Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
1982. július 31., szombat o Szalontay Mihály■ Cserbenhagyás Boldizsár István: Vihar előtt a mindszenti határ Boldizsár István: Földvári belső móló Tulajdonképpen nagyon jól el tudta viselni saját gyávaságát. Nem nagyon szokta rögzíteni szerepmondatait, de valami Hemingway-egyíelvo- násos adaptációban- mondta egyszer: „A legnagyobb tragédia, ami egy férfit az élete során érhet, ha rádöbben arra, hogy gyáva.” A mondat beléragadt, mint a bogáncs, már az öltözőben ízlelgette, s amikor egyszer baráti társaságban orvosok, felesége pszichológuskollégái között mélyértelmű, messzehordó csendet teremtett az idézettel, azóta részévé vált. Ügy érezte, mélyértelműséget, tartalmat kölcsönöz neki a mondat, érősnek érezte magát tőle, s merésznek, kutyaszán mellett futó hódpré- mes vadásznak, álaszkai aranyásónak, csendes-óceáni magányos vitorlázónak, tudatosnak és elszántnak, önnön meséi konok harcosának. Kevés sztereotípiája volt, már növendék korában megtanulta a színészre rárakódó mondat vázak idézetpúderei- nek veszélyét, s megutálta a kölcsöngondolatok felület- bölcsességeit. Tanórái, kollégái között számtalan ilyen akadt, igyekezett hát a maga szemével látott világban maga teremtette mondatokat használni. írni is ezért próbált. Sokat segített ebben, különösen a szerelemkötés időszakában Margó pszicho- lógusigazságaj mindent kritika alá vevő, nagyítóüvegen át néző lelki tisztogatása, amely szinte rá is kényszerítette, hogy a megtanult, agyában zümmögő szerepböl- csességek gondolatpaneljeit kiűzze magából. De ez a mondat, ez valahogy, valamiért fontos lett neki. Talán Tünde miatt. Talán önmaga petyhüdtsége miatt, az öregedéstől való félelem reflexei, a színpadi mozgás gyorsan jövő izzadság-fáradsága, s a körülötte feltűnő, gyorsabban röppenő fiatal testek miatt. Nem is volt semmi baj, míg egy vasárnap délutáni előadás bü- fészünetében, mikor már vagy százádszor kérődzte vissza. Tünde rá ne szólt volna: „Hagyd a francba már! Unalmas. Nem baj az, ha valaki gyáva, csak szép és fiatal legyen." Nevettek a többiek, nevetett ő is, de már tűzvörös arccal ment vissza a színpadra, és az indulat belülről fúvó dühétől kétszer kellett feladni neki a végszót, hogy folytatni tudja. Az előadás után az estéig másfél órája volt. Ugyanazt játszották, átöltözni, mosakodni nem volt érdemes. az öltözőben, a paraván mögött ledőlt a pam- lagra, beleszorította fejét a kopott, öreg vörös bársonyba, sírás fojtogatta; s úgy sajnálta magát, mintha valami igazi fájdalma lett volna. Ahogy Margótól megtanulta, igyekezett világos ellenpontozást teremteni, megvizsgálni, miért lett e semmi lélekszúrástól ilyen esett, esendő, hiszen Tünde bántotta már máskor is, erősebben is, visszaütött vagy fel se vette. Most azonban megmagyarázhatatlan gyengeség hálózta be. Ezt olyankor érte el, ha nem felelt meg a külső annak a belső képnek, amit önmagáról alkotott, és ezt megérezte. Beleverte fejét a karfába. „Nevetséges! — mondta — Hát persze. Hát persze. Nem vagyok aranyásó, nincs dzsun- kám, amivel átkelnék a Csendes-óceánon, színész vagyok, vidéki színész, országosan ismert vidéki színész, hát persze. Meghívnak a rádióba, a televízióba, főszerepeket játszok, ha erőltetném. Pestre kerülhetnék, mit akarok hát ezzel?” Az