Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-10 / 160. szám

o 1982. július 10., szombat A 20. Eszperantó Nyári Egyetem részvevői a szakmai programok mellett délutánonként is­merkednek megyénk tájaival vagy kulturális rendezvényeken, kikapcsolódást is nyújtó eseményeken vesznek részt. Csütörtök délután Szanazugba látogattak, ahol közös dalolással, ismerkedéssel, jó hangulatú szalonnasütéssel töltötték el az időt. Ez volt számukra a pihe­nés utolsó lehetősége a tegnapi nyelvvizsgák előtt. A nyári egyetem ma, szombaton zárja kapuit, (bse) Fotó: Fazekas László Szárnyas oltárok a Galériában Színdinamika — környezetkultúra Űj állandó kiállítás meg­nyitására készül a Magyar Nemzeti Galéria. A restau­rátorok még a műkincsek egyes darabjait állítják hely­re, illetve konzerválják azo­kat. A tárlat évtizedek óta a középkori művészetet bemu­tató első nagy kiállítás lesz Magyarországon: elsősorban XV—XVI. századi, teljes egé­szében fennmaradt szárnyas oltárokat sorakoztat fel, s történetileg, időrendileg il­leszkedik a Galéria művésze­ti korokat bemutató kiállítá­sainak sorába. Látható lesz a kisszebeni Angyali üdvözlet oltár, amely csaknem 8 méter ma­gas — fő szobrait átaranyoz­ták az idők során, az arcok viszont eredetiben maradtak fenn —, a legkésőbbi darab, a csikménasági oltár 1543- ból, s a teljes egészében fennmaradt kisszebeni An- na-oltár. Most állítják ki elő­ször eredeti állapotában a leibiczi két szárnyas oltárt, a lipótszentandrási András-ol- tárt teljes egészében. Először láthatják az érdeklődők az utóbbi helységből származó Mária-oltárt is, amely az 1480-as években készült. A régebbiek közül a cserényi oltár szekrényét és szárnyait, valamint a szepeshelyi Má­ria-oltárt is megtekinthetik a tárlaton. A szárnyas oltárokon kívül a tárlaton több táblakép és szobor is helyet kap M. S. mester idejéből. A különleges kiállítás az egykori trónte­rem átalakítását kívánta meg, hogy a terem maga összhangban legyen a szár­nyas oltárok együttesével. Az űj állandó kiállítás ok­tóber első napjától várja a közönséget. XXIII. nemzetközi matematikai diákolimpia Budapesten Pénteken a budapesti Kaffka Margit Gimnázium­ban megkezdődött a XXIII. nemzetközi matematikai di­ákolimpia. A Művelődési Mi­nisztérium, az Országos Pe­dagógiai Intézet és a Bolyai János Matematikai Társulat rendezésében lezajló olimpi­án öt kontinens több mint 30 országának négy-négy diákja vesz részt. A versenyfelada­tokat a küldöttségek vezetői megérkezésük után jelölték ki, az országok szakemberei által küldött feladatok közül. A verseny szombaton foly­tatódik, a résztvevők a kö­vetkező napokban ellátogat­nak a zánkai úttörővárosba és Visegrádra. A verseny eredményét jú­lius 13-án hirdetik ki a Bu­dapesti Kertészeti Egyete­men. A közelmúltban zajlott le Budapesten a - II. nemzetkö­zi színdinamikai konferen­cia, több mint száz hazai és külföldi résztvevővel. Elő­adást tartott többek között R. G. W. Hunt professzor, a Színdinamikai Társaság, az. AIC elnöke is. Szorgalmaz­ta, hogy a színdinamikai el­vek helyes alkalmazásával lendítsük előre a környezet- kultúra ügyét az egész vilá­gon. E fontos konferenciát az ügy méltó apostola, Nem- csics Antal vezetésével ma­gyar szakemberek rendezték. Városaink színrendje a ter­mészeti adottságok mellett a színek fogalmazása, szerkesz­tése alapján alakul. Különö­sen Budapestnek vannak e téren hagyományai már a századfordulótól. Érdekesség például a közlekedésben, ahol már a név is jelzi: szürke taxi áll az utasok