Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
1982. július 31., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A békéssámson—cserepesi társaskör története Ha természetjáró úton vagyok a vásárhelyi vagy a makói pusztán, lehetőleg' útbaejtem motorommal Bé- késsámsont is. Hiszen ennek a községnek, a határában, Gyulamezőn születtem, és majd ötven évig itt éltem, úgy kerültem el onnan. Érthető tehát, hogy mindig érdeklődéssel és figyelemmel vagyok a községre és környékére. Nekünk akkor ide. Békéssámsonra kellett bejárni hivatalos ügyekben: sok szál kötött bennünket a községhez. Már akkor igyekeztem e községről visszamenőleg adatokat összegyűjteni. Ez a falu már sok évszázaddal ezelőtt is létezett, de a történelem nagy viharaiban többször megsemmisült. Szeremlei történetíró szerint a nevét a község Bor Sámsonról kapta, aki IV. Béla király adóbecslője volt. A Bor család nagy földbirtokkal rendelkezett ezen a Vidéken, A községet 1877- ben Békés vármegyéhez csatolták, és így lett Békéssámson. A hozzátartozó puszták egy részét 1905-ben osztották ki, -így kerültek elődeim Gyulamezőre. A fölszabadulás előtt igen nehéz viszonyok között éltek itt a békéssámsoniak. Különösen nagy megpróbáltatáson ment keresztül a falu az 1941. évi árvíz idején. 1945 után megváltozott az élet. a nagybirtokot kiosztották. majd a szövetkezeti gazdálkodásra tértek át. 1947. évben végre bekapcsolódott a vasúthálózatba, majd később a villamos világítás is általánossá lett. Rendkívül sokat fejlődött a község, új. modern házak sokasága épült, és már eléri a volt „belsőmajort". (Ez volt az első település, és itt Az egykori kör — ma rendezték régen a híres aratási búcsúkat.) Szétnéztem a községben, majd elindultam hazafelé. Aztán úgy döntöttem: ha már itt vagyok, a nagy múltú tanyai körről is meg kell emlékezni. Ez volt Békés- sámsonnak az első tanyai olvasóköre. Bekanyarodtam a bekötő útnál, amely bevisz a volt Hajdú-féle kastélyig és tanyáig. Sorban itt voltak befelé a bolt, a kör és az iskola. amely már a század- fordulón is működött. A körnél megállottám motorommal. és néhány fényképfelvételt készítettem az épületről. A kör az első háború utáni években alakult, ha jól tudom, 1924-ben, ezeket a számokat a kör zászlóján is feltüntették. A cserepespusztai határrész sűrű tanyavilággal rendelkezett, és így a társasági élet igen szépen kialakult. Az elnökséget és a vezetőségi ■ tagokat a környék gazdálkodóiból választották. Fülöpök, Fejesek. Baksaiak, Rajkiak, Vrankók, Kissek, Hajdúk, Csepregiek szerepeltek a kör tevékeny (A szerző felvétele) életében. Azután később megkapták az ideiglenes, „piros betűs" italmérési engedélyt. Ez azt jelentette, hogy vasárnap és ünnepnapokon megbízott mérté a bort a tagoknak, s ha vendég tévedett erre, annak is. Az ital mellett szórakoztak, biliárdoztak, kártyáztak: töltötték az időt. A kör aranykora a harmincas években volt, különösen amikor egy Marsall nevű tanító került a cserepesi iskolához. Igazából ekkor kezdődött a „népszínművek korszaka". Mert — különösen a téli hónapokban — Marsall állandóan szerepeket tanított. Már az is- métlősök közül kiválogatta a szereptanulásra alkalmasakat. Ő volt a rendező, a kellékes. a díszletfestő egy személyben. Igen sokszor felléptek a Barna lányok, a Boros nővérek, a Tassy fiúk, a Szojka fiú. a boltos Mancika és mások. Mivel a tanyák igen sűrűn voltak, és a közönség nagyon összetartott, egyegy bálra vagy más ünnepségEgy