Békés Megyei Népújság, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
1982. június 26., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A szüleim Békés-Tarhosra vittek... Személyes izzással Beszélgetés Szokoloy Sándorral zenéről, Kodályról (Nádor Ilona felvétele—KS) Szokolay Sándor sokféle szerepben kerül szóba a sajtóban s a társadalmi-művészeti életben. ötvenéves múlt; éppen negyedszázaddal ezelőtt, 1957'ben nyert zeneszerzői diplomát, de már ezelőtt is aratott külföldi sikereket: díjat nyert 1955-ben a varsói, 1957-ben a moszkvai, 1959-ben a bécsi VIT-en. Hegedűversenyét 1956-ban a varsói Wieniawski zenei versenyen díjazták. Kétszeres Erkel-díjas, Kossuth-díjas. Dalművei; a Vémász (1963), a Hamlet (1968), a Sámson (1972) elismerést szereztek a modern magyar operának külföldön is. Negyedik operájának szövegkönyvét is maga írja: forrása a száz esztendeje született Nikosz Kazantzakisz regényé (ebből készült az emlékezetes Akinek meg kell halnia * című film forgatókönyve). Szokolay az Ecce Homo! címet- adta e művének. 1958-ban megbízták egy Ady-oratóri- um komponálásával. S A tűz márciusa pályafutása gyújtópontjává vált. S mint mondja, Ady forradalmi lendülete sodorta őt az opera- irodalom és -színpad felé. Aktív a társadalmi tevékenységben is. Ezt egészen sajátos lobogással és stílussal gyakorolja: ma, amikor a társadalmi funkciók sokasága gyakorta csak formaság — Szokolay személyes izzást visz bele minden felszólalásába, közéleti megnyilvánulásába. (Vagy ez az izzás viszi bele őt a tenniakarásba?) Mindig valami fontosat, minőségben is elsőrendűt képvisel. Fáradhatatlan propagá- tora, ha kell kiprovokálója minden nemes igyekezetnek; gyakran láttam kipirultan, lelkendezve — s mindig ilyen, ha valaminek kimondására ösztönzi egy elgondolás, egy terv, egy cél. Szószólója az általános zenei műveltségnek, s ahhoz vezető legigazabb útnak: a Ko- dály-metódusnak. Mostani találkozásunknak a Kodály centenárium adott apropót. — Kodály már a századelőn sürgette a mesterkélt tandalok és idegen módszerek megszüntetését. Hirdette, hogy „Az általános emberit minden nép csak nemzeti sajátosságain keresztül közelítheti meg". Pedagógiája, a népdal, a népzene szellemé-' ben -fogant; azt akarta, hogy a népzene szépségeit mindenki gyerekkorától kezdve magáévá tehesse. Akkoriban sokféleképpen folyt a zeneoktatás Európa-szerte, s részint emiatt sokféle gáncs és akadály szegte útját. Ma már egységes zenepedagógiai rendszerbe ágyazottan válhat közkinccsé a kodályi tanítás, pedagógiája és kórusművei. Óvodás kortól főiskolás korig egységes alapzenei -mű- műveltségre tehet szert kivétel nélkül mindenki. Ezt is Kodály mondta: „Zene nélkül nincsen teljes ember”... — Gyönyörűen hangzik. De vajon lemérhető-e az elért eredmény? — Az ének-zenei általános iskolások példáján kristály- tisztán lemérhető! Az ő tanulmányi eredményeik, érzelmi világuk ái-nyalt és érzékeny mindenre, ami szép és értékes. — Kodály 1937-ben elítélte a zenei igénytelenséget. Sok minden történt az utóbbi évtizedekben ennek megszüntetése érdekében. De vajon elég-e ami történt? — A hat—tizennégy évesek zeneoktatását szervesen kiegészíti az állami zeneiskolai hangszeres oktatás. De az értelem első hajnalhasadása az óvodás korra esik. El kell érnünk, hogy egyenlő eséllyel tegye meg az első lépéseket minden gyerek ahhoz. hogy értelmes, gazdag érzelemvilágú felnőtté váljon. A korai zeneismeret döntő; s a pedagógusokon igen sok múlik. Jól kell sáfárkodnunk az értékes örökséggel, tudatosítanunk kell a ma és a holnap számára, hogy az igazi tudós és művész mindig haladó. Kodály a népet