától értetődő, hogy a hír- szolgálati ügynökség rádiósautójának a hangszórója nap mint nap mást sem tett, csak üvöltözött: Ebben a hónapban 2000 Viet Cong adta meg magát! Vagy: 10 000 ember menekült el a kommunisták által ellenőrzött zónából, ha eddig nem ismertétek meg őket, híven a valósághoz, akkor most ezek a tények lerántják az álarcukat! Azonban még valami mást is ki kellett találni, hogy hihetőbbé váljanak az események. És épp a Ba Xuyen-i járási Propaganda és Tájékoztatási Hivatala vezetőjének ötlött eszébe a zseniális gondolat — s azután már minden kész, csak a kongresszus megnyitását kell várni . . . Huszonhárom egyenruhás rendőr és civil besúgó helyezkedett el az úton a Vas- híd és a Vágóhíd között — még javában éjszaka volt —, hogy figyelje a forgalmat. és igazoltassa az embereket. akiknek majd részt kell venniük az ünnepségen. Később ugyanitt mintegy harminc katona is összeverbuválódott. méghozzá zeneszóra. A fiúiskola kapujában is ott volt már a két dobos — pedig még mindig éjszaka volt. Pontosan kilenc órakor gépkocsisor áll meg a bejárat előtt. Az elördított parancs után fölharsannak a kürtök. és veszettül peregni kezdenek a dobok. Legelöl a.yankee politikai tanácsadó lépdel — vállán a „megbékítés” terhével —. magas, akár egy pózna. A járási főkapitány — díszegyenruhában, kezében lovaglópálcával — keservesen üget mögötte. Utána a helyettes főnök — ő a polgári ügyekért felelős — kamaszos arcán az örökös fintorral. ÜVIajd a helyi rendőrség főnöke, mintha teljesen süket lenne, szemét konokul a földre szegezve. Végül egy tarka sereg: fotósok és mitugrász riporterek (a Ba Xuyen Hangja alkalmazottai), majd egy egész csapat papírpusztító firkász és hivatal nélküli hivatalnok, valamint egy katonai ápolónő, előírásos szoknyában, amely olyan rövid, hogy kilátszanak görbe lábai — rajtuk, akár márványba vésve, a szifilisz hegei — aztán a megrokkant titkár, aki az ópium rabja, összeaszottan, vég nélküli köhögési rohamtól rázkódva . .. Az udvar mélyén a Tájékoztatási Ügynökség felelős képviselője kétrét hajolva kéri az „iletékeseket”, hogy foglalják el a helyüket. . . Kívül, végig a deszkakerítés mentén, kölykök nyújtogatják a nyakukat kíváncsi tekintettel, kezük csípőn, és arcátlanul nevetnek. A tokás tájékoztatási főnök aprócska jelet ad. Az ötödik osztály — eleddig szigorúan bezárt — ajtajai váratlanul, hatalmas robajjal kinyílnak: s több mint tíz, úgynevezett „menekült” nyomakodik kifelé, a hőségtől félig már fuldokolva, könyökkel-ököllel törve utat a küszöbön túlra ... — Hölgyeim és Uraim, kedves honfitársaim! íme. ezek az emberek, akik oly jól kiismerték a kommunistákat, a Viet Congokat, hosz- szú ideig éltek közöttük, de végül, amikor már nem bírták tovább elviselni őket. hátat fordítottak nekik, és idejöttek, hogy szabadságban éljenek, és nekem megtiszteltetés bemutatni önöknek. A tájékoztatási pasas ordít a mikrofonba. A yankee politikai tanácsadó — vörös, akár a kakas, a szeme meg zöld. mint a macskáké — előre lép, s ráteszi a kezét az egyik „menekült” vállára — az összetöpörödötten és megalázottan áll előtte —. hogy a fotósok máris exponálhassanak a beállított gépekkel. Aztán gyorsan visz- szahúzza a kezét a tanácsadó. és a nadrágzsebébe süllyeszti. Ekkor áll föl a kerületi főnök, teligépelt lapot húz elő. és kimért hangon olvasni kezdi a „Felhívás a néphez !”-t. S most váratlanul megszólal egy éles női hang: — Ahol a’! A lyukacsos képű vigéc! Az egyik .menekült” — ménkű hosszú, himlőfoltos alak — fölugrik, és igyekszik elmenekülni a szedett- vedett banda mögé, közben pedig úgy tesz. mintha hegyezné a fülét, hogy jó hallja a hangszóróból harsogó beszédet. Az asszonynak sikerül előrefurakodnia a gyerekek között — karján fokhagymával. teli kosár. A tájékoztatási főnök, aki kezét pocakján összefonva. vallásos áhítattal hallgatja a szónoklatot, megfordul a zajra, és durván, fenyegetően fölkiált: — Hé, csönd legyen ott, te némben! De az aszony ekkorra már egészen a rendőrök sorfaláig tolakodott, és ziháló hangon