könyv apáinkról Bárczy János : Egy m. kir. százados bizalmas feljegyzései Amilyen későn indult Bárczy János. írói karrierje, olyan sikeresnek mondható. A közelmúltban láthattuk a Vádindítvány című dokumentum regényéből készült tévéfilmet, s máris itt az újabb regény, a furcsa című Egy m. kir. százados bizalmas feljegyzései. Mindhárom könyve (a Zuhgnóug- rás is) lényegében azonos kort és világot: a második világháborús magyar hadsereg tisztikarát mutatja be más-más eszközökkel. Hogy mekkora szolgálatot tesz ezzel a történelmi tényekre, dokumentumokra éhes és fogékony közönségnek, azt ma már szinte közhely hangsúlyozni. Miért ne mondhatnánk ki ma már: a megvert hadsereg (ezekben a filmekben) a mi hadseregünk (is) volt, tehát apáink. rokonaink vesztek oda a frontokon. De miért, de miért? — kérdezi a mai néző és olvasó, aki noha ismerni véli a történelmi igazságot (nem is vitatja senki),,közömbös nem lehet. Elvégre nem holmi paradicsomlével fnegöntö- zött westernről vagy krimiről van szó, de történelmünk egyik legvéresebb vereségéről. Ezt az igényünket, fnegismerni — a „másik" oldal nézőpontját is, elégíti ki Kádár Gyula, Bárczy János, Nemeskürthy István, amikor a magyar hadsereg tragikus sorsáról ír. , Nos, Bárczy János legújabb könyve nem a legsikeresebb formát választotta hozzá. A Vádindítványban megdicsért, fiktív dokumentumokra alapozó regényforma kielégítette az esztétikai, és teljességigényünket, mert a jól megformált figurák, jellemek éltek. Derenk Ádám fiktív naplója azonban a regény közepe táján megmakacsolja magát, és fokozatosan érdektelenné válik. Mert igaz ugyan, hogy a napló jól jellemzi az íróját, de csak addig, amíg a tudat kontrollja is ellenőrzi. A szerző fikciója szerint azonban Derenk Ádám paranoiás őrült, aki idős korában (tehát megjárva a háborút, fogolytábort és a börtönöket) idézi fel az életét, a történelmet. illetve abból azt, amit átélt és megértett. Értjük az írói szándékot: a háború maga volt a totális őrület, különösen az a mód, ahogyan a magyar tisztikar ezt végigvitézkedte, ám az őrültséget nem lehet ebben a vallomásos formában adekvátan ábrázolni. Hiszen, ha komolyan vesszük a főhős betegségét, akkor joggal kérdezhetjük, hogy a környezete miért nem vette észre, miért nem ennek megfelelően cselekedett? „őrültség, de rendszer van benne” — mondják az egyik Shakespeare-darabban, s ez jellemzi Derenk Ádám ténykedését is. Csakhogy az őrültség betegség, s a kötelező humánum azt kívánja, hogy megszánjuk, gyógyítsuk. ha lehet. Derenk Ádá- mot puhább anyagból formálták, katonásdija. hősködése — talán éppen az író szándéka ellenére — inkább szánalmat kelt, mint ellenszenvet. Ez, a már fiatal tórában személyiségzavarokkal küzdő ember (ha hihetünk a naplójának) mindenhol és mindenáron bizonyítani akart, de soha nem sikerült neki semmi. Mindezt pedig azért teszem szóvá, mert a történetben adva van egy kitűnő regényhez is elegendő életanyag. Legjobb oldalain megelevenednek és élnek is Bárczy figurái, mindaddig, amíg el nem önti a naplóíró Derenk Ádám agyát a köd. Szerencsésebb lett volna, ha az egyes szám első személyű forma helyett a tárgyiasabb harmadik személyt választja Bárczy János, tehát ő mondja el a történetet, ábrázolja Derenk Ádám(ék) világát. (Magvető Könyvkiadó.) Horpácsi Sándor re a helybelieken kívül még Békéssámsonról is sokan kijöttek. Ha pedig műkedvelők játszottak, összejöttek, hogy a rendezőség nem tudta elhelyezni a