akarta újból eggyé énekelni. Koncepciója messze túlmutat a zenei nevelésen. Maximaliz- musa engem Adyra emlékeztet, akinek egyik nagj mondandója az, hogy a művész: korának lelkiismerete. (Szokolay gyakran idézi Babitsot, Szabó Lőrincet; vagy háromszáz Ady-vez-set ma is könyv nélkül tud, hibátlanul.) — Talán azért hangoztatom visszatérően a gyerekkori zenetanítás fontosságát, mert számomra meghatározó a gyerekkor. Muzsikuscsalád voltunk, apám karnagy, nagyapám négy-öt hangszeren játszott. Amikor tehetségkutató versenyt hirdettek, s én emiatt Budapestre szöktem — szüleim Békés-Tarra vittek, ahoi megnyílt az első, Kodály elvein alapuló énekiskola. Az ottani — természeti és emberi — környezet sose múló emlék, élmény a számomra. Példaképem lett Bartók és Kodály. A felszabadult,, játékos tanulás közös élménye kivirágoztatta a gyerekek természetes adottságait. Tarhos nem a vájtfü- lű kevesek iskolája volt! Mégis sok — ma már világhírű — muzsikus röppent ki a falai közül. Bizony, Tarhos nélkül aligha váltam volna jó muzsikussá. — Hadd emlékeztessem két személyes évfordulóra. Huszonöt éve diplomázott zeneszerzésből, és harminc éve került a Magyar Rádióhoz, mint zenei lehallgató, majd karnagy, szerkesztő; az ott improvizált aláfestő zenéjéből született a nagy sikerű Alba Regia című film zenéje is. Ezt a műfajt mégis abbahagyta. — Számomra erőpróba, előtanulmány volt mindez. Nem kell kihasználni minden alkalmat. A legértékesebb adottságra kell koncentrálni. És egy-egy mű megérleléséhez csönd is kell. Beszéljünk más jubileumokról. Jó egy-egy ilyen alkalom, mint tavaly a Bartók-, idén a Kodály-centenárium; mert felrázza az aluszékony figyelmet, mert jeális lehetőséget nyújt sok jó terv megvalósításához. Az idén például új zenei tagozatos általános iskolákat avattunk; az új iskolákban ének-zenei tagozatok jönnek létre, számos hasonló tervet jóváhagyott a minisztérium és így tovább. Felkeltjük a nemzetközi közfigyelmet az (amúgyis világszerte elterjedő) Kodály-metódusra.. A Palestrina óta nem írtak éne- kelhetőbb kórusműveket, mint Kodály! Napjainkban ismét virágzásnak indult a közös éneklés, s ez embernemesítő hatású. 1978-ban megalakítottuk a Magyar Kodály Társaságot, és van már Nemzetközi Kodály Társaság is. Sok szép program, pályázat, tanácskozás, koncert, esemény tölti ki az elkövetkezendő esztendőt. (Kodály december 16-i születésnapja lesz természetesen a csúcspont.) De nem szabad, szem elől tévesztenünk, hogy nem elég, ha dokumentáljuk Kodály jelentőségét. Vigyáz- núnk kell, nehogy alkalmi ünnepélyeskedésbe vesszen a lényeg. Például az, hogy szüntelenül őrködjünk a kodályi életműn, de ne csak őrizzük és ünnepeljük, hanem leheljünk bele igazi életet. Mindennél fontosabb az utódnemzedék nevelése. „A zeneiskola — emberiskola'’ — mondotta Kodály. Így van. A legtöbb nagy ember jellemjelenség is. Az jelőbb valamire azt mondtam, elsőrendű fontosságú. Igazság szerint nehéz rangsorolni: a pedagógia, a zeneszerzés, a karnagyi, közéleti munkám fontosabb-e. Mindhez személyes közöm van! — Operái mellé felsorakozott vagy 15 kantáta, néhány oratórium, számtalan kórus- mű — 12 premier, 12 nyelven. És csaknem tízféle társadalmi, közéleti tisztség. Sikerül-e kicsikarnia ennyiféle tevékenység mellett azt a bizonyos áldásos alkotói csendet! — Mindezt az élet és a habitusom rótta rám. S a mű sem fejeződik be a kottán. Nem lehet szakadék a mű, a szerzője és a befogadói között. Családom van, gyermekeim tehetségének kibontakoztatása is az én felelősségem — és valamit mindig tanulok én is, például nyelveket. Csak azt csinálom, amit a magam számára elhárítha- tatlanul