ordibálni kezd: — Te, te, lyukacsos képű vigéc, azt hiszed, hogy nem ismerlek föl ebben a sötét ruhában, mi?! — Nem haljod, szégyentelen aszsony, fogd be a Szád! Maradj veszteg! — Veszteg, ugyan mért? Micsoda disznóság?! Jól leitattad ezeket a tésztupofá- júakat, de még így se fizettél rá, igaz?! Most, hogy „menekülteket” csináltál belőlük, azt hiszed, hogy egyszer nem csípünk nyakon, mi?! Néhány perc döbbenet után leírhatatlan felfordulássá változott az elkerített udvar rendje: a tömegből kitört a röhögés, a rendőrök dühödten üvöltöztek, a zöldséges asszony fölháborodot- tan kiabált, mindenfelől vaskos káromkodások hallatszottak — és mindenütt rohanó léptek, hogy sietve el- iszkolhassanak. majd az autók felbőgő indítása az utcában . . . És a kiürült udvarban végül ott maradt letiporva — akár szörnyethalt volna — a Ba Xuyen-i járás tájékoztatási főnöke, e gyűlés szervezője, és arcvonásai gyanúsan elárultak mindent.. . Franciából fordította: Ördögh Szilveszter * Vietnam nemzeti ünnepe, a független demokratikus Vietnam megalakulásának alkalmából közöljük Lé Vinh Hoa novelláját. A dél-vietnami író a Viet Cong katonája volt, s az amerikaiak elleni harcban esett Ott hagytuk abba, hogy olvasóink szorgalmas képtárlátogatók lesznek. Elengedhetetlen az újabb művészetünk első nagy sorsfordulója, az impresszionizmus megismeréséhez. Minden képből a színek szólnak hozzánk, de az impresszionizmus esetében a hangsúly is a színeken van, nem a szavakban megfogalmazható tartalomban. Százhúsz éve lesz, hogy Edouard Manet kiállította Reggeli a szabadban című képét, 1863-ban, „a zsűri által visszautasított képek" tárlatán Párizsban, s magára zúdította az értetlenség lavináját. Manet ettől kezdve botrányköve lett a polgári művészeti közvéleménynek. Emile Zolát, mert később is pártfogásába vette, s az új művészet úttörőjének mondotta, elíbocsátották újságírói állásából. Mások az Opera égéséhez hasonló szerencsétlenségnek tartották Manet megjelenését: megint mások nevetségesnek, szánalmasnak, tudatlannak nevezték az impresszionistákat, ha nem egyenesen anarchistáknak meg kommunistáknak. A neves impresszionisták — Sisley. Renoir, Monet — éhez-, tek. s Manet másik képét, az Oh mpiát. szervezett őrséggel lehetett csak megvédeni a felháborodott kispolgárok dühétől. A németekül •; Vilnius császárnak kel- le" eldöntenie. hogy egy impresszionista képet a berlini nemzeti' galéria első vagy második emeletén mer- ienek-e kiállítani. Pedig Manet nem volt olyan értelemben impresz- szionista, mint Claide Monet. Pissarra, Sisley, Renoir, De- •gas, Bonnard, vagy nálunk Szinyeú. Merse Pál. később Vaszaiy János. De Manet piktúrájában megtörtént a szakítás a naturalizmussal, azzal a hosszú felfedező úttal, melyet a művészetek a reneszánsz óta a valóság művészi birtokbavételével megtettek. Nyilvánvaló, hogy ez a szakítás nem egy mester érdeme, s nem egyetlen kép kiállításához fűződő esemény. A romantikus Delacroix abban az évben hal meg, amikor Manet képét le akarják vétetni az álszent megbotránkozók, de naplójegyzeteiből akár az impresszionizmus lényeges vonásait is összeállíthatnák, bár ő maga nem volt impresszionista. S a nagy angol romantikus festő, Turner, fényre és színre épített képeiben már negyedszázaddal előtte a pillanatok káprázata ragad meg bennünket, akár az impresszionistáknál. Impresszív elemekkel, impressziók megfogalmazásával minden idők művészetében találkozhatunk. Minden művészetnek lehet impresszív jellege, ha pillanatnyi benyomásait rögzíti. Impresszió latinul annyit jelent: benyomás. ám magyarul aligha mondhatnánk az impresszionizmust benyomásművészetnek, szemben az expresszio- nizmussal, melyet ezek szerint kifejező művészetnek kellene neveznünk. A művészetek feltétlenül kifejezők, s nyilvánvalóan benyomásokra épülnek. A világról — akár a környezőről, akár benső világunkról — ki kell fejeznünk benyomásainkat, hogy művészet váljék belőle. Más kérdés, hogy ezek a benyomások pillanatnyiak-e vagy általánosítok, elvontak-e, vagv nagyon is a valósághoz