közönséget. A harmincas évek közepén nemcsak egyfelvonásosokat, hanem három felvonásos népszínműveket is sokat jót' szőttük. Ebben az időben én is láttam a cserepesi előadásokat. Színre került: A bor, A falu rossza, a Sári bíró. A gyimesi vadvirág, a Férjhez megy a bíró lánya, A piros bugyelláris; mind fölsorolni igen sok volna. Igen nagy szüreti bálákat rendeztek, és sokszor még meghívót is nyomattak a komlósi Gyömrei nyomdában. Sok' fiatal pár lakodalmát itt tártották meg a körben. Nagy táncterme volt. . kipudolvn. A zenekar sok éven keresztül főleg a Holec Mátyás által vezetett zenészekből állott. Tótkomlósról jártak ki hét_nyolc taggal. Külön érdekessége volt ennek a zenekarnak, hogy a zenészek csak „natúrból" játszottak, azaz a kottát nem ismerték. Ha a mulatós kedvű vendég egy ismeretlen nótát akart eljátszatni a zenekarral, előbb el' kellett énekelnie a zenészek előtt. A harmincas években történt. hogy egy nyári bál alkalmával Cserepessel egy időben az aranyadhalmi olvasókör is táncmulatságot rendezett. Ez a kör a Vásárhelyi puszta—Gyulamező határvonalon állott. Ekkor Holec Mátyás „megfelezte" zenekarát és kétfelé muzsikált. A cserepesi körben nagy hagyománya volt a zenészekkel való kikísérésnek, kimuzsikálásnak, ezt sokszor alkalmam volt végignézni. Különösen kitűntek ilyenkor a jó táncosok, a Fülöp. a Tassy fiúk és a két Fejes testvér. A zenekai’ előtt „cu- fukkolva”, vagyis háttal haladtak előre, ütemesen éne- kelve-tapsolva, ki az épület elé az útig. Ilyenkor a zenészek csak nagyon lassan haladtak előre, hogy a mulató vendég jól kitombolhassa magát. Sokszor még a felkelő nap is ott találta a vidám vendégeket és a zenekart. Egyébként az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy különösen a harmincas években elég sokszor előfordult verekedés is. Ilyenkor a bál félbeszakadt, és kimuzsikálták a közönséget. Ha a prímás reggel felé a vonójával megütögette a hegedű hátát, mindenki tudta: hölgyválasz következik. Ilyenkor rendszerint a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs" kezdetű nótát húzták a közönségnek. Táncoltak nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek is. Azután jöttek a háborús esztendők, ritkult az ünnepség. fogyott a vendég. 1940- ben Marsall tanító is elment más vidékre. Később is volt még a körben összejövetel, társasági élet, tartottak még előadásokat a színpadon, de már érezhető volt a visszaesés. Az ötvenes évek közepén Cserepesen keskenyfil- mes mozielőadásokat rendeztek, néhány évig igen látogatott volt a mozi, aztán már az is bezárt: nem volt néző. A lakosság Sámsonra. Tótkomlósra, Orosházára költözött. A nagy múltú kör és a régi iskola bezárta kapuit. Amikor ott jártam, ugyancsak csend volt. Cserepesen lezárult egy korszak, mely már csak az emlékezésben él. Sin Lajos Boldizsár István: Napraforgók vázában A nagybányai hagyományok őrzője és megújítója Boldizsár István 85 éves Most, amikor a mai magyar piktúra egyik nagy öregét, a Békés megyéből indult Boldizsár Istvánt köszöntjük 85. születésnapján, olyan művészt ünnepelünk, aki az úttörő nagybányai természetfestők nyomdokain jár, hagyományaik etikai értelemben vett folytatója és megújítója. Szülőhelyéhez való ragaszkodását mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy harminchat reprezentatív olajfestményét ajándékozta Orosházának, megalapítva ezzel a város igen kevés idegenforgalmi vonzerőinek egyikét, az 1979-ben megnyílt Október 6. utcai