fontosnak tartok. Lehetetlen a rangsorolás. Köny- nyen kifog rajtunk az iramló idő. Lesz-e időm ahhoz, hogy véghezvigyek mindent, amit szeretnék? Ez már nem csak rajtam múlik. Pereli Gabriella Szavak, szavak Himnusz Isten, áldd meg a magyart! Vajon hány millió ember hallotta már eddig nemzeti himnuszunkat? Megrendültén, oldódást és feloldozást várva. És hányán jönnek még utánunk — remélhetően sok-sok nemzedék! —, akiknek másként dobban a szíve, amikor meghallják a drága muzsikát. Múltban gyökerező, jövőben virágzó életfa részesei vagyunk. Létünk villanás a mérhetetlen időfolyamban, de a reánk bízott valóság nem csupán önmagunknak fóntos. Jó vagy rossz irányba téríthetjük a bárkát, amelyen utazunk. S, hogy legyen erőnk túljutni egyéni és közös mélypontjainkon, össze ne roppanjunk a felelősség súlyától, de ne is fussunk el léhán feladataink elől, néha szükség van lélektisztító, ünnepi pillanatokra. Ilyen ünnep volt, amikor a Hazafias Népfront és a Hungaroton közös kiadásában nagylemezen megjelent a Himnusz és a Szózat. Napok alatt szétkapkodták, gyorsan hiánycikk lett, de szerencsére hamarosan boltokba került az újabb kiadás, amely kapható immár mindenfelé. Vannak érzések, amelyeket képtelenség szavakba önteni. Suta közhelyeket lehetne dadogni, olyanokat, mint szép, felemelő, gyönyörű. Néha jobb a csönd. Ám, ha a Himnuszról és a Szózatról szentségtörés volna szólni, a róluk megjelent hanglemez megérdemli az elismerő sorokat. Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály remekművei összeforrottak Erkel Ferenc és Egressy Béni muzsikájával, együtt ivódtak be népünk tudatába, leikébe. Élők. gyakran hallhatók ezek a művek, mégis jeles esemény, hogy hanglemezen is megjelentek. Ezután ugyanis bármikor kiválaszthatjuk lemezeink közül a becses műveket, s hallhatjuk méltó tolmácsolásokban. S ha kézbe vesszük a lemezt, alkalmunk adódik belelapozni a mellékelt kísérőfüzetbe, amely az eredeti kéziratok fotókópiáit. a zene kottapapírjait rejti. Friss nyomdaszag árad a mívesen elkészült lapokból. Érzéki gyönyörűség látni, hallani, magunkba olvasztani a muzsikát, a költészetet. Mégis valószínű, hogy csak ritkán kerül rá lemezjátszónk korongjára e mű. Jó érzésünk megóv attól, hogy az agyon játszott, s gyorsan megunt slágerek sorsára jusson a lemez. Féltett kincsként őrizzük inkább, hogy kivételes hangulatban forduljunk csak hozzá. Fontos örömünnepeken, komoly elhatározások idején. Ám ha nem is hallgatjuk túl gyakran a fennkölt muzsikát, jó lenne, ha tudatunkban mélyre ivódna, hatna, munkálna. Erőt.adva, felelősséget jelölve a mindennapok munkájához. Sorsformáló, jövőt építő tettekhez mutatna irányt a törvény: Itt élned, halnod kell! Andódy Tibor L mm |L’m w 1 ' W $ a Saft «ág \ f Gaburek Károly: Akácos Újházy László : Kép egy helyről Világ végén lógatom a lábam. E mozdulatban ezeregy halál van. Világ örvényeit b'ekeríti hínár, s feladod, te ahelyett, hogy bíznál új születésben. Taposómalom jár velünk, a sors, s ahol az ész jár — röppennek szerte apró szeszélyek. Jókedvet játszani mégis veszélyes — zene hullámzik keresztül a házon — a mindig mosolygó emberektől fázom. Világ végén lógatom a lábam — e mozdulatban ezeregy halál van. Simái Mihály: Kitömött kígyó Megdermesztettél. Néztem, néztem szörnyű kobra-szemüveged ... Félelem, te kitömött kígyó — meddig tartott a bűvölet? Ezen a seholsenki tájon tőled féltettem bőrömet... ? Eldőlhetsz már, ostoba bábu ... de hol rejtőznek a Kezek?! Ezen a seholsenki erdőn ki tartott föl? ki mozgatott? Hatalom? Ármány? Lidérclélek ... ? Megrángó ujjaimra nézek — ti voltatok? TI voltatok?! /