ren­delkezésére, zöld HÉV-sze- relvények, fekete vonatok, fehér hajók, sárga villamo­sok, kék buszok, piros trolik szállítják az embersokaságot évtizedek óta a fővárosban. A szürke gellérthegyi szik­lák pontos fokozó folytatása az ezüstszürke Erzsébet-híd és a Parlament, mely mint­egy összefoglalja a Duna- part színvilágát. Rendkívül fontos városaink egyedi színrendje. Sikeres Kalocsa ötlete, hogy eny­hén sárga gabonaraktárával fogadja az érkezőt, majd az üdvözlőtábla környékét mus­kátlikkal élénkíti. Hasonló­an szellemes Szentendre kö­szöntése, már messziről lát­szik az Építéstudományi In­tézet püspöklila tömbje, színnel kíván a város min­den jót az érkező vendég­nek, átutazónak. A színdinamika minden or­szág egyik lehetősége. Finn­országban a zöld erdők mel­lett mindenütt fehér szegé­lyű rozsdavörös házak inte­getnek, ez a finn táj szín­ben kifejezett harmóniája. Görögországban a kék égre. tengerre fehér házak allite- rálnak, ez a meghatározó színegyüttes. Nálunk a zöld és a kék dominál, ehhez il­leszkednek a városok szürke házsorai. Ezen belül akad jellegzetesség elég. Városa­inkra az is jellemző, hogy a fő színek aprózásaiban vala­mennyi árnyalat érzékelhető az évszakok vonulásától füg­gően. Ismert színembléma a rá­kospalotai lila iskola, a zala­egerszegi csipkeház . üdítő koloritja, a kéken, vörösen villanó Dunaújváros, a fe­hér Szekszárd, a tulipános díszekkel érvelő Paks. A budapesti II. színdina­mikai konferencián magyar, szovjet, lengyel, csehszlovák, német, angol, francia, svéd, norvég, svájci, görög, indiai, belga előadók elemezték a színkombinációk alapelveit, a színharmónia környezet­építő lehetőségeit, a színes környezettervezés módszere­it, a szín és szimmetria sze­repét, a történelmi városma­gok színezésének problémáit, a színegyüttesek értékelését az építészetben és az iroda­lomban egyaránt. A színdi­namikai elvek helyes alkal­mazása humanizálja a teret, hozzájárul a jó és emberi közérzethez, s örvendetes, ha építészetünk a gyakorlatban használja az elmélet kutatá­si eredményeit. Losonci Miklós MOZI 0 nők városa Bizonyára rangsorolni le­hetne Fellini filmjeit, hogy melyik kapja a „legjobb”, a „legnagyobb”, a „legtökéle­tesebb” kitüntető címet, de az biztos, hogy a minap he­mutatott, ha jól tudom pár esztendeje készült A nők vá­rosa vitathatatlan helyét kap­na a „leg”-ek között. Egy premier körüli kritikában ol­vastam, hogy Fellini minden filmje pokoljárás, rettenetes és kínzó önvizsgálat, morálja pedig a belenyugvás. .Furcsa, de erre kellett gondolnom, miközben A nők városát néz­tem, ezt a „női nemben és természetben” tett hosszú utazást, álomjárást, megidé- zést, emléközönt és elbor- zasztó kalandozást. Beszéljünk csak keveset arról, mit is látunk? Egy ké­nyelmes vonatfülkét, egy el- szenderedő, középkorú urat (ő Mastroianni azaz Snaporaz professzor), egy közeledő, sö­tét alagutat, a belerohanó vonatot, és egy újabb alagút érkezéséig Snaporaz-Mast- roianni kavargó-titokzatos* brutális-érzéki-szentimentá- lis álmát, álomképeit; nőket és újra nőket, számtalan helyzetben és körülmények közepette, ahol mindig és új­ra a nők játsszák a főszere­pet. De még milyen fősze­repet! Fellini álomképeinek női agresszívek, számítók, torzlelkűek, férfigyűlölők, s mégis soraik közül kerül ki az a tízezer, akik az álom­járásban feltűnő Katzone doktor szeretői voltak, az a tízezredik is, akinek érkezé­sét gyertyás-előkelő-miszti- kus ünnep fogadja. Snaporaz-Mastroianni álma tehát bolyongások története, bolyongás a nők, asszonyok