Boldizsár István Képtárat. A művész 1897. július 29- én született. Török János, majd Tóder Gyula tanárai kísérték figyelemmel korai festői stúdiumait. Katonai szolgálat után 1917-ben — éppen hatvanöt éve — beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. A következő év nyarától gyakran festett Nagybányán. Tanítványa lehetett még Réti Istvánnak, Thorma Jánosnak, Iványi Grünwald Bélának, akik az ottani szabad iskola kezdeményezői és meghatározó egyéniségei voltak. Hosszú müncheni, rövidebb római, párizsi, londoni tanulmány- útjai után is mindig Nagybányára járt vissza, bár- 1924-ben végleg letelepedett Budapesten. Boldizsár István pályája kezdetétől fogva többet fest mint látványt, ő a lélek belső rezdüléseire figyel. A hangulat megjelenítése mellett mindig ott van az élmény, a tapasztalat. Nem vált epigon- ná, szívós kitartással fejlesztette tovább festészetét. Mindig arra törekedett, hogy minden munkáját az ember és természet közvetlensége inspirálja. Egykori mestere, Réti István így írt róla: „Boldizsár művészete a harmincas évek első felében előnyösen váltott formát: színben világosabb, könnyedebb, művészi törekvésében tudatosabbá lett, előadásában pedig a francia impresszionisták, Monet és iskolája nyomába szegődött. Ez az újabb, levegő- sebb, színesebb, vibrálóbb festészete határozottabb 'elismerést szerzett neki." 1941-től 1949-ig a festészet és alakrajz tanára volt a Képzőművészeti Főiskolán. Munkásságában kimagasló helyet foglalnak el művészbarátairól készített portréi: Csók Istvánról, Iványi Grün- vvald Béláról, Szőnyi Istvánról, Kisfaludi Strobl Zsig- mondról. Ez utóbbi az orosházi Boldizsár Képtárban van. Ecsetvonásai és rézkarcai megelevenítik a dimbes- dombos tájat, tanyák udvarait, benne a munkát végző emberrel és a környezetében levő háziállatokkal. Festészetének szép darabjait jelentik a virágcsendéletek. Szereti az izzó, dekoratív színeket, melyek lenyűgözik alkotásai szemlélőit. Az utóbbi években — a nagybányai és balatoni periódus után — visszatért az Alföldhöz. Nyaranta Mindszenten dolgozik, itt találta meg azt a közeget, ami őrzi a magyar táj jellegzetességeit. Ma is szorgalommal fest, szeretettel örökíti meg derűs olajképein a tanyai életet. Mindszentről írta 1976-ban egyik levelében: „Néha jól látom, hogy Koszta és Tornyai mit akartak itt kifejezni.” Ma, amikor a festészeti kiállítások igen nagy száma örömmel tölt el bennünket — ugyanakkor a minőség némi aggódásra is okot adhat — meg kell becsülnünk azokat, akik a magyar festészet nagy mestereitől tanultak, azok környezetében élve szolgálták egész életükkel a nagybányai hagyományok továbbélését. Boldizsár István szerencsére azok közé tartozik, akiknek a szép számú értő közönség igényli a művészetét, legtöbb alkotása elkészülte után rövidesen köz- és magángyűjteménybe kerül. Évtizedek óta ismeri a szakma minden fortélyát és kezdeti lépéseitől kezdve folyamatosan jelen van művészeti életünkben. Festőnek született, Életének alapelve a humánum, az emberek egymáshoz való közéledése, az ember által létrehozott értékek megőrzése. A közelmúltban jelent meg a munkásságát összegző monográfia, Bodnár Éva Boldizsár István című könyve. Tavasszal elkészült a róla és vele forgatott portréfilm, amit most születésnapi köszöntésként mutat be a televízió. A szűkebb haza nevében hadd, csatlakozzunk mi is az őt üdvözlők táborába, további jó erőt, egészséget és alkotókedvet kívánva neki. Koszorús Oszkár