tapadók. Fordítással semmire sem megyünk; az eredeti fogalmat kell megtanulnunk, mely Monet 1872-ből való kéDétől: „A felkelő nap impressziója” címűtől kapta elnevezését. Az impresszionizmus a derű világa. Az impresszionizmus a maga korában bátor kiállás a megalkuvás, a köntörfalazás. a megmerevedés ellen, a csiszolt formák és a polgári etikett, a nyárspolgári jó modor ellen. Manet képe ellen is a „jó modor”, s nem a jó ízlés tüntetett. Hogy lehet meztelen nőt ültetni a szabadba, felöltözött férfiak közé, mint azt Manet tette Reggeli a szabadban című képén? Ráadásul ilyen szenvtelenül társalgók és falatozók közé! Ennek a kép tartalmát illetően valóban nem sok értelme van. de a közönség nem az értelmetlenséget kifogásolta, hiszen azt sem vette észre, hogy a kép már elszakadt a tárgytól, hogy a tárgy és festő megoldása egyaránt sajátosan művészivé lett, s elszakadt a részletigazságokat kereső, természethű ábrázolástól. a naturalizmustól. Félreértés ne essék: az impresszionisták nem fordítanak hátat a természetnek, de nem a természet élethű tolmácsolására törekednek, hanem egyrészt felfigyelnek valósággal létező törvényekre (hogy például az árnyék nemcsak bizonyos színek sö- tétebb árnyalata, mint a fa törzsének a sötét barna), másrészt a természet hangulati elemeit igyekeznek megragadni. Manet képén a ter- mészetközelség írissesége fogad, ami a plein air festészet, a szabadban festés korszakalkotó diadala, felfedezése. önmagától való természetesség sugárzik a napfénytől átjárt tisztásról, s póztalan derű a társaságból. Nem a részigazság, hanem a hangulat egésze érdekli festőjét. A helyzet különös, de a meztelen test világító szépségének, kékbe hajló árnyékainak, és a környezet zöldjének, kékjeinek, sárgáinak összehangolására felfigyelünk. A közönségnek ezen kellett volna megütköznie, mert ez valóban új volt benne. hiszen a „témát" Giorgione három* és fél évszázaddal ezelőtt megfestette, s a Louvre-ot látogató közönség ugyancsak ismerhette. Manet nem akart tiltakozni. Egyszerűen a valóság adta színekre áhítozott, ki akart törni a poros műteremből. Utat keresett vissza a természethez, s a „témát" alárendelte annak a forradalomnak. mely a festői kutatásba is megnyilvánult. Miért ne festhetett volna mezítelen nőt reggeliző férfiak társaságában, ha egyszer nem az volt a szándékában, hogy felöltözött férfiak mellett meztelen nővel botrán- koztasson meg, hanem hogy ezzel a témával szép festői eljárás szülessék. Hogyan törődött volna az apró részletekkel, ha egyszer a fény és az árnyék nagy foltjai érdekelték: miként veri vissza az élő test, valamint a növény, s az élettelen ruha a napfényt; hogyan válik lilává, kékké az árnyék, melyet addig feketének, barnának láttak. Mennyire nem volt lényeges, hogy mit fest, ha egyszer őt a nap, a fény érdekelte minden létezőben! Több impresszionista festőnek megromlott a látása, mert hunyorítva, erősen koncentrálva figyelték azt a pillanatot, amit még festői szemmel állandónak lehetett mondani. Az impresszionisták megfigyelték, hogy a természet, a fény gyorsan változik. nincs idő tehát a részletezésre. így jutottak el a vázlatszerűséghez. Azt a benyomásukat akarták rögzíteni, amit a pillanat igazságának éreztek. Az impresszionizmus a múló pillanat művészete lett, olyan korban, mely a múló pillanatnak is élt. Az impresszionizmus a hangulat művészete; az időből kiragádja a pillanatot, s azt festi meg,, érzékletes színekkel. Festészetben, szobrászatban, zenében, irodalomban egyaránt a festői elemekre, eszközökre támaszkodik. A jelzők művészete. Éppen ezért sem az építészet, sem az iparművészet nem ismeri; a balett és a fotó, továbbá a film azonban élhet vele. (Következik: Honnan jövünk, mik vagyunk, hová megyünk?) el. Reneszánsz korlát a siklósi-várkápolnában Claude Monet: A Szajna Argenteuil-nel (olaj, 18(18) Madár János : Megbékélések árnyékban, a szótlanság oszlopának dőlve nézem a csillagok istenét. Abdánál havazik. Befalazott asszonyok sírnak tömegsírokba temetett versekért. Koczogh Ákos