esti előadás gyorsan és simán zajlott le, a rendező stoRperral mérte a harmincadik előadás felhangzó tapsait — Dezsőkém, isten vagy! Zseni vagy mit tudom én — mondta az ügyelőpult mellett, és ő mosolygott, és rohant az öltözőbe lemosni a festéket, masztikszot, és főleg az öreg bársonypamlag penészszagát, ami fülén, orrán, száján, szemén át behatolt agyába. Mikor a színház mögé ért, hatalmasat szívott az esti levegőből, jól- esően érezte, hogy a vatta eltűnt, ugrott a kocsiba, a nehéz Wartburg Combi pattant hideg motorral is az út közepére, s úgy hagyta maga mögött a várost, mintha üldöző szorongásait kellene leráznia. Sötét hajnalban ért Pestre. A ház előtt kedvenc parkolóhelye is üres volt, odaállt halkan, vigyázva csukta be az ajtókat, rá ne mondja senki, hogy ő csapkod. Óvatosan nyitotta a kaput, lábujjhegyen ment a zárt folyosó első emeletére, kis slusjsz- kulcslámpájával kereste a zárat. Az ajtó mögött mindjárt levetette a cipőjét, ott volt a papucsa, Kanadából hozta, igazi medvebőrprém papucs volt, belebújt, s ment a konyha irányába inni a neki mindig odak'észített nyugtató pohár tejet, a Margóféle lactium miserabilist, a görcsoldó, szeszlekötő, enyhe, szép álmot hozó fejecskét. A konyhában szokás szerint teljes rend és tisztaság volt, átható mosóporszag, de a tej nem volt az asztalon. Ohó — gondolta —, szóval a jégszekrényben felejtette. Nahát! De sebaj, elő vele! A jégszekrény teljesen üres volt, ajtaja is kicsit nyitva, nyilvánvalóan leengedték, talán ecetes vízzel ki is mosták, mindenesetre száraz volt, savanyú-meleg, és főleg üres. Most már kicsit ingerülten ment a' parányi álspájzhoz, a beépített szekrény éléskamrának kinevezett belső részéhez, ahol azonban csak száraz dolgokat tartottak, cukrot, sót, rizst, lisztet, paprikát, s más fűszereket, gyorsan fogyó élelmiszert soha. Nem is volt ott semmi, csak a szokásos. Ez már fájt neki. Hát eny- nyire meg lehet felejtkezni róla? Nem is róla, hiszen Margó saját bevezetett törvényeit rúgta fel, ő azelőtt mind-magányosan teljes rendszerességben élt, s talán ezért tudta önmaga megerőszakolásának hite nélkül gyorsan és természetesen átvenni az asszony leltár-rend- szerető életbeosztásának kényelmes kényszereit, amiben még a legtermészetesebb biológiai szükségszerűségek is percre be voltak tervezve. A hálószoba teljesen üres volt. A nagy franciaágy megvetve, a paplan háromszögszabályossággal fölhajtva, és csak miután bent volt a szobában, döbbent rá valami furcsaságra. Az ágy melletti állólámpa égett. Ekkor valami felszabadult benne, elkezdett üvöltözni — nem törődve eddigi szomszédokra- tekintettel-lenni magatartására — torkaszakadtábói. Annak ellenére, hogy ő még az Erkel Színház nézőterét is át tudta süvíteni, most már a következő harmadfél percben csak üresen tátogőtt, s csorogtak a könnyei. A körülötte keringő megmagyarázhatatlan rossz, a szorongó közérzet önsajnálata valami olyan maró fájdalmat idézett fel benne, ami még neki is szokatlan volt. Pedig ha valaki, hát ő ismerte saját sajnálatkönnyeit. Így hát időbe került, amíg az álkl- lámpa krómcsövéhez támasztott levelet észrevette. A boríték nagy fehér hivatali boríték volt, Margó intézetének nyomtatott címével. A cím akkurátusán át volt húzva, s Margó nyomtatott betűs nagy írásával, két nagy felkiáltó