körül, között és bennük. Bo­lyongás a valóságban, melyet — Fellini mondja nem mi — a nők. irányítanak, forgatnak, rendeznek el olyanná, ami­lyen. Mert Fellini azt is nyíl­tan vállalja, hogy filmjeiben a nők: központi kérdés. A Magyar Nemzetben nyilat­kozta 1980-ban: „Nem érzem mással jól magam, csakis ve­lük. A nő ugyanis mítosz, misztikum, különbözőség, csábítás, a megismerés áhí- tása, az önmagunkra vetett pillantás. A nő — minden." Nos, A nők városában Fe­derico Fellini be is bizonyít­ja, hogy „a nő minden”. Kis­sé félszeg, de mindenesetre védtelen hőse, Snaporaz- Mastroianni kiszolgáltatottan — de belenyugodva — bo­lyong a nők világában, ab­ban az álom-valóságban, amit Fellini filmszalagra va­rázsol. Az ember akaratlanul is elgondolkozik: mi ez? Alaphelyzet? Igazság? Egy különös nézőpontból látott világ? Vagy a legnyíltabb, a legőszintébb nézőpontból lá­tott valóság, álomköntösben? Fogadjuk el, hogy Fellini- nek is igaza van, amikor így és ilyennek látja a nőket, amikor világosan érthető a véleménye a nőkről. A nők­ről, akik nélkül nem tudna (tudnánk?) élni, akik az élet teljességét jelentik. A „csak­is velük érzem jól magam” sok mindent elárul. Róla is, filmjeiről is, az életről is, mely lényegét tekintve a vi­lág bármely sarkán azonos. A film végén Snaporaz- Mastroianni felébred, és a kényelmes vonatfülkében már nem a csábító Nő, ha- í nem a Feleség ül vele szem- | ben és mosolyog. De jönnek i az álom-nők is sorra, a „minden titkok tudói” — gondolhatnánk Snaporaz- I Mastroiannival együtt, és iga­zunk lenne. A nagy misztérium, A nők városa című Fellini-film hő- sei újabb alagútba futnak. . Ilyen az élet. Sass Ervin Pieskonics András: Napi háromezer kör a „járgány” körül Az ötven év körüliek, vagy az en­nél idősebbek minden bizonnyal jól emlékeznek'arra a világra, amikor a kisiskolás gyermekek nem azért vár­ták a nyári szünidő kezdetét, hogy végre megkezdődhet a vidám játék, fürdés és táborozás boldog időszaka, hanem azért mert — legalábbis egy időre —, nem kell az iskolai és az otthoni kötelesség két malma között őrlődniük. Akkortájt valamivel, korábban, jú­nius legelején kezdődött a nyári va­káció. Ettől kezdve azután a 8—10 éves gyermek számára is elérkezett a látástól-vakulásig való folyamatos munka időszaka. Különösen érvé­nyes volt ez a kertészgyerekek sor­sára, akiknek jóval több dolguk akadt szüleik oldalág a kertészetben, mint például egy libapásztor, vagy egy kanászgyereknek. A csatornázás, öntözés, kapálás, a termények folyamatos szedése és he­ti piacra való előkészítés véget nem érő körfolyamatában a család min­den tagja megtalálta az erejének és képességének legmegfelelőbb mun­kaformát. Ebben a családi munkamegosztás­ban nekem személy szerint a ló­von tatású öntözőberendezés üzemel­tetésével összefüggésben alakult ki a több évre szóló, testre szabott fel­adatköröm. Nekem kellett öntözés idején kivezetnem a gazdáéktól a „járgányos” lovat, amely arra volt kárhoztatva, hogy hajnaltól késő es­tig körbe járjon egy 8 méter átmé­rőjű porondon, és erejével működés­ben tartson egy elmés vízemelő szerkezetet. Lóhajtó tisztemhez tar­tozott a soros ló befogása, beidomí- tása, annak állandó nógatása, és szükség szerinti ütlegelése, munka végeztével való kifogása és hazave­zetése. Ez így látszólag nem is olyan nehéz feladat, ha nem tudnánk, hogy milyen hamar megunták ezek a kocsi és eke vontatásához szokott jószágok az állandó körben forgás szédítő monotóniáját. Mielőtt azonban ennek a circulus viciosus-nak. a vele kapcsolatos em- lékképeimnek sorát felvillantanám, nézzük meg kicsit közelebbről, mi is volt ennek az öntözési rendszer­nek a lényege. A hódmezővásárhely-bodzásparti konyhakertészek a bulgár rendszerű árkos öntözési módszer szerint ter­meltek. A város bővizű ártézikútjai- nak vize egy nyitott kanálisban csordogált Bodzáspart. Kopáncs irá­nyában a Tisza felé. Ez, a város né­hány üzemének akkor még teljesen ártalmatlan szennyvizével, és az eső­vízzel kiegészülve, állandó vízkész­letet biztosított a bodzásparti kony­hakertészek számára. Problémát jelentett viszont az, hogy a csatorna vízszintje és az ön­tözendő terület szintje között más­fél—két méteres különbség volt. Vil­lanymeghajtású vagy a ma haszná­latos motoros szivattyúknak külön­böző változatai az adott korban még nem jöhettek számításba. Létezett viszont egy lófogattal meghajtható, igen egyszerű vízemelő szerkezet, amelyet Nővé Lajos hódmezővásár­helyi lakatos szerkesztett, és szá­munkra is megfizethető áron hozott forgalomba. Ennek a készüléknek üzembe he­lyezése előtt szükség volt a csator­na mentén egy hagyományos, tégla burkolatú ásott kútra, amelyet a csatorna fenékmagasságában össze kellett kötni egy beömlőnyílással, a folyamatos vízutánpótlás céljából. A kút tetejét erős deszkapallókkal fed­tük le, amely egyúttal alapja lett a szivattyúrendszernek. A szerkezet legfontosabb eleme egy vízszintes ter\gelyen forgó, sajátosan kiképzett fogaskerék volt, amely a kútba le- bocsátott, jó 10 centiméter átmérőjű vascsőben felfelé irányuló körmoz­gásba hozott egy végtelenített, erős láncot. Ezen a láncon kb. 30 centi- méteres távolságonként, használt gumiabroncsból kivágott pogácsák voltak rögzítve, amelyek jól illesz­kedtek a cső belvilágához, és felfelé haladva maguk fölött emelték a víz­oszlopot egészen addig, míg az a fel­ső végén ki nem csordult. Az itt el­helyezett deszkahídlás alatt jutott ki a víz a főcsatornába, amit már kora tavasszal el kellett készíteni, hogy amire az öntözés megkezdődik, jól megülepedve, alkalmas legyen az ön­tözővíznek a terület legtávolabbi pontjára való eljuttatására. A fő­csatornához csatlakoztak az ágyások között, futó másodrendű csatornák, amelyekből öntözőkapával nyitottuk és zártuk a víz útját, a növénysorok között előre elkészített sekély baráz­dákba. Mint látjuk tehát, az életet adó őselemnek a növényekhez való el­juttatása n£m volt olyan egyszerű dolog. És akkor még nem is beszél­tünk magáról a szerkezetet működ­tető járgányról, amely egyébként jól ismert, egyszerű gépezet volt, ame­lyet parasztgazdaságainkban széles körben alkalmaztak morzsolok, da­rálók, szecskavágók, répaszeletelők és egyéb munkagépek meghajtására. A járgány tulajdonképpen egy függőleges tengely körül forgó ha­talmas, öntöttvas fogaskerék volt, amelynek tetejéhez csatlakozott egy jó 4 méteres farúd. Ennek végéhez kapcsolódott a járgányt vontató ló hámfája. A nagy fogaskerék alatt találtuk a forgásátviteli szerkezetet, amely egy erős acélrúd közbeiktatá­sával kapcsolódott a vízemelő rend­szerhez. Nos, ennek a szerkezetnek a fo­lyamatos működtetésére kárhozta­tott lónak az irányítása, felügyelete, ..pontosabban fogalmazva; hajszolása volt az én főhivatású foglalkozásom, kertészbojtár koromban. Mondanom sem kell, hogy az első néhány óra eltelte után, milyen mélységesen untuk lovammal együtt ezt a rémséges monotóniát. Különö­sen nehéz volt a gyaloglás úgy dél- időtájt, amikor a hőséghez az éhség és szomjúság is párosult. Nem is be­szélve arról, hogy mit jelentett