jelfel rá volt írva: „Dezsőnek! Neked!" Jellegzetesen Margó-címzés volt, az állandó önkiigazítás logikájával, a pontosságra törekvő kényszerességgel, amibe azonban valamj kedves báj is vegyült, szinte gyermeki bugyutaság, amiben a tudós- kodó nagyképűség ha meg is marad, szinte érvényét veszti. A levélben ez állt: „Kérem, Dezső! Kedves Dezső! Jaj, tudom, hogy haragszik, haragszol, ezert a keremért. De lásd be, olyan zavarba vagyok, zavart vagyok, hogy nem is tudom, mit mondok, azaz írok, és hogy is mondjam. Azt hiszem, hogy a legjobb az lesz, ahogy maga szokta, szoktad, szóval a végén.. Kér rém, Dezső! Elhagyom, szóval elhagylak. Nem is tudom, hogyan került erre sor, nem is tudom, mit. .. semmit nem tudok. Nem is hiszem az egészet. Nem’ is tudom, mi történik velem. Ez nem is én vagyok. Ez lehetetlen. Ez nem is velem történik. Kérem, bocsásson meg, bocsáss meg. — Az anyja istenit!? — . . . mint tudja, drágám, tudod, jövő héten kellett volna mennem Grazba négy napra, az ottani kísérleti intézetbe, hogy ellenőrizzem a múlt évben beindított praxist, jól végzik-e, a megadott intenciók és a gyógyszeres alkalmazás szinkronjában. Mór mikor lement játszani, mondtam magának, neked, hogy Stefani szólt az intézetben, ne menjek vonattal, undok dolog Bécsen át, koszos, lassú, meg minden. Hanem van itt egy nyugatnémet pasas valami újság* író vagy micsoda, az autóval szívesen elvisz engem, a Pestalozzi-intézet előtt lerak, így kényelmes. Mikor aztán maga elporzott, te elmentél, Stefani telefonált, s este öszszejöttünk a nyugatnémet pasassal. Hát kérem, Dezső, maga szeretné, sőt, szeretnéd, mondanád, hogy egy kedves, életvidám, szakállas fickó, vagyis sőt belevaló, én utáltam. Primitív és modorta- lan. Nagyszájú. Természetesen magyar, természetesen én sokkal jobban beszélek németül, mint ő, aki ezen a nyelven ír. Nemcsak újságot, hanem librettókat, meg comicsokat, meg mindenféle ilyen irodalmon kívüli izét. A Gellért után feljöttünk ide hozzánk, de Stefani, hiszen tudja milyen, eltűnt (tudom, hogy viszonyod volt vele, megbeszéltük, ha akarod, én szerveztem, áldásom adtam rátok, hiába áradoztál, Stefani szerint, semmi különleges, nem is érti, mit zabáinak rajtad a vidéki úriasszonyok). Én természetesen az egész este egy csöpp alkoholt nem ittam, és vendégemet is tejjel kínáltam, melybe mint tudja, nyugtatót tettem, drágám te is mindig megkaptad. — Ó, hogy az a... ... Vendégünk azonban, természetesen a tied is, drágám, ezt hangsúlyoztam is neki, előhalászott táskájából egy üveg konyakot, majd amikor közöltem vele, hogy nekünk is van, és ha ragaszkodik hozzá, szívesen megkínálom, kinyitva, s megmutatva neki a bárszekrényt, nevetve mondta, hogy oké, majd azt is megisszuk. Mikor mondtam neki, hogy én nem iszom, megfogott, az ölébe vett, megfogta a tarkóm, szétfeszítette a számat, és mint egy lyukba elkezdte beleönteni a konyakot. Majd amikor szemen köptem, szájon vágott. Jól érti, drágám, kedves Dezső, nem megpofozott, nem pofikat adott, poffancsokat, mint maga szokott. Szájon vágott. Ügy, hogy vérzett az ínyem. Ez nem zavarta, megcsókolt, és közben kezével egyéb dolgokat is művelt. Amikor már meztelen voltam, újra töltötte a konyakot a számba. Most már köpni nem mertem, nem volt jó, de Dezső, hazudnék magának, ami utána következett, az igen. Dezső, én szégyenlem magam, sírok, ez az ember egy brutális vadállat, egyáltalán nem olyan kedves mint maga, de viszont nem is önző, sőt, az ember, * vagyis ugye én, ahogy maga szokta mondani, az ember lánya, ott marad utána romokban, ösz- szetörve, véresen, itt-ott kék foltokkal, de valami olyan jóllakott békében, amiről soha életében nem álmodott. Bár annyi mindent összeolvastam és jártattam erről a számat, szóval soha életemben még csak nem is álmodtam ilyet. Dezső, drágám, én boldog vagyok! Ez a drága, ez a nevető szörny — akit maga nagyon fog kedvelni, de én elveim fenntartásával természetesen gyűlölöm — délelőtt aztán megjelent újra (itthon maradtam, nem mehettem, nem is mertem emberek közé menni), hozott egy tucat melltartót, bugyit, harisnyanadrágot, valami szörnyű kék jersey-ruhát a Rothschildtóf, szóval, amit letépett, mindent, persze, nekem egyik se jó, de egy vagyont adott ki értük. Dezső drágám, egy hétig voltam vele összezárva, s nem tudtam magát megvárni. Téged, drágám. Elmentem abba a Grazba egy héttel korábban, vagyis amikor te ezt a levelet olvasod, egy nappal előbb, de azt hiszem, hosszú lesz ez a Graz, s én nem is tudom, mi lesz . . . Jusztint átvittem mamáékhoz, kérlek, egyelőre nem mondj neki semmit. Miklósi néninek megmondtam, mindent úgy csináljon továbbra is, mint eddig. Kérem, ne veszekedjen vele, kérlek, ne káromkodj vele, vallásos öregasz- szony, de istenien elvégez mindent. Szükséged lesz rá, Tündéd nem fogja a koszos zoknijaidat a Patyolatba vinni, de anyámtól is kérhetsz minden segítséget, ő szeret, és büszke rád, hogy a veje Kossuth-díjas színművész, meg minden. A dolgaidat egy dossziéban felírva találod az íróasztalon, egy hó-* napra a fellépéseid biztosak, a haknijaid is. Amiről nem tudsz: az óbudai Arany Já- nos-műsor jött be, nézd meg az időpontot, pirossal aláhúztam. Ha rólam bármit kérdeznek, kérlek, mondd azt, hogy te nem tudsz semmit. Ezt a levelet senkinek se mutogasd. Nagyon kérem rá! Dezső, ne sajnáltasd magad! Én vagyok a szerencsétlen, nem te. Jaj, istenkém, mi lesz velem? Hova az a nagy eszem? Dezső kérem, imádkozzon értem! Vagy legalább imádkoztasd értem kis kurváidat. Ha tudok. írok. Puszi, puszi, mennem kell. Ez az őrült már itt ráncigái. Aranyos, nem?...” Üveges szemekkel bámult maga elé, eldobta a levelet, odament a bárszekrényhez, tudta, most addig önti magába az első tömény üveget, amíg meg nem fullad, mert nem szabad végiggondolnia semmit, most gondolkozni nem szabad. A bárszekrény üres volt. Kopár. Mint a jégszekrény. Ha lehet, még szárazabb és melegebb, csak nem olyan savanyú. Még egy pisztoly sem volt benne, hogy mint Graham Greene híres regényének címe megfeleljen feladatának. Bencze József: Tollak villognak Tollak villognak a hidakon, keréknyomokban fut a por, az utca lángoló folyó pupillájába bújni jó. Zabláján zörren vad zivatar. A dombok hajlatán Nap tántorog. Villogó kaszákkal áll a bál, ritmust lóbál a szél. Tudod-e a kigombolt ingű ég forró bűvöletét, mikor a dűlők s a rét között tüzet ringatva vetkőzött kaszások nézték az ég szemét? Csak az esti csók billenti helyre a szót, csak a felégett hátú Hold... Reggelre cséplés lesz, dohogó, felhőkből vastag por omol, s a tuskán kalapált penge rég rozsdásodik, míg a tél szétosztja puha, hófehér kenyerét!