a járgányozás fáradalma, a megtett gyaloglás mérőszámaiban kifejezve. Nézzünk csak egy kis hozzávetőleges számítást: 8 méteres átmérőjű cir­kuszi porondunk külső peremén ha­ladt a ló, én pedig szorosan a nyo­mában, valamivel rövidebb sugarú körpályán. Akárhányszor megpró­báltam leülni a csatorna szép zöld gyepes peremén, hogy majd onnét nógatom lovamat, az amint észre­vette szándékomat, tüstént megállt, és füleit hegyezve várta, hogy ki­fogjam. Maradt tehát a kényszerű gyaloglás, ami percenként 5 fordula­tot számolva is napi 3 ezer kört je­lentett a járgány körül. Ez tényle­gesen lerótt kilométerben a ló szá­mára 50—60 kilométert, számomra pedig, a belső kör előnye szerint. 30—40 kilométert jelentett. Jól emlékszem, hogy úgy dél felé, amikor a tűző napon szinte lázas bódulatban vonszoltam magam a jár- gányrúd mögött, micsoda bizarr öt­leteket agyaltam ki a gyaloglás ki­küszöbölésére. Egyik képtelen ter­vem az volt, hogy szerkeszteni fo­gunk egy kiskocsit, amit a járgány- rúdhoz kötünk, és én abban ülve ösztönözhetem lusta jószágomat a folyamatos mozgásra. Máskor azt ..álmodtam”, hogy lengő ülést szer­kesztek, ugyancsak a járgányrúdhoz illesztve, amelyen még kényelmesebb helyem lenne, mint az előbbi kisko­csin. Ezeket a víziókat azután gyorsan el is hessegettem, mivel, idővel köz­tem és a ló között valami különös sorsközösségi, lelki kapcsolat alakult ki, s ennélfogva képtelen lettem vol­na az említett szerkezetek bárme­lyikével is kihasználni előnyösebb helyzetemet. A Füri — merthogy így hívták a gazdáék semmi másra nem alkalmas vad, fekete csődörét —, valamiképp a szívemhez nőtt. Talán csak azért, mert egyedül engem tüntetett ki barátságával. Rajtam kívül őt senki meg nem lovagolta, sőt a közelébe sem igen merészkedett. Kétszeres volt a gazda öröme, amikor híre ment a cselédek körében a kertész­gyerek lovas bravúrjának, örült, mert a fedeztetésen kívül végre va­lami hasznát vette a facér jószág­nak, és örült mert nem kellett a víz­húzó járgányozás miatt kivonni a forgalomból egy másra is használ­ható páros fogatot. Így azután egyik napról a másikra hallatlanul nagy tekintélyem lett mind a gazdáék, mind a tanyások és kisbéresek kö­rében. Arra viszont sokáig nem vol­tam büszke, ahogyan a Füri hátára való feljutásom végbement. Apró termetemnél fogva ez ugyanis úgy történt, hogy itatás után odaállítot­tam lovamat a jó magasan levő vá­lyú mellé, és arról másztam fel gyakran elég nagy üggyel-bajjal. A járgánytól befelé jövet a manőver csak annyiban különbözött, hogy ak­kor a járgányrúd szolgált lórapatta- nási segédeszközül. Ami ezután történt az már simán ment, és azt egy életen át nem le­het elfelejteni. Az egyébként végte­lenül lusta állat, amint engem a há­tán érzett, szinte megtáltosodott, és számomra csodás élményt nyújtó, vad száguldásba kezdett, őszintén szólva eleinte magam is féltem, de amint egy-két lovaglás baj nélkül végződött, vérszemet kaptam, és ha lehet, még hetykébben ültem meg szőrén a Fürit, csodálóim legna­gyobb ámulatára. Egyedül édesanyám nem örült az én huszársikereimnek. Ki-kiállt ilyenkor a tanya sarkára, és kezeit tördelve nézte végig mutatványomat a Furival, aki nyilván valamiféle játszótársat vélt megtalálni szemé­lyemben. Én pedig csak kapaszkod­tam a gyönyörű fekete mén hosszú lobogó sörényébe, és boldogan inte­gettem kis tanyánk felé, ahol ilyen­kor már együtt volt a család, hogy eltöltsük az étkezésre és pihenésre szánt rövidke időt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom